Azt mondta a komolytollú, mangótekintetű írónő, hogy nem tart engem semmire, mert szórakoztató, az lehet, hogy vagyok, de érték semmiképp. Ekkor azt mondtam neki, hogy én sajnos nem írhatok olyan Igazi férfi iránt sopánkodó, divatos pinaságokat, mint ő. Nem állna jól. Na, erre leköpött. Szemen. Szavakkal. Lehet, hogy más meglátja benne a termékenységi istennőt, én csak egy korosodó, haladó punettit látok. Pinával vagy pennával írni nem mindegy. Merre a nem mindegy? Ma már minden szép és minden irodalom, de ez van. Engem nem adnak ki olyan sűrűn, mint őt, mert engem kevesebben akarnak megdugni.

Vontatott arcú alfanő, delikát csecse megfontolandó, sipító hangszíne jól megy a szeme fényéhez. Ezt a matt tekintetet gyakran használja nézésre. Lenézésre.

Kéne nekem egy irodalmi fedezőmén, (felfedezőmén) mint ami neki is van, pont olyan és pont akkora.

- Tudod, mit kéne írnod? Felszabadító levelet. Magadnak – mondom neki, nem diszkréten, mert én mondhatom nem diszkréten, nekem nem árthat.

Ekkor hat másik hasonszőrű hűbéres költőnő vette védelmébe, helyette keltek ki, kiáltva kiállt elé a védelmező biopajzs. A hangos védőnők összegyűltek előtte, mint a Csillagkapuban a transzvesztita űrlény előtt a fiatalkorúak, majd felszólítottak, hogy ne merészeljek. Ne merészeljek még egyszer ilyen hangot megütni. Mert elvisz az ördög, vagy rám húznak hatot, hat vizes lepedőt, vagy a fal adja a másikat, megkeserülöm a pórul járást. Majd ha én is letettem az asztalra. Annyit.

Majd mindjárt leteszlek az asztalra, úgy, mint a könyved. Beleolvastam a komolytollú, mangótekintetű írónő egyik novellájába: „fekete nepáli famaszkban közelítette meg a mocskosul félmeztelen bikaférfi izmos selyemágyam, melyen ott feküdt ártatlan, kiszolgáltatott mivoltam. Remegtem az undorító kéjtől. Csak ez a kézzel festett nepáli famaszk ne lenne ilyen rémítően sötét”

Itt becsuktam a nőt. Fogadjuk, hogy nagyon hamarosan férjhez fogsz menni, azt is tudom, kihez.

Minden ember egyformán különböző, lábujjhegyen tolató gyorsvonat. Ez a kitüntetett nő egy ügyes mémkomplexum és semmi több, nem vagy te Virginia Woolf, vagy ki a faszomnak képzeli magát a művésznő. A sípszó után hagyjál! Önmagadban fetrengsz. Ilyen ez a haute coutureszövegelés. Szövegkörnyezetvédelem. Ilyen csinos sorokhoz már fel kell öltözni.

Azt hiszi, már mindenbe belepofázhat és mindenhez ért, bárkinek beszólhat, mert most kapott valami ösztöndíjat. A fos akkor is fos marad, ha flittert hintek rá. A kaka nem tud uralkodni, hiába nyomják trónszékre. Vagy igen? Jaj, igen! Hány példát hozzak? Most, hogy ösztöndíjas lett, már nem írhat punkot, sőt, más punkokat és egykori önmagát szájelhúzva, csukott szemmel kell megközelítenie. Ők már bunkók, ő már nem bunkó, nem is punk: kesztyűs kézzel író nő, aki már nem alacsony és nem alacsonyodik le. Ő már nem írhat olyat, amit szeretne, mert már olvassák. Sminkje már dryvit fedőréteg, nőszigetelt. Fel már nem nézhet, csak le. Neki már jogában áll felhúzni az orrát.
Nem az ismerősöm, nem is a barátom, mégis bejelölt. És én nem merem letiltani.

