Kiskapitalista kalauz / szócikkek
'S', mint Sarzsi
„ – Haver, mi az a korrupció?
- Az, amiből mi kimaradunk.”
Így állunk. Az ország egyik része benne van, a másik része irigyli és bosszankodik, hogy miért nincs benne. Nézi, nézegeti a száguldó autócsodákat, a csodálatos építményeket, és álmodik valamiről, ami sarzsi. Nagyokat nyel, sohasem értette, hogyan kell alapítani, vállalkozni, adóból leírni, kettősen könyvelni. Akkor mégis hogyan lehetne ebbe a Nagy Életbe beszállni? Forog a ringlispíl és menet közben már nem lehet felugrani.
Ráadásul nem is lehet fogalma arról, mi zajlik körülötte, és mekkora szarban van, hiszen a nép tribunjai, akik „megmondják a véleményét,” Mauritiusra és a Maldív-szigetekre járnak (ez csak kettő az ötvenből), s nyilván ilyen messziről az igazságnak csak az egyik felét lehet látni. „A nép hangja” olyan kapós, hogy néha más, egzotikusabb tájakon kell szidnia a helyi miniszterelnököt. Ottanság csak papagájok és fűszoknyás népek vannak, locsogányokból viszont behozatalra szorulnak. (Vigyázz írócska, ha így folytatod, nem lesz sarzsi!)
„Csak a frusztráció szabadult fel, nem a polgár” – állítja Pista bácsi, a csikágói sorstárs. Pista bácsi az elsőn lakik, hatvanas, régivágású nosztalgiaszoci, illúziók nélkül. Úgy viszonyul a párthoz, mint az egykori szerető, kicsit durcás, hisz megfeledkeztek róla, de a kocsmai verekedésnél neki szurkol. „Majd’ szívbajt kapok, amikor meglátom a puccos kirakatokban az árakat – panaszolja – Piszkos, szemtelen banda, hogy merik ezeket kirakni? Régen nem így volt, nem heccelték a népet. Sőt, védték a kisembert, felléptek az árdrágítókkal szemben. Legszívesebben ököllel vágnék a kirakatba...”
Mert volna valaki árat drágítani akkor – gondolom magamban, bizony, amikor először léptek fel a feketézők és drágítók ellen, ha már „felléptek,” el is vettek mindent. Ám lépjünk a felejtés hímes mezejére, és tereljük helyes mederbe a társadalmi feszültségeket! „De Pista bácsi – próbálom csillapítani a dühét – miért sétálgat olyan helyen, ahol luxuscikkeket árulnak. (Még odamegy a rendőr és megkérdezi: Sétálgatunk? Sétálgatunk? – jut eszembe egy kósza gondolat, de elhessentem magamtól.) Tudhatja, nem magára számítanak. Ne foglalkozzon velük.” „Sétálgat a rosseb – válaszolja ő – mindenütt ezt látom. Ha azt a koszvadt televíziót kinyitom, ott is csak a legdrágább autókat, meg a legfényesebb holmikat mutogatják. Én meg még napot se kapok itt az elsőn, hiába dolgoztam egész életemben.” „Azokat annak mutogatják, aki vásárol. Maga nem vásárol, mert nincs miből. Mit mutassanak akkor magának?” – folytatom fogyasztásképes felső osztályunk mentegetését. (Figyeljetek, én is megérdemlem Mauritiust!) „Semmit. Majd én mutatok nekik olyat, hogy még a...” Érzem, érveim gyengébbek, mint a Munkáspárt. Itt már megbuktam, mégse lesz belőlem műsorvezető a TV2-n, képtelen vagyok a szegényeket a „helyükön” kezelni. Mennék is, fordulnék felfele a lépcsőn, de Pista bá’ utánam szól. „Ha annak idején beléptem volna a kommunista pártba, másként alakult volna. ’89-ben én is azt hittem, ezeknek végük, aztán mégis övék lett a sarzsi.” Innentől ismét kezd érdekessé válni az eszmecsere, fordulok vissza. „Nem mindenkié, Pista bácsi, nem mindenkié – mondom – az aprókommunistáknak már nem jutott semmi.” „Nem az számít, hanem hogy az elv, az jó volt. – áll ki rendíthetetlenül elvei mellett – Igy kellett szerezni, ahogy ők csinálták. Az elvek jók voltak, és az élet őket igazolta, nem?”
Ez olyan kérdés, amire nem vár választ, ugye, Pista bácsi?
