Szerelemfüggők (erotikus regény) 47. rész

Felkerestem egy ügyvédet, mert szerettem volna tudni, van-e kitörés a polip karjaiból. Az ügyvéd igen dörzsölt róka volt, ő segített engem a válásomnál is, amiből még viszonylag szépen jöttem ki. Ebben az ügyben azonban elég tanácstalannak tűnt.

- Nézze, be lehet perelni a bankot, mert ez egy egyértelműen hibás konstrukció, de nem fogja mindenki ezt tenni és így kétséges a siker. Aztán végül mégiscsak fizetni kell, ráadásul többet – tárta szét a karját. – A legtöbb ember kivárásra játszik, mint mindig, kölcsönre kölcsönt vesznek fel, mint ahogy maga is tette egyszer, végül ellepi őket az adósság, felélik a tartalékaikat és az utcára kerülnek. Tudom, mit érezhet. Kemény férfiak és sokat próbált, edzett egyedülálló anyák fakadtak sírva, amikor megtudták, bár évekig pontosan törlesztették még a duplájára nőtt összeget is, több pénzzel tartoznak, mint amennyit felvettek. Mert ugye „a tőkét törlesztették,” a hitel végső lezárása pedig beláthatatlan messzeségben van, életük végéig foglyai maradnak a bankuknak. De van közelebbi veszély is. Az állam próbálja megakadályozni a tömeges csődöt, de a bank mindenképpen hozzá akar jutni a pénzéhez. Szerződést bont, levélben fenyeget, naponta zaklat egyre durvább hangú telefonokkal. Nem mindenki bírja az iszonyatos nyomást. Ebben a házban az év elején akasztotta fel magát egy ötvenéves férfi, mert rettegett a kilakoltatástól. Nem akarom magát riogatni, de maga is tudja, mekkora erőkkel áll szemben. Az előző kormány nem csinált semmit, egyelőre ez a mostani is halogatja a döntést. Ki tudja, mennyiben felel meg majd az a részmegoldás magának, amit végre kidolgoznak?

- Mégis mit tehetnék azért, hogy mentsem magam? – néztem könyörgő tekintettel rá.

- Azt tanácsolom, ha van hová mennie, adja ki a lakást, abból a pénzből fedezheti a hitelt, amíg az állam ki nem talál valamit, amibe bele tud kapaszkodni.

Más megoldás tényleg nem kínálkozott. Ahogyan a dolgok alakulnak, hamarosan munkám sem lesz, mindenütt a megszorításokról dalolnak, ugyan mi vesztenivalóm van? Két hónap alatt – miközben a bankom már valóságos hadjáratot folytatott ellenem néhány százezer forint miatt – megteremtettem a lehetőségét annak, hogy elhagyjam az országot. Remek tervet dolgoztam ki. Hosszú idő után először éreztem azt, hogy még magamat is meg tudom lepni.

Ami régen nem fordult elő velem, reménykedő hangulatban készülődtem a 2011-es évre. Új élet várt rám, új élet, ami azzal kecsegtetett, hogy izgalmas kihívásokkal váltom fel a hazai vegetálást.

Semmit sem vártam attól az óévbúcsúztatótól, amely a magáncsődömbe torkolló 2010-es évet temette el. Alig ismertem azt a tagot, akivel végső soron meghivattam magam, mikor eldőlt, fennáll a veszélye annak, hogy egyedül töltöm a szilvesztert. Robi, a hippipápa családi körben ünnepelt, Tilinkó vidékre utazott valamilyen libát kergetni. Egy régi ismerősöm, az amatőr filmrendező, civilben tanár Barta Rudolf partijára voltam hivatalos. Nem érkeztem túl korán, no nem mintha lett volna valami dolgom, csak épp nem érdekelt már, mi történik velem Budapesten azalatt az egy hét alatt.

A budai panelbe szívélyesen tessékelt beljebb a Barta házaspár. Nem jöttek el túl sokan, a barátságosság ennek szólt, hisz Magyarországon mindenki szeret többnek látszani, mint amilyen. Bartáék azzal büszkélkedtek, hogy rengeteg jó fej barátjuk van, de a szilveszteri partin csak tizenketten tették tiszteletüket. A konyhában öten csemegéztek, bennük nem láttam sok spirituszt. Beljebb indultam, a nappali irányába.

