A nem éles mankóváltás (1.)
2017. február 24. írta: farappa

A nem éles mankóváltás (1.)

Yesabel Du Anaconde földi űrutazása (bocs, bocs, bocs, bocs, nem a földön űr-utaza, hanem a föld felé)

(regényrészlet)

Ezt a sértést még saját magamtól se viselem el. Féllábú, féllábú már megint csak féllábú, mindig ezzel jönnek, hát nem látod, hogy szinte az egész jobb karom hiányzik, viszont a lábamnak majdnem a fele megvan, és a szemem, hé, hát félvak vagy? Mért nem lehet félkarúzni netán félszeműzni éngemet, legalább egyszer, úgy szeretném ...

...és Yesabel, mert ő beszélt, valószínűleg kitalálták már, nagy hirtelenséggel s lendülettel kardot készüle rántani, minden bizonnyal rántott is. Ám szegény Yesabel elfelejtkeze arról, hogy eleddig jobbjával szokott szúró fegyveréhez nyúlni, de jobbja most nincs kéznél, (sőt egyáltalán nincs is), újra kinőtt balja meg gyakorlatlanabb az ebbéli tevékrenységben, amúgyis vasa szórakozottságból vagy mi okból még mindig bal oldalára volt átvetve, talán relikvia ez még jobbkezes korából. Száz szónak is egy a vége, bal kézzel elég körülményes bal oldalt fityegő kardhoz kapni. Ebbéli állapotát használta ki Brünhilda és kirúgta Yesabel szép kezéből a kardot – még mielőtt hathatósan használni tudta vón - némi felindulással, ki rúgásától kicsit, de tényleg csak kicsit meginga, mert Yesabel előbbi “félvak vagy” félmondata talált őnála, azt hitte ugyanis, teljesen elleplezi, szinte észrevehetetlenné teszi tenger, de tenger sok aranyszöszke hajának hathatós, jótékony takarásával nemrég pezsgődugó által kilövődött szép szemét, azaz hiányát. De az általa megingatott Yesabel visszainga, mintegy Eötvös-inga s míg Brünhilda Yesabel lefegyverzése feletti örömében pár szekundomra büszkélkedvén elméláza, amaz ezalatt reája mankóját vészjóslón emelé s pont telibe is találná Hilda Brün, a Vésztőy Brünhilda csodás, mint tudjuk tengernyi hajas szőszi fejét. Csakhogy a yesabeli támbotot Vanda Brün, a Szép Irén alezredes gyémántberakású hónaljgamójával ebbéli rettentő sújtásában megakadályozá, ekként szólván:

- Admirális kisanyám, efféle hathatós mozgás-segítőm nékem is van.

Vésztőy Brünhilda nagyon megörvendeze ikernővére iránta való szolidaritásának. Egyensúlyérzékén ám Mylady Yesabel du Anaconde admirálisén is, a tartós egylábon állás tekintetében, - mivel mankóikat az imént tartósan nem támaszkodásra használták -, felette elcsodálkoza, aztán előkapá a harcokból nála maradott lézerlőfegyverét s így rivalla Mylady Anaconde admirálisra:

- Vetkőzz ribanc!

Yesabel megszeppenve letette a fegyvert, azaz mankóját s már használta volna rendeltetése szerint: hogy rája támaszkodna, de Brünhilda gyorsan elkobzá e kegyetlen szók kíséretében:

- Ha sokat támaszkodsz, nem tudsz gyorsan vetkezni, egy darabig támbot nélkül leszel kénytelen tevékenykedni, ugrálni meg tengődni. Ám kiváló ideiglenes mankód lesz neked féllábú nővérem. Vanda kérlek, fogd meg, amíg csak a nadrágot meg a csizmát veti le, mégiscsak nehéz fél lábon, fél karral… na, hogy el ne dőljön.

Vanda meghökkenve, enyhén duzzogva, ám mégiscsak kérése szerint cselekedett, Yesabel levetette felsőruháit is, így csak egy combközépig érő, ujjatlan kombinészerűség maradt rajta és szemrehányó szók hagyták el dús ajkait:

- Szuka, azt hiszed te nem fogsz önkézzel levágott lábbal mankózni, méghozzá az én planétámon, de a nővéreddel együtt jó ügyem mellé állotok majd.

Brünhilda húgom, mit akarsz azzal a maskarával, mindenesetre remek, hogy jól szórakozol az állapotunkon félkarú, féllábú hasonmások még e széles világegyetemben is ritkán találkoznak, mi,

morgott Vanda Geröyk Brün, a Szép Irén.

- Ugyan már, Irén néném… Engem üldöznek, mint tudod, ellenálló, lázadó vagyok a legyőzött istenes kegyesek irmagja, aki orvlövi a dágoni daimoneusokat. Felveszem ezt a hacukát s eltérítem a csajszi admirális űrmasináját, soha nem találnak meg a lökött dágoniták, gyerünk ribanc. ugrándozz, sántikálj, szökelj előttem, de gyorsan, egyenesen az űrhajód irányába, ja és itt a kardod, fogd a két nagyocska-erőske combod, másfélnyi lábikód közé, nekem nem kell, itt ez a lézerrmordály. Nővérem, hogy örülj, ezt mégiscsak hordani fogom - vetette oda búcsúzóul Hilda Vandának s feltette hiányzó szeme helyére a fekete szemtapaszt, de azért sűrű fürtjeit igyekezett reájabocsájtani.

A bejegyzés trackback címe:

https://b-irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr3912286617

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása