I./5. Bridget Felber: A pilóta
2018. október 09. írta: BridgetFelber

I./5. Bridget Felber: A pilóta

I. rész/ötödik fejezet

chica-kawasaki-zx-6r_01.jpg

Ötödik fejezet

Meleg pite


- Bocsánat, elismételnéd…? 

A repülőklub szakosztályvezetője tekintélyt parancsoló, ötvenes nő volt, szakmájában szigorú, mint egy átfagyott ukrán járőr. Lenövesztett, őszfehér lego-frizura, ciklámen rúzs. Irodájában édeskés kávé, cigaretta és olcsó parfüm egyvelege terjengett; az évek óta mosatlan, nikotinsárga függöny még azt a kevés fényt és friss levegőt is megszűrte, ami az ablakon bejöhetett volna. Évszázados akták könyököltek körülötte a polcokon; a sarokban porosodó fikusz némán sikított egy kis napfényért. Szikkadt virágföldjén vastagon állt a kotyogósból kicsapkodott kávézacc.
Innen uralta az egész szakosztályt, itt kellett felkeresnem a problémámmal, ebben a cigi-, és hatalomszagú szobában. 

Az íróasztala mögül döbbenten meredt rám és jól láthatóan nem fogta fel, amit mondtam. Eddigi pályafutása alatt ilyet még sosem hallott.
- Természetesen – és itt kissé lassítva ismételtem el a kedvéért, amit két perccel ezelőtt már elővezettem, amikor beléptem az irodájába. – A problémám a következő. Én ide azért jöttem, mert repülni szeretnék, szeretném ezt a legprofibb szinten csinálni, mert tulajdonképpen semmi más nem érdekel, csak a repülés... De tudod, van itt ez az oktató, ez a Rudi nevű homoszexuális állat. Nos, ez az elkorcsosult pedagógus próbál engem alázgatni, mert meg akar kúrni, de nem tud és ezért hátráltat. Azt kérem, hogy legyetek olyan kedvesek és vegyétek ki az oktatási rendszeremből - tegeztem, ahogy mindenkit ebben a műfajban.
Udvariasan vártam egy kicsit, de aztán úgy láttam, hogy még mindig nem érti, ezért leegyszerűsítettem:
- Ez a Rudi egy buzi, egy köcsög, aki meg akar baszni, de nem tud, ezért szopat, ahogy tud. Érted már?

’991 nyarának elején jártunk, közvetlenül a klub szervezte tavaszi, repülős tábor után.
Tizenöt éves, hirtelen nőtt, kesehajú kamasz voltam és fogalmam sem volt olyasmiről, hogy odakint a világban férfiak megbasszák egymást. Elsőre nem is értettem, mit akar tőlem az oktatóm. Ellenben igazi tudásvágy élt bennem a repülés iránt. Minden egyes elméleti órára bejártam: elsőként érkeztem és utoljára mentem el. Mindenben a legjobb voltam szemben még azokkal a srácokkal is, akik középiskolai szakirányból jártak velem a képzésre – jövőbeli mérnökök, repülőgép szerelők. Egyszerűen nem értek utol, mert minden érdekelt és ami érdekelt, azt tudtam is. Nem tudtak megfogni.
Rudi itt pécézett ki magának, amikor beszerelmesedett egy hibátlan szárnygeometria felelésem után; onnantól gyakran kétértelmű megjegyzéseket tett, méregetett, el akart hívni magához „tanulni”. Egy kanosabb pillanatában a leszopott előttem egy sörösüveget a nyomorult. Olcsó kis proli volt, abból is a legrosszabb fajta; sumák kis perverz rohadék.
Folyamatos nemtetszésem fejeztem ki és amikor nehezen, de végre felfogta, hogy nem fog jó köcsögöt faragni belőlem, keményen alázni kezdett a többiek előtt.
Lekurvaanyázott a tavaszi táborban. Minősített. Fikázott. Pofákat vágott. Próbált kicsinálni, megtörni, elüldözni: eltaposni, ahogy a csikket szokta az utcakövön.

Mint mondtam, ez volt az első homoszexuális „élményem”. Neki nem.
Hangos, kellemetlen ügy lett belőle, fegyelmi tárgyalás, felfüggesztés. A szakosztályvezető gyorsan és keményen járt el. Az állítólag – és közben széles körben sztorizott - kissé explicitre sikeredett irodabeli monológom után hirtelen kiderült, hogy más fiúk is tűntek már el Rudi bá' szaros farvizén az évek során, akikre ugyanilyen agresszív, mocsok módon rászállt.
Én voltam az utolsó áldozata. A tuskó, akibe beletört a baltája.
Nem is értem, mit hitt; ha rettegett katonatiszt apám nem tudott megállítani az utamon, majd pont egy ilyen harmadosztályú buzinak fog sikerülni...

Miután a második akadályt is elhárítottam, letettem a vizsgáimat.
A klubban csodagyereknek tartottak. Olyan időjárási körülmények között tartottam fönt a gépet, ami komoly profikon kifogott. A, B, C vizsga... mindet hibátlanul pipáltam. A vizsgámon nem volt termikus időjárás, de találtam egy pozitív nullás termiket, amiben nem lehetett emelkedni, viszont megtartott az előírásban követelt, kritikus tíz percig. Így lettem tizenhat éves koromra egyedül repülő.
Éppen ideje volt, mert addigra már a motoros gépek körül kezdtem komolyabban érdeklődni.

...


Svarci a haverom volt, egy évvel idősebb nálam és a konditeremben barátkoztunk össze, ahol egyre gyakrabban tűntem fel, hogy levezessem a hirtelen rám szakadó, gyilkos tesztoszteront. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy becenevét arról kapta-e, hogy gyárilag Fekete Márknak anyakönyvezték, vagy, hogy tizenhét éves korára már látványosan ki volt gyúrva. Ritka nagy állat volt, de jóvérű, jóképű srác, iszonyú penge aggyal, aminél pengébb talán csak az anyja volt. Edina, aki Edának hívatta magát, a harmincas évei elején járt és akkoriban nagyon nem volt szokványos az életstílusa.
Korán szült, gimnazista is alig volt még. Terhestesztje lehetett az első pozitív eredménye az életében.
Eda hosszú, platinaszőke póthajat és szuperminit hordott. Cserébe az anyasággal töltött kamaszévekért, szinte csak tizenévesekkel barátkozott. Aerobicra, diszkóba járt a fia barátnőivel. Fülledt házibulikat rendezett az osztálytársaknak. Hetente kétszer franciául tanult egy belvárosi tanárnál, neonzöldre fújt Kawasakival járt, ismerte az olcsó tiramisu receptjét pudingból és jogosítványt szerzett teherautóra.
Vagány kis nő volt, zavaros kamaszálmaim állandó főszereplője: mai meghatározás alapján egy hibátlan MILF, aki tanítani való szakértelemmel osztotta nekem a lapot, felfedezve és erősítve bennem a nemrég született, de kitörni készülő, útját kereső férfit. Kímélet nélkül szórta rám a szikrákat, kis híján felgyulladt tőle a gatyám. Totál kikészített.
Olyan hatással volt rám, mint ecet a tejre: nem győztem kicsapni a fehérjét a jóvoltából.

