Az utóbbi időben a média egyik fele, s a trendet követve, kevésbé lelkesen, de a másik is – nagyon hangos az úgynevezett családon belüli erőszak kérdésétől. A problémát körüljárva általában elsikkad a verbális agresszió és a lelki terror gyakorlása, ami többnyire nőkre jellemző. Egy-egy reakcióként adott legyintés vagy akárcsak kézemelés sokkal nagyobb hangsúlyt kap, „botránynak” minősül, mint az évekig, sokszor évtizedekig alkalmazott kíméletlen és egyhangúan következetes lelki dresszúra. A liberálisnak tartott média ezzel is ad egy jókora pofont az esélyegyenlőségnek, mikor ezekről hallgat, de jelen írásunknak ez most nem tárgya. A nőket ért durva, agresszív támadások és erőszakos cselekmények hátteréről és a megelőzésről szeretnék értekezni.
Szeretem a nőket. Nem csak azért, amiért szeretni szokás, hanem mert többségük tehetséges, ügyes és talpraesett, úgy tapasztalom, emberként formálhatóbbak, tanulékonyabbak és szabálykövetőbbek, mint a férfiak. Nem véletlen, hogy a jobboldali, tradíció -és családközpontú pártok bátran alapoznak a családos nők tömegeire. A nemzeti fejlődés programja élénken foglalkoztatja őket, mivel a félgyarmati sorba szorított Magyarország égető gondjait nem csupán ők, hanem gyermekeik is a saját bőrükön érzik.
Sajnos, a kapitalista berendezkedés Kelet-Európában és különösen Magyarországon egyedülállóan kegyetlen társadalmat teremtett az elmúlt huszonhét évben. Ez a kegyetlenség talán csak az orosz viszonyokhoz mérhető, s ez mindannyiunk felelőssége. Gyávák voltunk ellenállni, gyávák voltunk szót emelni és gyávák voltunk küzdeni a saját igazunkért. Ennek okait, jelenségeit azonban másutt már részleteztem, akinek van türelme és kedve hozzá, böngéssze át, nem térek ki erre. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy ilyen mértékű erőszak, amelyről az újságok írnak, nem létezhet „éltető közeg” nélkül, ennek hátterében egy erőszakos társadalom és egy erőszakra alapozó életforma áll.
A nemi erőszak kérdése összekapcsolódik a családon belüli erőszakéval, ebben a tekintetben is olyan sok a hazugság, ferdítés és elhallgatás a liberálisnak tartott médiában, hogy még a meggyőződéses liberálisok is elfordulnak tőle és máshonnan tájékozódnak. A média felfújja ugyan a nemi erőszakot, mint témát, de elhallgatja az elkövetők legnagyobb körét. Köztudott, hogy Svédországban történik a legtöbb nemi erőszak, ennek következtetéseit mégsem vonják le soha. A valóságban teljesen logikus folyamat eredménye a rengeteg nemi erőszak. Svédországban kötött ki a bevándoroltatás által azok jó része, akik katonailag megbolygatott, az USA politikájának következtében pokollá vált térségekből jöttek a civilizált Európába. Vagy maguk is részt vettek erőszakos cselekményekben vagy alkut kötve a fegyveresekkel, csupán átvészelték, így vagy úgy, az erőszak a mindennapjaik részévé vált. Oktatásban a háborús zavargások, polgárháborúk miatt nem vagy alig részesültek, azt azonban megtanulták, hogy az emberi élet meglehetősen olcsó. A társadalmi érintkezés megszokott formája számukra az ököljog, az erősebb joga. Ezekben a térségekben, amelyek már a diktatúrák alatt (Kadhafi, Asszad, Szaddam stb.) sem voltak épp humánusak, rettenetesen igazságtalan, antihumánus országok jöttek létre. A fiatal férfiak ebben nőttek fel, emiatt lelkileg súlyosan sérült, agresszív és zavarodott emberekké váltak.
Aki erőszakot követ el, az pszichésen sérült, a körülmények által beteggé tett egyén. Természetesen előfordulhat, hogy jó oktatást kapott, normális közegben élő, normális emberi érintkezéshez szokott svédből is válhat perverz, beteg ember. Ennek az esélye azonban nagyon kicsi. Előfordulhat, de ettől még a svéd társadalom olyan mintatársadalom lenne, mint mondjuk a dán. (Dánia ugyanis lezárta a határait, mert ezt is meg lehetett tenni, anélkül, hogy kizárták volna őket az Unióból.) A svédek sérült, frusztrált, elkeseredett, erőszakhoz szokott férfiak tömegeit vásárolták be maguknak, nem csodálkozhatnak azon, ha erőszakhullám rengeti meg országukat. Oktatásban, szervezettségben és Kelet-Európa erőforrásainak elfoglalásában szerzett előnyük egy ideig még megmenti őket attól, hogy egy diszfunkcionális társadalomban éljenek. A megerőszakolt svéd lányokat, asszonyokat persze ez egy cseppet sem vigasztalja.