Beléptem a nem túl tágas helyiségbe. A félhomályos szoba sarkában, az egyik lámpa alatt, egy négyfős társaság beszélgetett. Félig háttal állt nekem egy piros harisnyás lány, karcsú teste megfogta a tekintetemet. Megálltam az ajtóban, hogy figyelhessem. Nem fordult hátra, tekintetem végigsiklott az alakján. Arányos és sportos vonalait szűk szoknya emelte ki, feneke csábítóan kerekedett alatta. Magas volt, picivel magasabb, mint én. Megpróbáltam elképzelni meztelenül. Nem tudtam levenni róla a szememet. Nem vette észre, hogy bámulom, de a vele beszélgető lány figyelmes lett a szokatlan érdeklődésre. Gyorsan odaléptem hozzájuk, mielőtt lelepleződött volna, hogy a háttérből figyelem a piros harisnyás lányt.

Amint odaléptem, rájöttem, hogy ismerem. Gimnáziumi szerelmem ő, a Bihari Zsófi! Vörös csíkot festett a hajába, de kétségkívül megismerem. Nyíltan belenéztem a szemébe, mindketten rájöttünk, ki is a másik valójában.

- Bihari Zsófi! – kiáltottam fel. – Micsoda véletlen! Emlékszel még rám? Annak idején a gimis évekből… Kettővel alattam jártál. Amikor végeztem, megtiszteltél egy lassúval. Forever young, I want to be, forever young – kezdtem énekelni, kissé zavartan.

- Persze, hogy emlékszem! Kapolcsy Márton! Igen, tudom, együtt lassúztunk, amikor letetted az érettségit. Utána pedig hazakísértél.

Az emlékek előkúsztak rejtekhelyükről, s amit nem hittem volna, visszatértek hozzám

ezek a régi történetek, amikor már azt gondoltam, a húsz év, az ezerkilencszázkilencven utáni sivár kudarctörténelem törölte őket. „Ahogy tizenöt évesen gondoltad / Amikor a haverok a buliban tomboltak” – énekli Pajor Tamás, és bizony nem úgy van, ahogy tizenöt, tizenhat, tizenhét évesen gondoltam. De „Elő a metélttel, elő a mákkal / Elő a régi, jó dumákkal” – idézem újra Pajort, és így is cselekedtem, nem mintha az este során szükségem lett volna frappáns anekdotákra, lenyűgöző, élményszerű előadásra, éppen az volt a nagyszerű, hogy Bihari Zsófi előtt nem kellett egy szemernyit sem alakoskodnom. Végigbeszéltük az óévet és még az újévből is két órát, aztán… hazakísértem. Nem siettem, tudtam, találkoznunk kell még, még egyszer, hisz az idő már sürgetett.

Felhívtam Zsófit a következő héten, és elmondtam neki, mire készülök. Kissé megdöbbent, de úgy éreztem, megérti. Csak egy utolsó találkozót kértem tőle, hogy elbúcsúzzunk. Habozott egy kicsit, de megígérte, hogy eljön.

Egy blueskocsmában találkoztunk. Mi az, amit mondhatnék neki? Hisz tudom, semmit sem tudok kínálni, ami számára fogódzót nyújtana. Legegyszerűbb, ha a tényekkel kezdünk. Amit a dánok kínáltak számomra, az mindenesetre megmentette az én életemet. Mások életével nem számolhattak józan ésszel, a bonyolult, kelet-európai összefüggésrendszerekre nem gondolhattak. Szabad emberek, akik nem meggyötört egyénekben gondolkodnak, másképp vélekednek a szabad döntés jogáról. Az az utazás, amit a dán szervezet biztosított számomra, megnyithatott előttem egy új világot, de el is zárhatott más lehetőségektől.

- Zsófi, tudod, hogy el kell mennem – kezdtem. - Aláírtam a szerződést, amire már vágytam, nem hátrálhatok meg a célegyenes előtt. Igen, tudjuk, hogy szeretjük egymást és ha maradnék, egy pár lehetnénk. De már nem tudok abban bízni, hogy bárkiért feladjam a terveim. Meddig tart a szerelem? Egy évig, három évig, hét évig? Meddig tart a szerelem? Nem tudok már úgy gondolkodni, abba belenyugodni, hogy a ciklus végén mindennek vége. Mindent szeretnék, de tudom, a mindenre nincs esélyem.

- De hosszú az az idő, amire elszántad magad.

