Az álom jól indult. Egy zongora került a keze alá és természetes könnyedséggel játszani kezdett rajta. Vidám dalokat, operett részleteket, magával ragadta a közönséget. Nem értette, hogy hogyan, de amit elgondolt, azt a keze automatikusan megcsinálta. Végigfutottak az ujjai a billentyűkön, mintha mindig is ezt gyakorolta volna.

Aztán észre vette, hogy a zongora túlfelén egy papírcsík kanyarodik ki a gépből, rajta színes, érdekes képek. Azonnal tudta, hogy a zenéjének a képi változata. Az ügyes zongora-festő gép festményt csinál a zenéből. Városi csendéletek voltak, sétáló emberek, majd úri szalonok belseje, mindaz, amit tulajdonképpen a zenével akart illusztrálni. Próbaképp lefogott néhány modern akkordot, majd egy gyászinduló első néhány ütemét játszotta. A képek nyomban változtak.

Adolf nagyon élvezte a váratlan lehetőséget. Jobbra pillantott, a vászon felé, ahol már nem úriasszonyokat lehetett látni, akik a korzón sétálnak, hanem valami könyves pult mellett álló csoportot, akik egy szuggesztív tekintetű férfit hallgatnak. A férfi egy könyvet emelt fel, nyilvánvalóan épp arra hivatkozik.

Adolf stílust váltott. Egyszerűen csak operát és főként Wágnert akart játszani, és keze valóban engedelmeskedett. Kihasználta a zongora minden lehetőségét. Egy teljes zenekart kellett helyettesítenie, így hát nem sajnálta a húrokat. Odavágott a mély regiszterre és hagyta zengeni, miközben kezével már másik témát játszott. Elragadta a hév, szinte kívülről figyelte magát, ahogy száguld a keze a billentyűk fölött.

Észrevette, hogy a kibukkanó képek is megváltoztak. A tökéletességnek kellett volna megjelennie, amely szabályos, de a vonalak inkább szertelenül kavarogtak. A vidámság helyére inkább zavarba ejtő torzítások kerültek. A képeken az emberek fura, félbesikerült mosollyal néztek; a tárgyak és a terek nem tartották a perspektíva szabályait, de nem is vetették el teljesen. Mintha a kép festésének kezdete és befejezése között megváltoztak volna az optika szabályai. Valami sorsfordító tragédia történt az alkotóval, mondta volna Adolf, ha nem egy gép lenne az alkotó.

Még mindig brilliánsan játszva, előrehajolt, hogy jobban megnézze a képeket. A kusza, klasszikus vonalvezetést felforgató vonalak határozottan kanyarogtak. Szó sem lehet arról, hogy tévedés lenne, ez itt a zene képi formája. Keze elvesztette a magabiztosságát. Megszűnt a belső hang, ami addig mutatta az utat. Ujjai félreütöttek, a tempó elcsúszott. Torz dallamok, disszonáns akkordok hangzottak fel, csúnya klimpírozás lett az egészből.

Megállt egy pillanatra, majd újra kezdte valami könnyű sláger dallamával, de mintha elhangolódott volna a zongora. Fémes, maszatos hang szólalt meg, tompa koppanással. Lenézett a klaviatúrára; minden billentyű csak festett csík egy szál deszkán. A képek a papírszalagon továbbra is jönnek, de azokat már nem is lehet festménynek nevezni. Maszatos szélű foltok, üres lapok egy rövid vonással, üresség vagy kivehetetlen kuszaság. A mozi közönsége vádlóan mered rá. A jegyszedők fejcsóválva megindultak felé.

Óriási erőfeszítéssel lerázza magáról az álmot.

Egy percig csak ül az ágyban és próbálta összerakni, hogy mi van körülötte. Az ablakon kívül az éjszakai Bécs. Mellette az ágyban Inge alszik, ki van fizetve reggelig. Aztán a konyha, a gang, a bérház nyomasztó bejárati bolthajtása. Az utcán macskakő, szemét, elérhetetlen üzletek, galériák, érthetetlen emberek. Akár egy idegen bolygón.

Felébreszti a nőt, hogy elmondja neki a rémálmot.

Miféle zongora? Miféle képek? Milyen hülyeség ez az egész?

Az életem. Változtatni kell rajta.

Ne légy gyerek. Az élet egészen más.

Adolf lassan megnyugszik. A nő talán pontosabban látja. De a változás biztos; már érzi az előjelét. A változás benne van a levegőben. Valahol becsapódik egy ajtó a házban. Már nincs pénze festéket venni. Inge volt valószínűleg az utolsó beruházása. A gyenge éjszakai fényben nem lehet látni a fal mellé támasztott képeket, de tudta, hogy ott vannak. Eladhatatlanul, emlékeztetve őt nap mint nap arra, hogy valamit nem jól csinál. Nem volt ezzel egyedül.