I./3. rész Bridget Felber: A pilóta
2018. október 02. írta: BridgetFelber

I./3. rész Bridget Felber: A pilóta

I. rész/Harmadik fejezet

b3868493-9770-4f9d-9659-79eb144475c8.jpgfotó: magánképtár. Rubik-féle vitorlázó repülőben



Harmadik fejezet
Légy éber!

 

A kiskunlacházi orosz katonai reptérre ’87 nyarán érkeztek meg az új MIG-29-esek.
A ruszkik folyton ott gyakorlatoztak – széttépett a vágy, hogy részese lehessek.
Csak erre tudtam gondolni.
Most nem akarok én itt mindenféle spirituális, meg reinkarnációs feltételezésekre épített agyhulladékot belekeverni, de amióta az eszemet tudtam, kikezdhetetlen bizonyosság élt bennem, hogy tudok repülni. Illetve nem egyszerűen csak repülni tudok, hanem bármilyen gépet zsigerből el tudok vezetni, aminek szárnya van, legyen az vadászrepülő, vagy utasszállító, teljesen mindegy. Ezt már akkor pontosan tudtam, mikor még nem is láttam igazi repülőt.

Eléggé ráfeszültem a témára. Kisipari mennyiségben ragasztgattam repülőgép maketteket és amennyire magasról tettem az iskolai teendőimre, úgy bújtam bármilyen szakkönyvet, folyóiratot, ami erről szólt. Csak, hogy értsd: szarni is repülős könyvvel mentem.
Alapból mindent tudni akartam, amit tudni lehetett, vagy amit egy magas rangú katonacsaládban csak illett tudni a harcászati eszközökről, de azon belül is kifejezetten a harci repülőgépekre gerjedtem.
Úgy voltam vele, hogy akkor tudok a leghamarabb hozzájutni, ha lopok egyet. Ezért gondolatban gyakran beszöktem a ’lacházi légierő bázisára, elosontam egy gépig, ott fáklya rá és már gurultam is a két és fél kilométernyi betonon, alattam a zsírúj vadászgép. Ez naponta, tervszerűen megjelent a képzeletemben. Felhúzni a gépet, uralni, eggyé válni vele, beleszállni a korlátlan szabadságba: ez az élet maga. Amikor idáig eljutottam képzeletben, gyakorlatilag halhatatlannak éreztem magam.
Hiszek a gondolat teremtő erejében és ez az érzés később pontosan be is igazolódott, mert, ha még nem említettem volna: vannak pilóták – jó pilóták -, akik tudnak repülőgépet vezetni, meg vannak emberek, akik egyszerűen tudnak repülni.
Én az utóbbi vagyok.

Mesés alföldi kölyökéletemnek apám új, Honvédelmi Minisztériumban kapott állása vetett véget. Alig egy évvel a rendszerváltás előtt egy rendkívül exkluzív, újonnan épülő és minden jóval kecsegtető lakó-Paradicsomba költöztünk: Káposztásmegyerre.
Bele az atomkemény ismeretlenbe.
Ez a jelentős társadalmi kiugrás nem kizárólag apám karrierjét kívánta szolgálni; későbbi, célirányos katonai neveltetésem érdekében is érkeztünk az újpesti metropoliszba, ami azonmód elkezdődött a még tapétaragasztó szagú falak között. És nem csupán apám edukált a hadi tudnivalókból; az immár mindennapi közelségbe került apai nagybátyám is, aki a katonai hírszerzés munkatársa volt. Magasan képzett, aktív hírszerző tiszt passzív középiskolai tanárnak álcázva, aki a hidegháborúban úgy kereskedett hadititkokkal, ahogy a sarki maszek zöldséges a káposztafejekkel és nem mondom, hogy az ő nevéhez fűződik a berlini fal lebontása, de hogy az alapkőből kirúgott egy-két téglát, az biztos. Tehát már csak a családi tradíciók miatt is tartotta melegen a helyemet az egyik kifejezetten katonai pályára előkészítő intézmény kollégiumában, amennyiben apám vasszigora mellett mégis megérném a középiskolára jogosító koromat. Sanszos volt, hogy nem, de a remény hal meg utoljára.

A tizenkettedik nyaramat tapostam és Újpest ide vagy oda, de valahogy csak nem sikerült apám csillogószemű, éltanuló fiává válnom.
Akkoriban mindössze két dolog kötött le: egyik a lakótelepen szerzett ellenségek és barátságok napi, rendszerszintű üzembentartása volt, amely tevékenység során hamar ráéreztem a közelharc ízére. Ami addig játék volt, kisfiús kakaskodás, az az új életemben kőkemény, vérízű pofonok adás-vétele. Gondolatban gyakran megkísértett apám szabadszállási laktanyája, ezen belül is a kiképzőközpont falára rótt vörös felirat, amit adrenalinfröccsnek, az életösztön instant felélesztésére festettek fel a katonáknak:

„LÉGY ÉBER!”
„ÁLLJ HARCKÉSZEN!”

Egyszerre megértettem ennek az üzenetét. Mert amennyiben például a feng shui a térrendezés kínai művészete, úgy a káposztásmegyeri vadonat világom a kamaszöklök jogán való hierarchikus rendeződés volt. Hamar rájöttem, hogy a lakótelepi mindennapok az életben maradásról szólnak. Te úgy hiszed, csak leengeded a gyerekedet játszani, pedig igazából azt próbálgatja, ki lesz az életben. Mondhatni, minden eldől már a téren.
De nekem volt egy másik életem, egy másik énem, amit senkivel nem tudtam megosztani. Vagyis, csak majdnem senkivel.

