I./4. Bridget Felber: A pilóta
2018. október 05. írta: BridgetFelber

I./4. Bridget Felber: A pilóta

Első rész - Negyedik fejezet

22.jpg

Negyedik fejezet

Mélyrepülés

A kiscsaj a Szilas patak partján állt, hosszú, aranybarna haja kétoldalt derékig beborította, mint egy wigwam. A ruhája szélét rángatta.
- Akkor most tényleg mindent vegyek le? – affektálta, ahogy csak a tizenhárom évesek affektálhatnak, akik nem tudják eldönteni, hogy szívesebben felnőnének már, vagy maradnának inkább apuci kisbabája.
- Jóhogy mindent.
Forró nyár volt, ordítottak a hormonjaink, vagyis semmi ismert oka nem volt, hogy bármit is magán hagyjon. Egy haverommal csábítottuk le. Mi is alig voltunk tizennégy évesek, de már meghallottuk ébredező farkunk hívó szavát és ezt a sürgető hangot nem lehetett tovább figyelmen kívül hagyni; a lakótelep úgy ontotta magából a szebbnél-szebb lányokat, ahogyan nyári éjszakákon az addig magába szívott, tűző nap forróságát a betonrengeteg. Mindkettő álmatlanságot okoz.
A lány elsőre jött, mikor hívtuk. Picsáskodott kicsit, de aztán látszott, hogy ráérzett a dologra; arcára volt írva, hogy tetszik neki, ahogy tétova, vontatott mozdulataival, friss szépségével uralkodhat rajtunk. Emellett valahogy szégyellős is volt. Azt hitte, alig van mit megmutatnia, hogy szégyen, ha melle mindössze két parányi áfonyaszem, szőre is csupán finom, kunkorodó babahaj. Tévedett.
Mikor teljesen meztelen lett engedte, hogy összefogdossuk. Tetszett neki, nevetett. Vad, nyálas csókokat adott mindkettőnknek, aztán amatőr módon megujjaztuk és hazamentünk vacsorázni.
Nem tudom, hogy azért, mert akkor ráérzett valamire, vagy más okán, de később kurva lett belőle. Gátlástalan, világ kurvája.
Volt még belőle jópár a telepen – ebből is látszik, hogy Isten létezik - és ők is igazságosan megjárták a Szilas dimbes-dombos partjait, ahogy kell.
Ki volt ez találva.

Tizennégy évesen már rendszeres látogatója lettem a repülőklubnak; a reptéren szolgálatkész, komoly és felelősségtudatos fiúként tartottak számon, a lakótelepen pedig már kezdték megismerni a nevemet néhány betört fej kapcsán. Ritka egy lárva lettem.
Apám továbbra is rendíthetetlen akarattal kínzott, hogy eminens kadét lehessek. Próbált méltó utódot faragni belőlem. Napi másfél-két órát oroszul kellett beszélgetnünk, ami jól ment és jól ismertem a cirill betűket is, de a tanulás továbbra is mínuszos teljesítmény volt, így egyre jobban idegesítettük egymást; ő engem, én őt.
Még mindig gyakorta eljárt a keze, amiből kezdett baszottul elegem lenni. Egy ideje már nem akartam az a tehetetlen kisfiú lenni, akinek büntetésképpen leszórják a különös gonddal ragasztgatott és visszatartott lélegzettel festegetett makettjeit, hogy kíméletlenül összetapossák. Fájdalmas kép a színes gyerekszoba szőnyegen: összemosódott álom-torzók a makacsul visszatartott könnyek fátyolán át.
Az igazság az, hogy apám kiváló katona, műszaki mérnök és pedagógus volt, csupán egyetlen egy emberhez nem értett: hozzám.

Ha csak tehettem, a repülőtéren lógtam. Szivacsként szívtam magamba mindent, amit ott láttam, hallottam. Indirekt formában tanítottak és én tanultam; a máskor és máshol előadott parasztság, az az égedelem, csínytevő, állandóan izgő-mozgó gyökérség egyszerűen kisimult.
Jól ismertem a repülőgépek alkatrészeit az utolsó csavarig: hajtómű, légcsavar, csűrőkormány, oldalkormány, törzs, magasságmérő, szárnybekötés, főtartó – álmomban is csak erről beszéltem. Meteorológia, szerkezettan, szilárdságtan, műszertan... mindent fölnyaltam és bármit, ha csak egyszer hallottam, azt nem felejtettem el soha többet.
Értelemszerűen adódott ebből, hogy egy szép napon megkérdezzem a klubban, hogy akkor most miképpen lehetne vitorlázórepülő belőlem? Meglepő módon azt a választ kaptam, hogy végezzem el a megfelelő tanfolyamot, mint mindenki, amire - miután ezt elővezettem otthon - apám egyszerű és kategorikus nemet mondott.
Addigra a terrorista módszerei visszavonhatatlanul szétfeszítettek.
Nem értett és én nem értettem, miért nem ért. Olyan információkkal akarta terhelni az agyamat, amiket kidobott a rendszer és minél jobban erőltette, annál inkább kidobta. Így megy ez.
Tehát azzal büntetett, ami zsigerbevágóan fájt: nem repülhettem.

