Filmnovellák
2016. július 19. írta: farappa

Filmnovellák

 

 

 

I. Kép

 

Vanessa Pessario

 

 

- Már megént azok telefonoznak! - csúsztatja hóna alá a kagylót, mely még meleg a benne szóló bandafőnök hangjától. Igen dolgos e vállából folytatódó karjának keze, ebben tartja idegnyugtató sert, cigarettát s egyensúlyát, biztosító kartámaszos mankónyelet, na meg ha jól látom, katonai sityakját is ezzel a karral szorítja oldal(vonal)ához. (Ja, oldalvonala az a cápának van, azzal majd még komoly dolgunk lesz, méghozzá a nagy fehérrel.) Azt akarod, levágjuk a másikat is, a másik lábad is, lajtnant bébi, hadnagyka baba (és a negyven rabló) szerencsétlen nyomorék, ugyanis megvették Vanessa Pessario volt készenléti és kommandós, akkoriban hadtáp hadnagyot (őtet alant a képen), hogy a fölöslegbe maradott, nagyon keresett hawaii bablevest, (tudják ananászos) gulyáságyústul olcsón átjátssza a triádok kezére. Ám most valami szellemkavics akadott a gépezetbe, ezért lőn a fenyegetés: erős, bal lábát, (mert csak az állna rendelkezésre) mégha oly megtermett is, könnyen átlényegíthetik pépezetbe, mármint ők a negyven rablók, ezúttal a triádok. Mi is lett hát szegény Vanessával, mint szemmel látható, noha nagyon csinos, szemrevaló, nem teljesen ép,/ mint olvastuk fennen, még/ egy tapasztalt kommandós hadnagy léte sem életbiztosítés,/ halljuk hát történetét./ Miként peches Vanessánk meséjéből kiderül, a peches katona némber ne csak a jégre ne menjen, hanem a kellemetes meleg égövre, Hawaii-ra se, mert nékik még Hawaii sem haváj, hanem csikágó, megint felhozom az iménti nem tíz, hanem negyven kicsi kínai maffiózó fenyegetőzését. Tehát Pessario hadnagyot Hawai-ra helyezték, itt élte az aranyifjú ámerikai katonatisztek aranyéletét, strandolt, napfürdőzött az aranyparton, aztán fürdőzött: úszkált, szörfözött. Mint illenék, a szegény peches katonanőt nem harci sérülés érte. Szörfözés közben, oly ügyesen imitálva a tengeri teknőst (vigyázz, ami hivatalosan nem rendelkez béka utótaggal) kalimpált, hogy egy nagy fehér cápa/ cápatámadást intézett jobb karjára/ nézvést oly alapost, hogy azt tövestül, vállból leharapta. Vanessa hadnagy lélekjelenlétének köszönhetően pillanatokon belül kiszáguldott a partra, (persze nem futva, úszva-szörfözve) jött a gyors amerikai katonai helikopteri segítség. Időben kórházba került, így el nem vérezett, szépen gyógyult a seb, pár hét alatt teljesen felépült. A seregben maradhatott, persze már csak irodai munkára. Ennek is örülnie kellett, örült is, mert atomnyi csonkja sem lévén szép személye semmilyen használható műkar felcsatolására nem alkalmas. Szó szerint egy karral, pedig még az irodai munkák ellátása sem gyerekjáték, még egy kommandós katonanőszemélynek sem, de ügyes lány ő, nagyon hamar még egy kétkezű gyors irodistánál is sebesebb lett, ugye gyors reagálása maradt csak a karja veszett. Mikor már kb. három hónapja a katonai étkeztetési iroda góréja volt, jelentkeztek a