Anyám öccse a pápai vadászrepülő ezrednél volt műszaki polihisztor; amit nem tudott a MIG-21-esekről, az egyszerűen nem létezett. Közvetlenül az ezredparancsnok gépéért felelt és őt szerettem a családban a legjobban. Szerkezeti felépítések, működési elv, metszetek... Szaknyelven, de mégis egy magamfajta, kifejletlen kis porbafingó számára érthetően magyarázott el bármit légcsavartól a gázturbinás sugárhajtóműig és én csillapíthatatlan éhséggel faggattam, rajzoltattam unásig. Szartam a halott csajra a debil törpéivel és nem érdekelt az utolsó mohikán. A vadászgépek érdekeltek és a nagybácsi zseniális arc volt: kifogyhatatlan türelemmel táplálta a lelkesedésemet.

Körülbelül egy év telt el a költözés óta.
Amikor éppen nem repülőgép-modelleket ragasztgattam vagy bandaháborúztam, akkor a környéken bringáztam, felderítve a terepet. Kiserdő, bányató, csatorna... egész napos csatangolásokkal egyre nagyobb területet hugyoztam körbe szó szerint és átvitt értelemben is, mígnem el nem jutottam az origóba, ahol minden, ami számomra fontos az életben, elkezdődött.
A gyerekkori álmok materializálódott valósága Dunakeszin, az MHSZ jogutódjaként, MATÁV Repülőklub néven futott, mint vitorlázó és motoros sportrepülőtér, alig négy-öt kilométerre Káposztásmegyertől. Így történt, hogy egy nap egyszerűen csak megjelentem ott; mondhatni, odafújt a szél.

Még a levegőnek is más íze volt a reptér közelében.
Tudtam, hogy ez lesz az a hely, ahol megoldást fogok találni az egyre feszítő kérdésre: ki vagyok én? 
Lassan közelítettem; nem rohantam rögtön a gépekhez, csak leültem húsz-harminc méterre a start mögött és szinte mozdulatlanul bámultam órákig, hogyan szállnak fel és le a gépmadarak, egyre elérhetőbb közelségben hozzám. Minden perc egy csoda volt. 

Úgy szelídítettem meg a törékeny élményt, ahogy Kisherceg a rókáját, csak persze, mérsékeltebb ratyi felhanggal. Minden nap egy kicsit beljebb toltam a biciklim, minden nap bátrabban, egy hajszálnyit tovább maradva...
Érdekes, hogy a csibészvér hogyan tört alázattá abban a pillanatban, hogy szembejött valami, ami zsigerből érdekelt. És nem holmi szervilis behódolás volt ez, amit az iskolarendszer, vagy éppenséggel apám várt el tőlem, hanem a hazatalálás eltéveszthetetlen bizonyossága és meghittsége. Az érzés, ami egyszerre felborzol és elringat. Igen. Ez volt az első szerelem.

Odabent kivárták, hogy megérkezzek. Nem hívtak, de amikor elég közel mentem, barátságosan fogadtak.
Emberként szóltak hozzám; megkérdezték a nevemet és hiba nélkül azon szólítottak, szinte azonnal befogadva egy olyan bensőséges baráti körbe, ahol a közös hobbin túl egymás szakmai tudását is csiszolták a klubtagok, ahol profik és lelkes műkedvelők egyszerre voltak jelen. A rendszerváltás körüli átmosódás kezdete volt ez, amikor az engedélykérés fegyelme alól kiléptünk egy olyan civilizáltabb korszakba, ahol sokkal lazábban, de ugyanazzal a szenvedéllyel egy civil szervezetben képezhette magát bárki.

Egyre bátrabbá váltam. Életemben először éreztem, hogy tartozni akarok valahová, hogy segíteni szeretnék, segítenem kell, részt akarok venni mindenben, amiben csak lehet. Odaszaladtam, ha alkalom adódott és leszállás után szó nélkül toltam a többiekkel a gépeket, kipirult képpel, egész nap fáradhatatlanul. Sosem tapasztalt lelkesedés mozgatott.
Nap végén egyszer csak a repülésvezető hozzám fordult és azt mondta, hogy figyelj csak ide, mivel egész nap segítettél, akkor most te jössz... akarod? És rámutatott egy Góbéra.

Ki sem mondta, már benne ültem.
„Légy éber.” Vágod... Levegőt is alig kaptam az örömtől.
Egy Rubik-tervezte R-26SU, kis kiképző vitorlázórepülő volt és amint ráfogtam a kormányra, rögtön tudtam, amit mindig is, hogy értem, érzem, hogy képes vagyok vezetni; azonnal tudtam fordulni, kivenni fordulóból, tudtam siklani, magyarul lerepültem elsőre egy szabályos iskolakört, csont nélkül. A végtelen kékség magába fogadott. Repültem, mintha az ég szült volna.

A végén az oktató gyanakvóan nézett rám:

- Hányadszor repülsz életedben, fiam?
- Először.

Hosszan, nagyon hosszan nézett rám, aztán csak ennyit kérdezett:

- És mikor jössz legközelebb?      

 Tovább a következő részhez. 

            

A bejegyzés trackback címe:

https://b-irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr9214275865

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.