Diadalmas nagycombú, nagy-nagy combhatalmú Yesabelnek jobb comb-teljhatalma, jobb combcsonkja-csókoltatása, bajuszáldozatnak bemutatása őnéki
2017. március 02. írta: farappa

Diadalmas nagycombú, nagy-nagy combhatalmú Yesabelnek jobb comb-teljhatalma, jobb combcsonkja-csókoltatása, bajuszáldozatnak bemutatása őnéki

002.jpgÚgy érezem, nagyon hosszú ideje el-és magára hagytuk lányregényem alternatív egzisztenciájában, (ami csak lesz, mármint hölgyfruska-románcom scriptum formázatja, mert most csak mondok, mondok, mondok, szóban mondolatolok) szép, szép, nagyon szép Yesabelemet. (Bár én közelb szép hozzája, mint csodás Brünhildém, nagyon közel, mivel gyönyörű vele maradék hajóján.)

Abbéli foglalatosságában váltunk el tüle, hogy vívótőrit kapná ki gyönyörűséges, megtermett combozatja közzül, az egyik pariszthajszállal revidebb, mint a másik, jelenpillanatában a jobb. Nem is folytatód rettentő és finom térdben, széperős alsó szárban, nem úgy, mint a (b)alsó, a balik. Földi pályafutása idején, nem is oly rég, míg nem tér-idő-vitorlázott ide, - a második Univerzum másként, a közteslét, más- és túlvilág űribe, - pont fordítva vala szegénynek, csak a bal combjábúl akkor a fele se vót mög, mint amennyi mostanság a jobbul. De ez mind ösmétlézetes ösmétlés. Lényeg, hogy a tőr hetykén ágaskodék, hogy ne mondjam, ágáll összeragadott combjai közt. Nem birkóza meg kihúzásával.

Ám meghallá Magister messzihangzó, szócsöves Brünhilda szép-maga-megadásra késztetését s emez hallomány arra ingerelé, hogy ugrándozgassék, szökdécselgessék dámaian, delnőien, délcegen szalonja ajtaja felé, ahogy megszoktuk tőle hajdan kétlábasan, (akkoriban inkább manöken-peckesen lépegetett, ünnep volt, ha szökellt) aztán csak-jobblábasan, most mög… csak-ballábasan.

Kecses kacsóját a bús, bősz barokk kilincsre téve/ (hic et nunc csak bal kar függ rendelkezésére/ szélyes, gömbölű bal vállárúl, annyira azér’ nem morbid a helzet, hogy bal kar jobb vállból következne/), Búgja, zsongja, duruzsolja, dorombolja:

Mi ez, mi ez? Mi ez a belzebúbi, búbos-tüzes-kemencés zenebona, béliáli Bél-beszéd. Asmódeus-i-Asmódi/ bár mégsem hasmódú, hasmenti hasmántos pú/.

(Huhuhú, bélszél ugye, hihihi).

Harsogás-hersegés módi,/.

Mert ugyi/, mondok, gégefőbűl származó.

Persze nem hasmoneus,/.

Monológizála tovább, a félkarú bálvány/. (Eredetileg bal karja hiányzott, itt az tellesen kinöve,/ viszont az alant vitézlő jobból e/ helyt csak alig a válla alá érő,/ korántsem silány,/ sápatag, de formás, vérbő/, helyre kis, duci, molett csonk marada: ismég jelzém nem sovány/. Ez csak emlíkeztetőül, drága közönségem, mert jelen -kori, -idejű fizi- Miskájáját, -Mihaéláját, mer’ lány/ korább leírtuk volt). A félszemű is szépség Yesabel du Anaconde/ ex-hervegnénk, gróf újra-kisasszonyunk (mer’ ösmét lyány)/, Őcske, a félkarú bálvány/ is (tudom, tudom,/ publikomom, túlmagyarázom/). Szegény, szép, félszemű, félkarú Yesabel história órán jól megtanulta, most uff / én beszéltem,/ nem ű), hogy a hasmoneus az egy elő ázsiai, földi nemzetség, nem/ túlvilági démon név, elem,/ erő avagy nem,/ faj. Jaj, jaj, jaj/ de jó, hogy e mondatokat kivégeztem,/ barátibban mond’, Bellmond’: / bevégeztem./.

Megnyilvánulásából látszék, hogy sejti du Anaconde admirális mi asszonyunk,/ myladynk, kisasszonyunk,/ - bár még mindig kombiné-neglizsében, nem volt alkalma beöltözni, - hogy a magisteri lehetetlenre erősített szócsőből előburjánzó hang-orkán valami setéteredetű zaj-szennyeződés/. A setét/ pedig zsigerből De Floraga-i nála,/ ez sajátbejáratú paranoiája, / ahol valami obskúr, tisztátalan szellemiségű rejtőz,/ na, nem a tigris és a szelíd őz,/ ott Floraga herceg ex-férjurának is jelen köll Len(n)in/ fizikálisan, semi-rögeszméje szerint/.