veszettek, kínai maffia, a már legfelül említett okból, akkor is telefonon. Kiszimatolták, hogy a hadtápfőnök testileg-lelkileg sebezhető, ugyanis a trauma után nagyon láncdohányos lett, egyúttal rákapott a sörre. Szerencsétlen peches Vanessa Pessario hadnagy nem sokkal a hívás után rosszul lett, a diagnózis lábtrombózis. Mondta: az orvosok mondták nekem, hogy még a vízi balesetem után megindulhatott egy vérrög, egy darabig alvó trombonként viselkedett, de az erős cigizés, s az ijedtség, (ugye a maffia telefonja) felébresztették. Sajnos oly sikerrel, hogy jobb combom közepe táján vérforgalmi dugót okozott, így ettől a kitüntetett ponttól az egész lábam elhalt, nyilatkozta bizakodón még a műtét előtt a katonai híradósok híradójának. Az operáció, mint sejteni lehetett, végtag-amputáció lett az idővel bekövetkező totális nekrózis miatt, s a biztonság kedvéért fenékvonaltól távolították el a menthetetlen, hajdan gyönyörű lábat. Tőből, nem tövestül, mert szemből jól látható, egy jelentős, negyednyi combocska azért maradt. Nyilatkozta is ismételten bizakodón, a műtét után a katonai híradósok híradójának, az orvosok mondták is nekem, hogy olyan szép, izmos volt a lábam, hogy esztétikailag tetszetős, a legfelső combizom nagy részét kerekdeden tartalmazó, relatív nagyocska csonkot igyekeztek hagyni nekem. Bizakodó volt, igen, ugyanis peches szegény Vanessa nem tudta, hogy épp a nagymérvű, izmos csonk lehet kerékkötője a protézis viselésének, hát ebben is balszerencséje volt. Megintcsak gyorsan gyógyulván visszakerült munkakörébe, ám még többet dohányzott és ivott, mert mankót kapott. "Itt állok megfürödve, ugyan egy világra szólóan szép combcsonkkal, végleges egy lábon ugrálásra ítéltetve, mozgásom csak támbottal tudom segíteni. Egy féllábú, félkarú katonalány, micsoda szerzet, még hozzá mindkettőből a jobb hiányzik": töprengett rezignáltan. Ráadásul újra jelentkeztek a triádok, személyes találkozót követeltek, nem szívesen mutatta magát többszörösen megcsonkítottan, mint Messala se Ben Hurnak, ez a gondolat quadriplán (nem kvadroplán) bántotta, de félt, találkoztak, lefizették. De a legelőször említett telefon már akkor érte az irodában, amikor megtudta. hogy egy héten belűl le kell szerelnie, hát ez volt a kavics a gépezetben, de nem hendikepje miatt küldik kényszernyugállományba. Fél karral, fél lábbal, (még fél lábon) is kiválóan el tudná látni feladatkörét, még ha jobbkezes is volt, hanem fény derült megvesztegethetőségére. Olcsón megúszta, sőt..... egyenruháját, szolgálati fegyverét megtarthatja, magas ellátmányt kap, meg újságos pavilont, ami csak hadirokkantaknak járna ki. Mégis ebben a nagy szerencséjében szegény sorskegyeltje Vanessa örülhet, ha csak annyi piszkatúrát kap a veszett, kínai bandafőnöktől, hogy leszerencsétlen nyomorékozza. Amúgy kuncsafjtai is így becézik a háta megett: szerencsétlen nyomorék vagy jobb esetben: a nyomorék lány.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

