(Csudálatos köszöntő beszédem ékes kivonata, amely majd az Írószöviben, a valamikori valamilyen díjam átvételén ÉS/ VAGY más bárki fotókiállítással, pogácsával összekötött valamilyen megnyitóján fog elhangozni tényleg.)

...Egyszerre nézek most két irányba, s kikerekedve látom, hogy a jelen, múlt, jövő hatványozott csizmákban dübörög felibém. Végignézek rajtatok és lágy részeimhez kapva, azt mondom neked: maradj egyenesen, ne tévedj el. Mert ha letérsz a kitaposottról húsevő szörnyek várnak a mélyén. Feltérképezetlen barlangrendszer vagyunk mindahányan, igen, barlangos testecskék: én alulról sztalagmitok, ti felülről sztalagtitok, a múltak és jövök pedig egyenesen hegyesednek felfelé. A cseppkövek nem bánthatnak már, a víz sem bánthat már. S ha felveszed a fejedre a bukósisak+lámpát és bevilágítasz oda, ahova kell, láthatod, hogy ennek a Barlangnak némely üregében egy-egy nagyon is szép figura ül. Ez a figura te vagy. Minden szépségeddel s vélt hiányoddal együtt, te. Te, lyukbúvó, tollal. Élek és irodalom! Mert a szépírók támogatása nagy zene! Ez egy olyan hátrány, ami nem előny.

(hatásszüret)

Minden időben érvényessé kell, sőt, lehet válni. Sehol sem mérik szakajtóval a véletlent, de a maga országában ki-ki lehet vátesz, figula, puttóka, talán örökké. Ebben az éjszakai bárban már évek óta záróra van, mégis maradunk a seggünkön, mint megannyi teremtmény, még egy utolsó italra. Belecsencsül az ember a folyamatos s szüntelen gondolkodásba, de inni azt iszik, mert valamit inni azért kell. Folyadék nélkül ugye hagynemondjam, meddig megy a szervezet, ugye.

Mint egy jó versnél azt kérdezni, mire gondolt a szerző, amikor semmire se gondolt. A verset mindig nyitott szemmel érdemes olvasni. És akkor jönnek a feltáruló dimenziók!

Hallom, hogy sokaknak sírása gonosz! Miért? Mert megfigyeltem, hogy manapság egyre kevesebb a rím. S a rímeken a mosolyok. Mert minden levetett betű kiteljesedés, cseperedett appendix, s annak égi parafrázisa, melynek bármilyen perspektívája csupán póri prológus. Van szó, ami le nem írható. Van szó, ami már önmagában is önkielégítés.

Jó volna egy nagy kesztyűvel a hazai közérzet hóna alá nyúlni és fürdővizestől önteni ki azt a vakondot! És ezzel nem, nem, hiszen nem vagy egyedül az Írók, a hazai hun-írók, a hungary-s szellemek között! nem! ! nem! ! nem! ! nem! ! nem! ! nem! soha. Egy felnőtt szörnyet sokkal könnyebben el lehet tiporni, mint egy kisélient. Mert a felnőtt szörny, nagyságánál fogva, jobban látszik, mint a kis, síkos élien, aki teszem azt, épp most tört elő a gazdatestből.

Egyetlen ifi író se érezze úgy, hogy kipucolódott a saját életéből. Ők azok, akik azt mondják, nincs irodalmi közbiztonság… Még hogy nincs! Pedig én olyan környéken lakom, nagyon, ami pislák és veszélyes, de engemet hazafelé még egyszer sem öltek meg. Nem szoktak.

Kiment a divatból az irodalmi rablás, s szurkálódás. Mint ahogy a középkorban is nagy divat volt a pestis, ma meg má nem annyira.

És itt kell szót ejtenem a fiatalok támogatásáról. Az NKA meg? Csak egzecíroztat a darázslelkű hasonlataival, lepacsizik, puszira siklik a lovetta. Nem annak, aki érdemelné, nem.

Pedig a jó író olyan, mint a jó merlot: fényes a szájban. Körbeveszi a Mesterkurzus, minden oldalról, de ingyen nem kell neki, hiszen undorítóan gyönyörű egymaga is. S most vérrel telítődnek ezek a hipokrita barlangos testecskék és szomorú szemekkel csak annyit látok, hogy egymás arcára kenjük az éjszakai krémet. De attól még leégünk. Vegyük a nagy Költőt. Aki büszkén kiált, egész alakosan, teljes arccal mellbedobással, mint a lánglelkű Petőfi annak idején, annak a múzeumizének a lépcsején ! Önrész nélkül. Róla kell példát venni. Nem az agresszív, szociopata, álértelmiségi önkifejező bérkommentezőről. Az önkifejezés lehetséges, de nem minden önkifejezés. Amikor a pók hálót sző, az nem önkifejezés, hanem egy életmód.

Mert a mórest azt lehet tanítani, de az egész estés vele születést nem.

Ne irodalmat, inkább szépséget csináljatok! Mert a szépség feljavít, s gyönyörít minden pillanatja. Feszített tempójú pikantéria, kézzel, futószalagon, a posztmodern sekélyesen értelmezett konzumcivilizáció öngyilkos melodrámája. Csendesen moralizáló csiga, de szerfelett cizellált pesszimizmus a baldachinnal fölényesen körbehintett, diadalizált predesztináció privilégiuma körül. És bárgyúan, ám primitíven apellál a hibátlan kerülgetésre. Ez folyik most. Minden szinten. Az irtózat mesterien egyensúlyoz, mégsem akar több lenni annál, mint ami - feledhetetlen szórakozásnál. De ez így mégis olyan, mintha egy nagycsaládos anyára akarnék rábeszélni még egy lánygyereket, de mivel eddig csak azt szült, én hiába mondom neki, hogy „Vigyed”, nem kell neki, hiszen van már 15 méter lánya. Én meg csak nyomnám, nyomnám neki, hogy legyen még egy?! – mert még egy már nem oszt, sem szoroz. Erre nincs idő - mert az idő vasfogas.

Nincs itt semmi hűha, mert az irodalmi sikernek ugyanaz a két feltétele van, mint a világ egyéb területein zakatoló sikernek: kivel iszol és kivel baszol. És ne írjatok többet önreflexiós szart sem, mert senkit nem érdekel, hogy szar, teljesen szar, vagy csak közepesen szar gyerekkorod volt.

Végezetül: írásod ne csak karakter és terjedelem legyen, de bőven sorköz is.

Fiatal testecskék! Sokasodjatok. Tik vagytok a jövők büszkeségei! Emelem rátok.

Majd írjatok!