Apám iránti gyűlöletem évekig ebből a fájdalomból táplálkozott... látnia kellett volna, hogy pilótának születtem. Vak volt, vagy csak nem rám nézett, nem akarta érteni, hogy milyen irányban kellene fejleszteni. Haragudott, hogy nem jut velem egyről a kettőre a maga elképzelései szerint, de az enyém nem érdekelte, büntetni akart, bevált klisék alapján fegyelmezni, feltétlen engedelmességre kényszerítve, mint a sorkatonákat. Amikor rájött, hogy a repülés az egyetlen dolog, amivel foghat, rendszerint ezzel tekert rajtam egyet. ’Majd ha tanulsz, repülhetsz’, mondta, mintha ez különös kegy lenne a részéről, amit osztogathat, nem pedig a személyes sorsom, ami nélküle is be fog szippantani.
Ha pedig valami már nem hajlik, akkor törni fog, ez a szabály és mi ott törtünk el, amikor tisztán kirajzolódott, hogy életcélom elérésében, utam elején senki és semmi más nem akadályoz, kivéve az apámat.
Amikor ezt megértettem, abban a pillanatban múlt el minden hatalma fölöttem.
Onnantól az elsőszámú ellenségem lett, likvidálásra ítélt célpont.
...

A kültéri, forró termálvíz fölött megrekedt a sűrű pára. Körben, a medence partján vastagon állt a hó; időnként kinyúltam és gyúrtam egy-két kőkemény hógolyót, amit a köd alatt csoportokba verődött, dauervízszagú nyanyák közé hajítottam. Izomból.
Azt sem tudták, honnan jön az attak, csak jajgattak a gőzben, ha találat volt, aztán sopánkodva a világ romlottságán, máshová mentek áztatni a muffot.
Szerencsére mindig jöttek helyettük újak, így ezt a klafa kis játékot sokáig nem untam el. Időm pedig végtelen volt; akkor már egy hete csöveztem a pesti utcákon azzal az apámtól lopott majdnem ezer forinttal, amit magamhoz vettem, amikor sokadszor is, nyomtatott betűkkel az értésemre adta, hogy nem írja alá a vitorlázórepüléshez szükséges szülői beleegyezést. Pár forint volt egy kifli, a fűtött lépcsőház-hotel meg ingyenes, amíg el nem zavartak amolyan kis együtéses, egyrúgásos egysejtűek (házmester a szakirodalom szerint), rendőrrel fenyegetőzve. Tehát joggal éreztem úgy, hogy annyi pénzem van, sose fogy el.
A hosszú, indián nyár hirtelen átmenettel fordult át csapadékos, jeges télbe abban az évben.
Kezdődött a repülés-oktatás elméleti része, én meg baszhattam az egészet apám szarrágása miatt, úgyhogy fogtam a kabátom és némi készpénzt, ahogy már említettem, és go. Mivel apám az iskolai teljesítményemhez kötötte az engedélyt, de valami azt súgta, hogy a nyolcadik félévi bizonyítványommal nem csalok örömkönnyeket a szemébe, jobbnak láttam a sorsra bízni magam a hideg családi fészektől lehetőleg minél távolabb.
Kirándulgattam, városnéztem, elkolbászoltam a Hármashatár-hegyre, hógolyóztam a Dagályban, nyaraltam egyet a télben. Közben véletlenül összefutottam osztálytársakkal, akik szóltak, hogy apám rendőrséggel kerestet; ezeket elláttam mindenféle haszontalan dezinformációkkal - tudtam, hogy szarházi spicli mind.
Két hét múlva meguntam és becsöngettem anyám műszaki polihisztor öccséhez, akik értesítették a szüleimet, majd hazamentem.
De ez a két hét mindent megváltoztatott.
Amikor egy gyerek már ennyi időre elszökik, ott nagy a szülői kudarc.
Hazaértemet apám a szokott módon próbálta szankcionálni azzal, hogy megigazítja tenyéréllel a vonásaimat, de ahogy megindult felém, elég volt csak ránéznem és letette a kezét. Egy szót sem szóltam, de volt egy olyan gyűlölettel kevert elszántság a tekintetemben, amitől ott és akkor megszakadt benne valami.
Azt hiszem, itt csúsztam ki végleg a kezei közül. Ez volt az a pont, ahol már nem üthetett meg többé következmények nélkül. Feladta, lemondott rólam.
Megértette, hogy vége. Hogy soha nem leszek olyan, mint ő.
Én soha nem leszek ő.

Végső, kegyelemdöfésnek szánt intézkedése ellenem az iskolámmal karöltve történt: az utolsó félévre titokban átírattak egy kisegítő intézménybe, amit nem fenntartani kellett volna állami pénzből, hanem bedobni egy kézigránátot; a legolcsóbb, legsötétebb férgek közé kerültem, egy kőkemény börtöntöltelék és buzikurva keltetőbe, mint többször szökött, igazoltan deviáns gyereket.
Végre célt értem. Innen egyetlen elit katonai iskola sem vett volna át, bármilyen családi kapcsolattal támogatnak meg.
De amúgy sem vállalt többé senki garanciát értem...
Nem érdekelt.
Nem lázadtam a sorsom ellen, lehúztam az utolsó félévet abban a húgyszagú kölyök-kóterben vérző szájjal, vérző ököllel. Cserébe viszont a vitorlázórepülő-tanfolyam nyomtatványát minden további komment nélkül apám elé toltam és aláírattam vele – nem kértem, közöltem – és onnantól megkezdődött közöttünk a hidegháború.

Tovább a következő részhez

Kövessetek, lájkoljatok minket a Facebookon!
Facebook - A pilóta

Eddig megjelent részeink:

1.-2. fejezet 
3. fejezet

A bejegyzés trackback címe:

https://b-irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr9914282483

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.