II. Kép

 

Szerencsi Judit

 

 

 

A haverok azzal heccelték, mit történt veled, Juditkám, hogy ennyit vesztettél? Vastag combú pincérnősködsz, de ily kevés végtaggal!? Alteregó kereső találta meg őt, hogy a híres énekesnőt helyettesítse, ha annak torka béreked. Aztán beütött a krach: bal karját is tőből, veszítette, (a végtagvesztések leírásának emitti sorrendje nem időrendi, inkább reánézési, fej felől tekintvést előbb jő a kar, mint a láb) mivel valamiféle írmag, tő féle maradt csak. Szerencs a szerencsétlenségben (mert szerencsi lány, a fenti kép) hogy jobb kezes ő, mint rendesen szoktak. Mint látható (dettó a fenti kép) ügyesen tart egy kézben; mankót sörösüveget, legalább két söröspoharat; bal lábát meg tövestűl amputálták. Valamiféle mini csonkocskát is nagyítóval kéne keresni rajt', mert mint a rajzolaton látszik, ami inge alja alatt valamiféle valamiségnek látszik, az csak tövig akkurátusan felhajtogatott nadrágszára, alig ér lejjebb szemérem dombjánál, teljesen, lapos, még nem is fityeg, szinte sík, kontrasztosan, aszimmetrikusan a jobb combbal, mely gálánsan, nagyvonalún, nagymérvűn, tömören, kerek-körívesen, szépen, arányosan, formásan tölti ki a teret, azaz a szűk farmert. Mi lett vele? Egyszerre vesztette el mindkét tagját? Nagyon peches ez a csaj is, nem. Először lábát kellett műtéttel eltávolítani. Nem volt körültekintő a leányzó, oly sok szerencsi csokoládét evett, (mint Gombóc Artúr), hogy olyannyira cukros lett, (Gombóc Artúr, nos, ő nem lett cukros, viszont meghízott) ő csöppet sem, ámde a bal virgácsát bizony ennyire le kelletett vágni. Szerencséjére az operáció után az egészséghez szükségesen cukormentes lett, miként a cukor mentes morbidok is előírák és mint írám tényleg egyáltalán nem hízott. Pár hónappal később történetesen diszkózott, (egy diszkókirálynő-imitátornak fél lábbal is gyerekjáték diszkótáncot ropni) ivott is, tán azért többek közt, mert szinte-nincs csonkja miatt nem viselhet művégtagot. Örökös mankózásra lett kárhoztatva, de akkor még két mankóra. Hazafelé, éjszaka diszkó balesetet szenvedett, bal karja úgy tropára méne, hogy oly mértékben amputálták, ahogy a képen látszik. Ja, krach, mert így már többszörösen csonkoltan pláne nem helyettesítheti a diszkókirálynőt. Előny lett volna, ha a sztár bal lába komoly összegre lett volna biztosítva visszafordíthatatlan károsodás esetére, de nem volt, ja persze ily drámai sérülés se. Aztán túl sok lett a hiány is. A pénzből mit a híres énekesnő olykori helyettesítéséért kapott, lebujt vett. Most Kleopátra-frizurát hord, farmeringet, roppant feszt farmergatyát, a törzsvendégeket ő szolgálja ki, akik formás fenekét paskolják kihasználva, hogy egy kézzel, miben az ivóeszközöket tartja, nem tud pofont is adni a popó-paskolásért. Vastagcombú pincérnőzik barátilag, pedig nem is vastag. (Tán azért, mert a nem lévőhöz képest viszont nagyon). No, olyan széles, ahogy az, az aranymetszés könyvében meg írva vagyon.

 

 

 

 

 

 

 

III. Kép

 

Anita Tschötsch

 

 