Azt mondják, hogy ne bánj meg semmit, de ez nem igaz, mert én azóta is verem a fejem a falba, amiért nem vágtam hanyatt Svarci muterját.
Flörtölt velem.
Kóstolgatott.
Legszívesebben össze-vissza hajtogattam volna, mint egy origamit. Képzeletben olyan dolgokat műveltem vele, amiket a milliószor másolt VHS filmekről ismert, csomós bajusszal hódító, bojtos faszú osztrák pornóhuszárok is megirigyeltek volna.
A gyakorlati megvalósítás egyetlen szépséghibája mindössze Eda szíriai arab, alvilági körökben jól ismert pasija volt, Svarci nagy valutás, seftes, autónepper nevelőfaterja. Ez kissé visszavetette a harci lendületemet, másrészről megtanított, hogy a lehetőségek nem maradnak örökké azok, így pár évvel később hasravágtam más anyákat helyette – akkor már tudtam, hogy a dögös anyákat meg kell baszni.

Már pár éve benne jártunk a ’90-es években, a Seres, Prisztás-féle legendás, robbantós korszak nyughatatlan világában, amikor nem volt kifejezetten életbiztosítás az éjszakában „üzletembernek” lenni. A nagy helyezkedések ideje volt ez, a rendszerváltás utáni zavaros, amelyben jól lehetett halászni. Amikor az éberek, gátlástalanok és vakmerők feltérképezték, majd újraosztották a javakat, még ha ez nem is volt minden fájdalomtól és politikától mentes - jó páran el is vesztették közben a fejüket.
És ahogy a legizmosabb alvilági arcokat, a minden hájjal megkent, korrupt politikusokat, vagy a hirtelen milliárdos vagyonra szert tett üzletembereket, úgy nevelt ki ez a világ minket is, csibészvérű kis gengszter-bojtárokat; ez a miliő, ez az éra csiszolta finomra zsenge, fogékony lelkünkben a bűnözésre való igényt.

Mindeközben megismerkedtem Kicsi Joe-val, a téglaarcú hangármesterrel, aki felismert bennem valamit, és egy nap a mentorom lett. Látta a szorgalmam, hogy szinte minden szabadidőmet a reptéren töltöttem, hetek-hónapok alatt összeszedve sok száz társadalmi munkaórát, amit lerepülhettem. Mivel apám nem adott, nem volt semennyi pénzem, tehát hogy jöttem volna én ahhoz, hogy motoros gépeken órákat vegyek? Egyet tudtam: füvet nyírni, sövényt vágni, lemosni a gépeket, segíteni szerelni, szó szerint alulról, a gépek alvázának irányából kezdve a szakmát. Így egyre többet tanultam meg róluk: beleláttam a motorba, megértettem a műrepülőgépek speciális olajrendszerét, figyeltem és tanultam szerszámadogatás közben, alázattal, visszafogott lélegzettel. Máskülönben a motoros repülés számomra elérhetetlen vágyálom maradt volna, tehát tettem, amit tehettem.
Kicsi Joe írta alá ezeket a ledolgozott órákat látva, hogy mennyire lelkes és elkötelezett vagyok. Értette a különbséget, hogy ez a srác nem a csicska stréber, hanem a motivált fanatikus. A jó alapanyag.
Onnantól kezdve a szívügye lettem, tanítani kezdett.

Tizenhat évesen repültem először motoros géppel, egy Z-726-tal. Azonnal a helyemre kerültem benne. Kicsi Joe atyai büszkeséggel nézett rám, ifjú padavanjára.
Ez a tény pedig jelentősen megdobta az önbizalmamat az élet egyéb területein is. Apám akkor már két éve – feladva terveit és bevetve kapcsolatait - valami csicska szakközépbe járatott, ahol a tanáraim végre békén hagytak: ott már nem a deviáns állat, hanem a srác voltam, aki tud repülni.
A klubban tiszteltek - ugyanezért.
Egyszerre különleges lettem.
Közben rengeteg dolgot megtanultam a hangárban: fényezni, polírozni, műanyagozni, elvégezni a különböző lemezes munkákat. Mindezekért repülést kaptam – tehát felbecsülhetetlenül sokat profitáltam belőle.