Ösztöndíj = nem ritkán pénz.
A pénz pedig nem boldogtalanít. De ha már a pénznél tartunk. Egy italos bisztróesten, valami est után, Mikszáth téren, egy neve, s egyben eltakarását kérő író fogalmazódott eléggé:
- A pénz ! ha! Nincs olyan, hogy pénz. Mi a pénz ma? Nincs fedezete! amiért te keményen megdolgozol, azt ők kitalálják!
- Kik azok az ők?
- Hát a {…}-k
Hatan ripakodtunk rá:
- Hát, ne te ne! te még nem {…}- zhatsz!
- Mér ne? Divat. Az, hogy nem {…}- zhatok, az is csak egy hülye mém. Figyeld meg, mi játszódik le benned, ebben a szépen felépített biomasszában, amikor azt mondom, hogy {…}. (DZSÍZZ!) Na, akkor! na akkor fel van emelve a hangsúly, fel van kapva a fej, és jaj annak, aki kimondja a  ….. -betűs szót. Miért? Pedig nekik jó. Ők kezdték. Ezt akarják. Ipar épül rá. Ha holnaptól elkezdenénk nem foglalkozni velük, na, akkor lenne nagyon baj és nagyon sértődés, meg nyafi, mert eltűnne a motor, és ez még nem{…}- zás, ez még a kerítésen innen van. Te csak ne konyítsál.

Elhangzott. Kiesett a száján. Féltem, hogy kivezetik. Szegény ajkú. Mi ez a hosszú kotnyél?

Ez a férfi egyaránt! Hajas fejbőr alatt nehéz arc, nyitott, teli száj. Ha ez az ember csak szöveg lenne, azt mondanám rá, hogy egy nagy elütés. Kisíp. Tükrözi a véleményét szabadtéren. Megint elővettük a ripakodást, szájjal, szívvel kértük, hogy halkítsa le magát, mert 3 asztal bámul minket, valószínűleg nem hallják, miket beszél, de a hangsúly is süt, inkább csak hangos volt, mint érthető. Ami esik, hogy puffan? mit kerestél ürügyén?
- Te nagyon büfé vagy ebben a témában. Élményfürdő! – gondoltam.
- Buddhaszoborral rossz embert fejbe verni nem bűn. Sőt – gondolta.
- Menjetek már a picsába – gondolta a pincér.
- Mennyi idő – gondolta.
- Te vagy az isten, annyi idő van, amennyit te mondasz ! – gondoltam.
(amúgy 10 perc volt, meg is tarthattam mindet). Csend. Este. Hosszú szagok.
- Te álterhes vagy gondolatokkal. Mennyire eszed van. Zegzug és sinkófa – mondtam, vagy mondtuk.
- De álljunk már meg, a legnagyobb tisztelettel kérdem: miért mindig a {…}-k? Mi a baj velük, miért pont ők? miért? Erre felelj.
- Ksssh – kssshegtem le - Erről nem beszélünk, erről nem lehet, bármi másról inkább, talán, esetleg.
Ekkor hozta a számlát a pincér. Magasan nézett, magától. Próbáltuk őt hova tenni ideológiailag, meg jobbilag, balilag, fajilag, nemzetileg, és találtunk egy embert, aki valóban semmilyen.
(Hát olyan nincs, hogy valaki semmilyen.)

Senki sem állhat középen, mert a közép is egy oldal. Középen nem lehet állni ! ! !
                 A számlán sok szám, túl sok… Valahogy mindig.
Barátunk manapsági gondolata elért egy magasságot. Mint az olcsó süti, ami tele van színezékkel meg édesítővel, a szakács leszarja tejszínhabbal és máris jól néz ki, noha tápértékileg alulértékelt.
Huncut kuncogás, távol-kelet, közel-nyugat.
- Átvetted már a stafétabotodat? Szép? Te buta térkitöltő, itt állsz a filigrán, hangos mondatokkal! – gondoltam.
(Nem szebben hangzik a halpástétom, mint az hogy szardíniapüré?)
Most kétségek közepette találta magát. Magas szavak.
A kis végső ! s annak debil bája.

Valaki odaokádott valami pirosat: padlóra izgult főétkezés, borral lekísérve, majd kikísérve.
Legközelebb egyedül ülök be, kár, hogy egyedül nem ülök be sehova. Az olyan, mintha valaminek vége lenne. Mintha valamit meg akarnék úszni