A rendkívül csinos Annie Tschötsch ippeg a korcsolyapályáról sántikál le, (alanti kép) a szemközti presszóba van randevúja egy újságíróval. A hajdan híres olimpikon, világ- és európabajnok műkorcsolyázónő, már csak edzősködni tud, (persze e tevékenységében is párját ritkítja) csak akkor miért van a civil életben is (jégporondon kívül) szuperultramini, egykori fellépő dresszében? Jól jön most neki ősöreg nagymamája ősöreg botja a mankó mellé, nem kellett kettőt igényelni a közgyógytól. (Lásd, lenn a grafika.) A nagyanyó már csak fekszik, bicebócán is ő ápolja. Lábán még most is látszik, hogy príma (primissima) izomrostokkal dúsított páratlan műkorcsolyázónői (lábas jószág), nem műláb, mint a lenti rajzolaton is kitűnik. Ő valódi, bár tényleg páratlan, mivel párja szó szerint teljes egészében nincs egy ideje. Ezt fogjuk elmesélni, hogy miként alakult így, vagyis kalandos életéről ő maga számol be a fent említett riporternek semmiképp se herrypotternek. Ilyen veszélyes műfaj lenne a műkori, hogy egy rosszkor jött, bár nagyocska bukástól egy teljesegész, erős, izmos, példás és kitűnő; egyszóval gyönyörű műkorcsolyázónői lábat lehet elveszteni tőbűl s még egy szép szemet is? (Ahogy a rejzon.... ) Ezt majd meglátjuk. Egy biztos, a versenyt nem tudta folytatni, hordágyon vitték le a pályáról s ettől kezdve nyoma veszett a versenysport, sőt a közélet számára is, csak pár év múlva került elő, amikor sportolói válságba esett szertett nemzeti válogatottja, vezető edzőnek jelentkezett, ám ekkor - derült égből villámcsapás - már erőteljesen féllábú és jobb nézőkéjét is sötét szemtapasz fedi. Még mielőtt ülne és mesélne, le kell szögeznem, hogy ő még mindig szerencsésebb mint fenti kolleganői (ugye a mozgássérültségben), mert neki csak egy végtagja hiányzik, ámdebár jobb szeme is oda (de ez tényleg, hogy s miért?) kicsit idősebb mint ők, de nincs még negyven, harmincas évei végét tapossa, mint kitetszik sajnos egy ideje már csak jobb lábbal. Drága Annika vagy Anita? Szólította meg a külföldi, ám a hölggyel közös anyanyelven beszélő hírlapíró, csak egyszerűen Anette válaszolt jéghidegen a lesántult jégkirálynő, miután leült az újságíróval szemközt. Mit kér? Előzékenykedett a mint megtudtuk oknyomozó riporter, mert már odaloholt egy buzgó pincér meglátván az elegánsan be-egymankozó, majd a zsurnaliszta asztalánál helyet foglaló hírességet. Egy jegeskávét. Az olvasók miatt még az elején fel kell tennem néhány ostoba kérdést, essünk túl tajta: Mi a kedvenc üdítő itala? A jéghideg coca cola. Ki a kedvenc színésznője? Békés Itala. Kedvenc filmje? Ha eljő a jeges... Politikusa? Kis gondolkodás után: Talán Trockij, mert ha jól tudom, egy jégvágóval vagy nem is tudom, tán jégcsákánnyal kíserelték megmerényleni. Látja, ezekből a blődlikből is fényesen kiderül, hogy ön a jég, a jégsport rendíthetetlen ólomkatonanői elkötelezettje. Bocsássa meg ezt a gyenge kis szóviccet, - de az elébb látván magát mankóval egyúttal bottal botorkálni duplán felemásan, mégis rendkívül kecsesen, előkelőn, stílszerűen jégkirálynőien, - nem hagyhattam ki. Most már csak azt árulja el, hogy hova