Otthon, anyám levegőtlen világával már rég nem volt kapcsolatom – minap gondolkodtam is, hogy kire emlékeztetett, de csak Elena Ceausescu jutott eszembe még a fénykorából, úgyhogy feladtam -, és apámmal is csak kerülgettük egymást. „Helló-helló”. Ennyi. Egyrészt addigra teljesen letett rólam, másrészt felismerte, hogy a legjobban teszi, ha nem beszélgetünk. Abból nincs baj. Ha aggódott is értem, csendben tette. Apró figyelmességeket hagyott nekem a lakásban, például az élére állított fürdőszobaajtót, amit hajnalban hazaérve a diszkóból, trogloidává aljasodva a császárkörtétől atombiztosan lefejeltem. Ebből egyrészt hallotta, hogy hazaértem, másrészt reggel röhöghetett rajtam, hogy úgy nézek ki a fél pofámra száradt vérrel, mint Pierrot.
  
Lakótelepi és reptéri énem visszavonhatatlanul kettévált.
A sötét oldalon Svarcival hamar ráéreztünk, hogy balhékat csinálni csak úgy van értelme, ha tényleg van értelme, így a bűnöző ranglétrán fölfelé haladva, okosan kihagytuk az alsó, feleslegesnek ítélt fokokat. Úgy is mint felni lopás, vagy autófeltörés, kazettás rádió és egyéb alkatrészek illetéktelen kiemelése a gépjárműből... mi azonnal elloptuk a komplett kocsit, abban rögtön benne volt minden, mint a matrioska babában.  
Néha betörtünk. Orgazdáskodtunk. Mindent csak lazán. Ami jött.
Svarci sokszínűségét bizonyítja, hogy mindezek mellett még névadó keresztapám is lett: egy nap elkezdett Pilótának hívni, amit szinte azonnal mindenki átvett.
„A Pilóta”.
Tetszett.

Történt egyszer, hogy rossz ember autójára vetettünk szemet; megesik ilyesmi a nagy kapkodásban. Csinos kis körlámpás bömbi volt, amivel éppen közelebbi kapcsolatba kerültünk, amikor észrevettek minket. Kiváló testi adottságainknak hála, ők nem velünk, mert mint mondtam, szép kis kocsi volt, csak sajnos valami morcos gengszter autója, aki másnap reggelire a hírek szerint autótolvaj kamaszok vérét kívánta, kis hagymával lesütve.
Én mondtam Svarcinak, hogy nyírjuk ki a palit, elvarrva ezzel a szálakat, egyben hivatkoztam a kétségtelen tényre, hogy elvágott torokkal bonyolultabb jóízűen reggelizni, de Svarci kérette magát és a család is inkább csak lebeszélte a gyilokról.
Sejtve, hogy ebből nagyobb baj is lehet, Svarci nevelőfaterjának határozott utasítására azonnal elhúztuk a szennyest a kies Balaton partjára, elfajzásunk büntetéseképpen, amíg „lecsillapodnak a kedélyek”. Bevállalta, hogy elrendezi az amatőrségünket a helyi Al Caponéval.
Még szerencse, hogy a fővárosból való ideiglenes kitoloncolásunk idején éppen jött a nyár.
Mert valljuk be, ennél történt már nagyobb tragédia is tizenhét éves srácok életében.

A Balatonon a helyi arab klán gondviselésére lettünk bízva, bébiszitterünk pedig egy Ghazi nevű, hajlott hátú kis szíriai öreg lett, akit az első pillanattól kezdve, és onnantól konzekvensen csak Gazsibának hívtunk. Nagyon nem örült, de nekünk tetszett.
- Gááázi – magyarázta – az én nevem Gááá-zi! ­- forgott a szeme, villogtak az aranyfogai, miközben válogatott arab szitkokat szórt ránk, amit később gyakran utánoztunk egymás szórakoztatására; „mais bitte, bitte mais!”, kiabálta a parton a félnótás árus. Ez megihletett minket, úgyhogy kukoricaszemeket toltunk a fogainkra és nagy szemforgatások közepette, kiscsajok kényesen lesimítgatott törülközőjére huppanva hakniztunk a dumájával.
„Gáááázi! A nevem Gááázi!”
Otromba próbálkozás volt, mert csak mi értettük, de néha jól sült el és kúrás lett a dologból. Ha nem, röhögtünk.
Mindenhogy jó volt.

Meg kell említenem, hogy Gazsibá valós, illegális pénzváltó tevékenysége eléggé elhatárolódott a nem túl kidolgozott fedősztoritól: a siófoki sétányon bérelt és butiknak álcázott kereskedelmi célú ingatlanban mindössze egyetlen gurulós állvány állt, rajta különböző méretű és anyagú vállfákon, mindenféle rendszert mellőzve vagy tizenkét darab női póló. Ha bárki jött volna vásárolni, de dőre módon nem vágta a helyi szokásokat, Gazsibá mézesmázos hajbókolással, „árufeltöltésre” való hivatkozással haladéktalanul kitessékelte a picsába.
Valójában ez a pár négyzetméternyi kis lehetőség ihletett meg minket, hogy az akkor már javában széles piacot uraló, kínai ruhaipari termékeket olcsón megvegyünk, majd szabad szemmel jobban látható összegekért áruljuk azokat Gazsi bá’ menő, aranyparti ingatlanjában. Így láttuk el a kispénzű, ámde nyugati divatra éhező magyar, valamint más kelet-európai népeket „Adios”, „Mike” és egyéb, az eredetire szinte már emlékeztető, igényes termékekkel.
Illetve ezáltal lett pénzünk lángosra, palacsintára, piára, diszkóra, kantáros GAS farmerra, német pinára, márkás sportcipőre. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.
Így telt el a nyár. Napoztunk, úsztunk, buliztunk, balhéztunk, gyúrtunk, sefteltünk, kezdetleges módon kúrtuk a csajokat, mert a szexuális kultúránk gyarapodása akkoriban még nem igazodott egyenes arányban a dugás mennyiségéhez. Hogy mondjam? A nőhöz való viszonyulásunk nem volt túl kifinomult, vagyis különösebb fejlődésre való igény nélkül, kevésbé figyelembe véve a minőségi és érzelmi szempontokat, igazából összefaszoztuk őket.

Ahogy közeledett az ősz, egyre többször jutott eszembe a hamarosan aktuálissá váló sorkatonai szolgálat, ezen belül is a sorozás gondolata.
Elmismásolni nem akartam, mint a pöcs unokatesóim, akik a család befolyását arra használták, hogy megússzák a bevonulást. Én nem akartam megúszni, sőt, valahogy magammal szemben is elvárható volt, hogy ne húzzam ki magam alóla valami megrendezett tüdőbajra hivatkozva például, mint akkoriban olyan sokan. Miért is tettem volna? Mondhatni, már apám faszából is kiskatonaként csusszantam ki, annyira rá volt feszülve a hidegháborúra. Később kora gyermekkoromtól katonai nevelést kaptam, katonai lakótelepen, tisztek kölykeivel szocializálódtam, harckocsiban játszottam, még az ebédemet is évekig laktanyákban toltam be az arcba.
Tehát katonából-katonának lenni nyilván nem jelentett semmi nehézséget.
Másrészről viszont irtóztam a kötelező sorállomány büdös lábú prolikkal teletűzdelt névsorát gazdagítani, ha másért nem, hát, mert kötelező volt.
Az meg köztudottan egyéb területeken is erős tiltakozást, hovatovább csúnya dacot váltott ki belőlem, amiben addig soha, senkinek nem volt még köszönet.

Folytatjuk...

Tovább a következő részhez

Az első rész befejező epizódja péntektől ugyanitt! 

Az eddig megjelent fejezetek: 

Első, második 
Harmadik
Negyedik


web: A pilóta
Facebook



A bejegyzés trackback címe:

https://b-irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr9614290121

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.