- Tudom, hosszú ez az idő. És jövő héten indul a gép. Nehéz ezt megérteni, nem is kívánom, hogy teljes mértékben elfogadd. Ha szeretnél nekem ígérni valamit, szívesen fogadom. Ha nem, azt is megértem. Visszatérek, ígérem. Itt van a családom, amely a lakásomról gondoskodik, ők beszedik érte a pénzt és várnak rám. Itt, hát… Itt nagyon nehéz… Szorít a bankom, ami követeli a pénzét és szorít a sok intrikus kolléga, akik legszívesebben kitennének az állásomból, mert van oda már egy közeli rokon… Belefáradtam már ebbe, Zsófi, belefáradtam az örökös harcba. Odaát is harcolnom kell, de legalább látok új tájakat, megismerek új vidékeket. Ilyen lehetőségem még egyszer nem lesz.

- Ha visszatérsz, ugyanazzal állsz szemben megint. Nem menekülhetsz el a gondjaid elől. Ha egyáltalán visszatérsz.

- Persze, hogy vissza akarok térni, most már tudom, hogy egymásra számíthatunk. Mikor szilveszterkor megláttalak, azonnal rájöttem, hogy folytatódni fog a mi történetünk, ami a gimnáziumban megszakadt. Akkor csak fél évünk volt együtt, azután, hogy én már leérettségiztem, és ebben a fél évben benne volt a kamaszszerelmek minden csetlése-botlása, gyermekbetegsége. De már akkor is ismertük egymás személyiségét, amikor az csak formálódott. Látom, hogy nagyon erős a kapocs köztünk. És érzem, hogy építhetek rá.

- De nem veszed a bátorságot, hogy itt és most építs rá. Elmész a világ másik végére, hogy ott keressed magadat. Holott megtalálhattad volna itt is.

- Nem számíthattam arra, hogy most találom meg a kincsem. Elmehettem volna anélkül, hogy egymás létezéséről tudtunk volna, s ahogy mondani szokás, a kutya sem ugatott volna utánam.

- De nem így történt, betoppantam az életedbe! És máris próba elé állítottál. Mondd el nekem még egyszer, mennyi időre mész… Egyszerűen nem hiszem el…

- Pedig nincs rajta semmi hihetetlen. Egy héttel ezelőtt még örültem, hogy másfél évre elhagyhatom az országot. Fél évig Dániában készítenek fel minket az önkéntes munkára, s aztán irány Afrika, ahol rengeteg feladat vár rám…

- Igen, igen, hős akarsz lenni?

- Nem illik ide az irónia. Ha hős, akkor legfeljebb a saját hősöm. Még mindig jobb, ha ott lehetek hasznos, mint hogy elviseljem a lenézést itt, amiért nincs pénzem.

- Ne fogd a társadalomra a saját döntésed következményeit. Nehéz választás elé állítottál. Aki bízik bennem, nem tesz ilyet.

Igaza volt. Ha őszinte mertem volna lenni hozzá, bevallhattam volna, nem vagyok

képes lemondani az útról. Még felbonthattam volna a szerződést, de ha megteszem, akkor egy kitörési lehetőségről mondok le – egy nő miatt. Ezt nem akartam. Nem bíztam már annyira egy nőben sem. A szerelem múlandóságának törvénye megtanított arra, ne mondjak le semmiről. Talán önzés ez? Lehetséges, hogy az. De ma, amikor a legszebben induló beleszerelmesedésekről sem tudjuk, hány hétig, hónapig vagy esetleg évig tartanak – a másfél év valóságos örökkévalóságnak tűnik.

Néhány nap múlva a reptéren búcsúzkodva még odasúgtam neki: „Ne engedd el a személyes történetünket.” Ismerős fájdalom kúszott szívtájékomhoz, ahogy a lépcsőn ballagtam a gép gyomra felé, már többször éreztem ezt, és néha valóban nagyon fájt, szorított és lüktetett. Arra gondoltam, ha a forró Afrikában szívszélhűdést kapok, még mindig szebb halált halok, mintha szétfagyok a pesti utcán.

Képtelen vagyok szerelem nélkül élni. Ha nem szerethetek, inkább ne is éljek. A világ és az emberek jobbítására szőtt álmok csődöt mondottak. Nem tudod sem megjobbítani, sem megváltoztatni, sem megérteni az embereket. A szerelem az egyetlen dolog, amiért érdemes élni.

És ha a szerelem csupán kihalt szó, akkor csípjen meg inkább a skorpió, kapjon el a járvány, a malária, vagy fogjon el őrület a szemem elé táruló nyomortól Afrikában. Hiszen előbb-utóbb attól is megőrülök, ami itt van. Nem tudok egy olyan világban élni, amelyből kihamvadt a szerelem.

Szonya hét évig várt Raszkolnyikovra. Másfél év csak „kacagság” – ahogy Petőfi mondja. Visszatérek még, ha megfizettem már azért, hogy ellenálltam a saját személyes történetemnek.