Hát ezért mostan lenyomá a kilincsöt/. (Erre mint hallhatták mindez ideig, nagy előkészületeket tött)/. Villámgyorsan kiugra az ajtón. Lépni is tudna, de csak egyet, egy lába/ lévén, mankója híján, ha kettőt lép,/ az már szökkenés,/ de ez egy lépésnyi vót, csak oly nagy, hogy kétlábúnak is díszére válna,/ tehát ez ténylegesen ugrás vót, nem a támbototlan féllábúak kvázi szökdécselése/. Calouche, aki ajtónállónak állíttatott szalonja entranciája elébe/ rögvest elépattana, így dörgedelmeze:

Léfokozott ádmiraalálics kisáttyon, jobb lénné, há vittyáugornyá, mint á finnyugor á cobáfogsaagaaabá.

Mit mond? Nem értem, Calouche. Mondtam már számtalanszor, hogy tanuljon meg emberül kommunikálni, a gibbon dialektust nem veszem tökéletesen.

Hirtelen Yesabelem sonkája közti fringiája elkezde ágálni, harcoskodni, az admirális akaratán kívül, akkurátusan magát Yesabel du Anaconde ál-ex-hercegnét is magával ragadván, egy két karcolást ejtvén a kopasz, hosszú, lengő kónyabajszos, tömzsi, nagyerejű kalózkapitányszerűség bő gatyáján, meghasogatván azt. Széles övjét kioldván, hogy lábszárhüvelye lecsusszana és lógó, na, mög nagy bajuszának egyik felét lemetszé, úgyan hogy a száj fölötti, buja szőrzetet kettévágá, szabálosan megfelezé. Képzelhetik mekkorát kellett ehhöz ugrania szegény Yesabelemnek, ha a pengét, egész lent, combóival, azoknak közepe táján fogá, (hát láthatták az efféle dzsámpingolásban vagyon gyakorlatja) vagy inkább ez az egyenes kard babonázta meg egész combozatát. Nem, - majdani, tér-i, (értsék nem síklény), véletlen sem Majdan téri - olvasóm, páratlan tömbű combkincse delejezte meg víyótőrét. Hát ezen, pontosabban bajszán ért sérelmén, melynek jobbik fele a padlaton hevere, Calouche márcsak igazán bepöccene, elkapá szegény Yesabelt tőre véginél fogva és megemelé s mondá:

Mosss’ fickóndozz ádmirólics kisányóm.

Yesabelnek, a szép féllábúnak se kelle több majdnem teljes, - ám mindjárt látják, teljhatalmú -, kevéssel a térgye felett befejeződő, de hatalmas jobb combjával úgy orcán suhintá Calouche kapitányt, hogy feje hallhatóan konga, szeme láthatóan csillagokat láta, zavarodott szédületében szinte odatartá a másik bajszvégét is. Elébb azér’ Yesbel elngedé sonkái közi kardját. Még elébb meg, - még óriás jobb-combos pofonja előtt, - hirtelen feloldóda Yesabel du Anaconde bűbáj-eredetű comb-mágnesezettsége, sódar-cubákjai szétnyílának, természetesen csak így tudhata kvázi teljes combja nagyságú fenino-femur-gerit bevinni. Mondanom se kelljen, kardja is földre zuhana, Anaconde-unk utána, ám mint a macska (a forró bádog tetőről) talpára. Rugóza egy-kettőt az imbolygó, dülöngélő-düledező Calouche felé közelítvén, és mikor rettegett térdkalácsa behajlítván, válla épp a kalózkapitány pofázmánya magasába, (mert hölgyünk jóval magasb vala) igen rövid, de tömör, izmos, ám idomos, sőt ildomos karcsonkjával úgy képes felén boxolá Calouche kapitányt, hogy az még zúgóbb fővel térdre rogya.

Calouche, Calouche!

Mond a diadalmas, csonkabonka leányzó admirális.

Na, jöjjön, csókolhatja a csonkomat!

Odanyújtá jobb lába bajnoki, erőteljes, térdfeletti végit. Az elhalmozá csókjaival s nemcsak a rettentő combcsonk alját, (ami tulajdonképp nem is igazi felsőlábszár-maradék, majdhogy a jobb alsóvégtag egész roppant felső fele), hanem az egész nagyságos combfelületet.

Ezt tettem volna kisassz-sonka admirális, szívem szerént, már régebbi, földi, revidebbre nyírott-alakított bal combjával is.

Látja Calouche-ka, meggyógyult renyhe beszédje is.

Szólt a leány admirális, csonka Yesabel, a félszemű szépség, félkarú bálvány, a szép féllábú jóságosan, cirógatván Calouche kapitány tar kobakját, ki tőrivel lenyesé bajusza maradékát, azt és földre hullott másik felét felvévén átadá diadalmas nagycombú, nagy-nagy combhatalmú Yesabelnek.

A bejegyzés trackback címe:

https://b-irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr7612286659

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.