tűnt el bukása után három évre, pedig fjordoktól ölelt kis országa ünnepelt eleven hószobra, igazi jégkiralynője, valóságos bálványa volt. Kedves zsurnaliszta úr, maga nagyon vicces, a kulcsszó a bálvány. Tudja, lutheránus azon belül is pietista nevelésben részesültem, de elragadott a hév, a sport heve, meg kis nemzetem túlzó rajongása, bukásomkor úgy buktam fel, mintahogy Nabukodonozor álmabéli bálványszobra leborult vagy amint Sztálin állóképét ledöntötték, ezt isteni jelnek tekintettem, figyelmeztetésként, mivel nem utasítottam vissza tudatlan tömjénezésüket. Tudja hírlapíró úr, úgy is jártam, mint az egyik Heródes a sok közül, kire az Úr angyala sújtott le, mert nem hárította el magától a nép istenítését. Az Úr nagy kegyelme, hogy nem lett végem, mert engem nem halálra sújtott, hanem életre, a valódi életre, de a hírlapíró úr tényleg tudja?, mert maga egyáltalán nem tűnik pietista nevelésben részesültnek. Csakugyan? Jól látja azzal a csodás egy szemével. Maga hálistennek nem félszemű, viszont édesen szemtelen, nézze, engem már hiúság nem vakít. Félre ne értsen, nagyon jól áll magának ez a fekete szemkötő, ezért is bátorkodtam megint szóviccelni. Köszönöm uram, tudja, jobb félvakon az életben sántikálni, mint két szemmel az ál-létezésben vesztegelni. S ez néhai, tipp-topp lábikójára is vonatkozik? Igen, nagyon is. Őrülök..., nagyon örülök...., akkor az újságíró úr olvassa az evangéliumokat, legalábbis iménti csavaroseszű kérdéséből az következne. Hellyel-közzel, de nagyon elrémítettem közbevágó kérdéseimmel a történetmeséléstől, helyesebben története mesélésétől. Tehát egyszerűen mondva bukása után megtért, de... csak nem akarja azt mondani, hogy egy nagyocska, de traumatológiailag szimplának látszó korcsolyapályai felbukástól sérült jobb szeme, bal lába oly menthetetlenül, hogy mindkettőt orvosilag el kellett távolítani? Szó sincs róla, uram. Jobb kezem s érdekes a máig meglévő jobb lábam törtem el alaposan, mint tanú rá, ő mégis megvan, helyesebben csak ő van..., lábból.... illetve agyrázkódást szenvedtem, de hírlapíró uram, szem-enukleáció, végtagamputáció meg sem lett említve, mert ugye viszonylag súlyos sérüléseim miatt a jégről egyből kórházba vittek. Ott gyógyulgattam, épülgettem, volt időm gondolkodni, lassan érlelte bennem hitem szerint az Úr az elhatározást, hogy misszionárius legyek, még hozzá elég meghökkentő módon, mert mint tudja az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Egyszer egy enyhe téli estén, merthogy legalább nulla fok volt, kimankóztam (nem kaptam még járógipszet, hogy megnyugodjon, akkor még két egyforma gyógyászati segédeszközöm volt, ám e mostani nem azok közül való) a baleseti sebészeti osztály balkonjára, az udvaron valamiféle újonnan felfedezett délszaki sziget mutatóba idehozott bennszülöttjeinek a csemetéi futkároztak, hancúroztak, rajcsúroztak, hógolyóztak, most láthattak először havat minden bizonnyal, mert nem ismerték a hógolyógyúrás és hógolyózás fortélyait, szabályait, ugyanis kisvártatva a kis ördögök jobb szemgolyón találtak telibe egy kőkeményre fagyott hógolyóval természetesen szándéktalanul.