A Nyugat által kifosztásra ítélt, félgyarmati sorba kényszerített kelet-európai társadalmak vezetői úgy tűnik, jobban becsülik a nőket annál, semhogy kitegyék őket frusztrált, fegyveres konfliktusok barbarizmusához szokott fiatal férfiak támadásainak. A családon belüli erőszak azonban óriási gondot jelent itt is. Míg a nyugati társadalmak „importálják” a barbarizmust, Keleten sajnos ez magától megterem. Nyilván nem olyan mértékben, mint a háborús zónákban és nem is minden külső ráhatás nélkül, ám ettől még nem mondhatjuk azt, hogy ezen nem kellene változtatnunk. Az oktatás színvonalának lezüllesztése, a közművelődés megszüntetése, a kultúra, a szellem térdre kényszerítése nem magyar találmány, a legkevésbé sem. Nincs olyan felelősen gondolkodó magyar – ideértve a politikusok többségét is – aki ennek örülne. A multinacionális vállalatok érdeke persze az, hogy a dolgozó semmi mással ne foglalkozzon, csak a robottal, s napi 12, 14, 16 órákat teljesítsen. Emellett semmi másra nincs ideje, természetesen művelődésre sem. Az oktatás ilyen mértékű leépítése azért az ő szempontjukból sem lenne indokolt, megjegyzendő azonban, hogy az oktatás eredendően az erőszakmentességen alapul, az ő kapitalizmusuk pedig az erőszakon. Az oktatás lényege, hogy a tanár értékeket ad át, a diák pedig átveszi ezeket, miközben meggyőződik arról, hogy ezek az értékek az ő javát szolgálják. A tanár a meggyőzés, az argumentáció, a vita, a gondolkodtatás erőszakmentes eszközeivel él. A multinacionális cégeknél egyszerűen belekényszerítik az embereket az embertelen robotba, nincs választásuk. Hosszú távon pedig az erőszakos, harsány és gátlástalan emberek érvényesülnek, nekik van helyük a multinál.
A nemzeti fejlődés programjának egyáltalán nem kell figyelnie arra, mit akarnak a multik. A családon belüli erőszak megszűnése az oktatás, a közművelődés és a népnevelés – igen, nem félek kimondani ezt a szót! - hatékonyságától függ. Nem kívánjuk átvenni sem az oroszok kíméletlen társadalmi modelljét, sem a harmadik világ szemléletét. Az a kelet-európai együttműködés, amely lassacskán kibontakozóban van, tartalmaz értékes elemeket. Kelet-Európának újra kell építenie önmagát, kulturális, oktatási és közművelődési tekintetben mindenképp. A legális bevándorlással nincs semmi baj, - gondoljunk arra, hogy a kereskedni, dolgozni kívánó kínaiak mennyire szerves részévé váltak társadalmunknak – a „belső barbarizmus” felszámolása azonban épp elegendő munkát kínál, a harmadik világ gondjait, gyarmattartóinkkal a nyakunkon, mi semmiképp nem tudjuk megoldani. Érik egy „bostoni teadélután”, az azt követő események azonban nem lesznek erőszakosak, mi fegyver nélkül, a diplomácia útján fogjuk kivívni függetlenségünket. S akkor, az általunk épített speciális kapitalista modell nyomán – mely leginkább a dán és finn modellhez lesz hasonlatos – meg fog szűnni a családon belüli erőszak is, mint annyi minden más nemkívánatos jelenség. Következetes nemzeti felemelkedési programra van szükség, a lehetőség adott, hiszen Nyugat-Európa és benne a gyarmatosító Németország további meggyengülésére lehet számítani. Míg ők újabb és újabb menekülttáborok karbantartásával, ellátásával és civilizálásával lesznek elfoglalva, Kelet-Európa észrevétlenül kiszabadul/hat a béklyóból és végre saját népének felemelésére, humanizálására és kulturális emancipációjára fordíthatja összes anyagi és szellemi energiáját.