Hála Istennek, ugyanis így mutatta meg az Úr, hogy mit kell tennem az elkövetkezendő pár évben, mert ahol még a hógolyó használatát sem ismerik, nyilván nem hallottak az evangeliumról sem, tehát abba az ismeretlen világba kell mennem az örömhírt hirdetni, ahonnan az a kis lurkó származik, aki kilőtte a fél szemem. Kikerülvén a kórházból azonnal jelentkeztem a misszionárius központba, nehezen hitték el, hogy nem kalóz vagyok, (a fekete szemtapasz megtette hatását, magára is nagy hatással volt nemde?) akinek

a páph-waiákok (a nem rég felfedezett szigeti törzs) aranyára fáj a fogam, biztosíthatom megvan hiánytalanul mind a harminckettő...., a fogaim. A gyorstalpaló misszinárius tanfolyam után (végül meggyőztem őket, hogy nem én vagyok a tengerek nőnemű réme) két férfitársammal felszálltunk egy Új Szekhériába, a Zöldközi tenger egy nagyon eldugott öblébe tartó hajóra. A szigeten nagy barátsággal fogadtak minket az afféle küllemű természeti népek, kiknek gyermeki példányai letakart jobb szemű nőszeméllyé tettek, afféle kalóznő gyanússá. Nagyon szívesen fogadták a hitemről szóló bizonyságtételt is. Történt egyszer, hogy a környező ködös vizekről, gondolat-sebes hajókon érkező, áttetsző rózsaszínbőrű, gyapjas, fehér hajú, égő piros szemű, jóképű, kisportolt, magas, negroid rasszú főként férfiak özönlöttek el minket és szelíd, barátságos kényszerrel arra biztattak, hogy menjünk velük. Ez meg is történt. A még számunkra, úgymond civilizáltak számára fel nem fedezett szigetük elkápráztató volt. Egyenesen királyuk és királynőjük palotájába vittek, mely ércfallal volt körülvéve, kapui aranyszárnyúak ezüst szemöldökfával, ahol roppant hosszú asztalok roskadoztak a legkülönfélébb gyümölcsöktől, ugyanis szigetükön az év minden évszakában gyümölcsérés volt, roppant kedvező klíma, egyfolytában lágy nyugati szél lengedezett körülöttünk, fiaik, leányaik ettek, ittak, mulattak, énekmondóikat hallgatták, sportversenyeket folytattak. Elégedetten nyugtáztam, hogy mindőjük szeme élen az uralkodóval és az uralkodónővel elégedetten akadt meg sportos műkorcsolyázónői lábaimon. A rendkívül hosszú asztalokon ugye gyümölcshalmok és desszertek, desszertek; megszámlálhatatlan mennyiségű tészta, méz, dzsem, sörbet, sütemény, torta, csokoládé, kakaó, tej, turmixok, likőr, fagylalt, jégkrémszóda, édesség és nyalánkság. De valami hiányzott, meg is kérdeztem: mi lesz a főfogás. A királyi pár kimondhatatlanul nyájasan, szívélyesen megnyugtatott, hogy ne aggódjak, legyek még egy kis türelemmel, lesz főfogás, méghozzá rendkívül finom, méghozzá nagyon nehezen beszerezhető, omlós, zsírszegény hús. Aztán valahogy elménkbe hatolt, hogy mi után ettünk megelégedésre, kiélveztük az itteni elíziumi állapotokat, meg kell mondjam az idő teljesen lelassult, alig múlt csak telt, (mint a combom) mi magunk leszünk a lakoma főfogása. De ez minket inkább boldogsággal töltött el, mint rémülettel, mert felemelő érzés, ha az embert kedves, szinte földöntúli jó emberek fogyasztják el. Ám egyszer csak eszembe jutottak társaim, hogy e gyönyörű helyen, - ahol az ember tényleg azt mondja: állj meg pillanat, ezt az élményt befogadni és meghalni - fognak szó szerint csontig fogyni, a jóságban feloldódni. Akkor sírva fakadtam, szemeim valahogy a lábaimra tévedtek, felötlött bennem, hogy mennyire sóvárogva stírölte őket, persze roppant nagyra becsüléssel, tisztelettel ez a sportos kompánia. Uram, asszonyom, hebegtem felajánlom a lábamat vacsorára, az bizonnyal elég lesz, ez a legdúsabb, leggazdagabb ehető rész mindhármunkból, ugyanis misszionárius társaim alacsonyak voltak, kis térfogatúak, véznák, keszegek, göthösek kifejezetten nem étvágygerjesztőek. Jól döntöttél, szólt királyuk, feláldoznád a lábadat érettük, ami neked a legfontosabb, hisz műkorcsolyabajnoknő vagy, jutalomként a jobb lábad megkapod ajándékba. Mi hajósnép vagyunk, az a feladatunk, hogy mindenkit haza szállítsunk, hogy te is otthonra lelj saját életedben, megtaláld életfeladatodat. Ekkor társaimmal egy hajón találtam magam, ott mélységes mély álomba szenderültem, de mielőtt elszunnyadtam volna azt gondoltam, hogy ez egy álom és hogyha elalszom, akkor fogok felébredni. Itt eszméltem fel a jégpálya széksorai között, - mintha csak egy pillanatra pilledtem volna el - trénernek fiatal, féllábú edzőnőként, érdekes fellépői szupermini mezben, mellettem ez a mankó és a bot, szeretett csapatom rótta a köröket, végezte gyakorlatait a jégpályán, egy új életbe cseppentem bele, amibe mintha már régesrég benne lettem volna. Tudja, hogy maga egy túlvilági utazáson vett részt, fontoskodott az újságíró, élve átment a halálon, klasszikus beavatás, kétszerszületett lett. Lehet, mosolygott sejtelmesen Anette Tschötsch, tudja az öregedő lelkész, akinél konfirmáltam féllábú volt, ő járt felemásan mankóval és bottal.

A bejegyzés trackback címe:

https://b-irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr538899832

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása