I./6. Bridget Felber: A pilóta
2018. október 12. írta: BridgetFelber

I./6. Bridget Felber: A pilóta

I. rész/Hatodik fejezet

img_7542_1.JPG

Hatodik fejezet

Haza, Hűség, Becsület




Képtelen voltam sírni apám temetésén.

Nyugi, nem én öltem meg.
Beteg lett az öreg, nem is tudtam. Kemény volt - ahogy egész életében - titkolva a halálos kórt az utolsó parancsának kiosztásáig - de azt már az ágytálas nővérkének adta.
Gyomorrák vitte el, sokkal gyorsabban és váratlanabbul, mintsem fel tudjam fogni, hogy a kötelezően lebonyolított, formális kórházi látogatásoknak nem azzal szakad majd vége, hogy apám egyszer csak hazamegy.
Vagyis hazament... legyen az bárhol is.

A temetése olyan volt, ahogyan élt: szigorú katonai szertartás, tiszthez illő, kimerítő megemlékezésekkel.
Hosszú, kínzóan hosszú.
Nem értettem és nem is akartam érteni a halálát, végig kívülálló maradtam - és ez így volt jó nekem. Nem akartam bevonódni a halál egyoldalú játszmájába. Nem akartam a része lenni. Nem akartam osztozni anyám csontig hatoló fájdalmával és nem kértem a rokonok, kollégák, tanítványok ragacsos, megterhelő részvétéből. Szándékosan messze tartottam magamtól a gyászt és csak sok év múlva tudtam közel menni hozzá, olyan közel, hogy tisztán láttam, de már nem szippantott magába sem a sokéves összefeszüléseink hiábavalósága, sem az ezzel járó, évekig feldolgozatlanul maradt düh és fájdalom.
De mondhatom úgy is, hogy a gyász egy hosszú búcsúzás, én meg kibaszottul rühellek búcsúzkodni.

Apám évekig úgy rögzült bennem, amilyennek a hirtelen jött betegsége előtt, a katonai előképzésemen láttam, amikor elküldtek a Malév repülőklubba a sorozásomhoz szükséges, tizenegy ugrásos alapképzésre. Tudod, hogy van ez... Van, aki tizenegy alkalmas szolibérletet vesz. Nekem tizenegy bekötött és stabilizátoros ugrás adta meg a napbarnított arcszínem, ott az ezer méteres magaslatból lefelé, jó levegőn.
Ez volt a belépőm a „deszantos” alakulathoz, az egyetlen lehetséges helyre, ahová el tudtam képzelni a bevonultatásomat. Mert ahogy az USA-ban a Delta Force, a ruszkiknál a Spetsnaz, vagy a spanyoloknál az UOE, úgy Magyaroszágon az egyetlen elit katonai alakulat a 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóalj volt, Furkó Kálmán szerető, gyengéd atyai oltalmában.
Ennek szellemében ugráltam szorgalmasan kifelé a repülőgépekből.

A Malév ugratópilótája egy régi, repülőklubos jó barát volt. Ő vezette az „ancsát” aznap, kevésbé használt nevén az AN-2-est, ami Dunakesziről emelkedett a magasba pár kezdő ejtőernyős, jövendőbeli katonával, velem, meg furcsamód apámmal, aki egyenruhában, halál lazán ült a pilótafülkében. Pont ráláttam; szinte már elegáns látvány volt, amit drasztikusan ellensúlyozott egy szűnni nem akaró, konstans fingszag, ami lassan átalakult bántó szargőzzé még úgy is, hogy a nyitott ajtón át beáramló huzat folyamatosan átmosta a légteret. Úgy tűnt, valakinek nem volt elég az RS 4/4-es a hátán, meg a Be-8-as ernyő a hasán... Kellett még egy plusz csomag a gatyájába, hogy fel ne boruljon.
Nem lehetett pontosan beazonosítani, kiből árad a félelem penetráns szaga, mert aznap jó páran először ugrottak és minél több idő telt el, annál pontosabban tudták, hogy a miniatűrré zsugorodott „Kansas” odalent sajnos nem egy makett, hanem a valóság: pár perc és kíméletlenül ki lesznek baszva ebből a repülő budiból.

Aznap, ott a gépben, a dróthuzalra hevederezve apámon gondolkodtam.
Nem sokkal felszállás előtt váratlanul megjelent a reptéren alezredesi egyenruhában. Mindenkibe azonnal beleállt a görcs, azt hitték, valami kellemetlen katonai ellenőrzés veszi ezzel kezdetét, de amint kiderült, hogy csak a faterom, aki az egyik ugrásomra kíváncsi, annyira megnyugodtak, hogy rögvest vicces kedv is kerekedett:
- Kolléga... milyen pilóta az, aki kiugrik a gépből? - heherészte hátam veregetve a barátom, miközben szálltam fel a gépre, amin még apám is elmosolyodott.
Sosem felejtem el a mosolyát; mintha ablaküveget karcolnál egy pengével.

Miután apámat kellőképpen leszopták, megtörölgették és megint leszopták, végre nekiindultunk.
Forró, szép lassan estébe forduló nyári délután volt és könnyen lehet, hogy még a madarak is csicseregtek, de abból mi pont lófaszt sem érzékeltünk; a gép kilenc hengeres, ezer lóerős csillagmotorja olyan dögös hangaláfestést adott, mint tíz Harley Davidson nyélgázon. Feláll tőle a faszod, még akkor is, ha nincs. Sőt, még akkor is, ha a hangélményhez egyáltalán nem párosul sebesség-élmény - helyette imádkozol, hogy csak le ne essen ez az óriás nyúlól.
Ugrás előtt semmi para nem volt bennem, tudtam már, mire számíthatok. A repülős múltam miatt ismertem az aerodinamikáját a kupolának is, és ha úgy mész bele valamibe, hogy ismered, akkor tudod is csinálni. Vagyis ki tudtam számolni a siklópályámat, a siklószögemet, tudtam az RS 4/4-esnek a siklószámát, hogy hány méter per szekundummal merül alá - mert ugye, van egy előrehaladása is – hiszen a kupola ki van vágva, ami, mint egy hajtómű, kitolja magát. Akár egy szárny, ami mégis előre siklik.
Ezáltal tudtam célba ugrani már akkor, amikor a többi barmot a fáról vadászták le, mert hiába magyarázták, nem értették az egészet, azt sem tudták, mi történik velük, csak csodálkoztak a kupolaernyő alatt és libegtek, mint a telefosott zokni, amerre sodorta őket a szél. Ráadásul már abban az időben is elő-előfordult, hogy ha valakinek a valakije, egy repülni nem tudó, idióta pilóta vezette a gépet, aki, ha rossz helyen dobott ki, akkor a másik idióta, amelyik még annál is idiótább volt, mint aki kidobta - a jövendőbeli ejtőernyős baka civilben -, fennakadt az ernyőjével és szedegettük össze három-négy óra múlva, mire megtaláltuk. Addig ott lógott az ökör, ahova sodorta a Jóisten. Gondolkodott nyomorult az élet értelmén.
 
Amikor tehát szóltak, hogy ugrás!, ugrottam. Igazi hiénaként ugrottam, bele a naplementébe, a szabadságba, a semmibe.
Utolsó pillanatban még belenéztem apám szemébe. Sosem felejtem el: engem figyelt.
Akkor, egyetlen másodpercre szíven ütött az arckifejezése... az a különös gyengédség, amit csak annyira ritkán láttam, hogy előtte sosem.
Apám büszke volt rám.

És így akarok rá emlékezni, mert hosszú évekig csak gyűlölettel tudtam rá gondolni.
Tudom, hogy akármennyire is keményen nevelt, jót akart. A legjobbat, csak ez így nálam nem jött be, hiába volt mögötte tiszta szándék.
Eszköztelen maradt a megalázó agressziójával együtt. Erőltetett, terrorizált, kérlelhetetlen szigorral próbált kényszeríteni. Nem ment. Minél inkább erőltetett, annál inkább nem ment, csak feszített, feszített a végtelenségig, megvonva tőlem pénzt, lehetőségeket, amivel akkor a legjobban alám tudott rakni.
Így a halála furcsamód’ hozott egy meglepő szabadságérzetet is, hogy végre senki sem baszogat, azt csinálhatok és úgy, ahogy nekem jólesik. Felszabadító élmény volt.
Ebben csupán az az előttem álló feladat akadályozott, hogy le kell tudnom a katonaságot, be kell vonulni, mégpedig egy olyan ágazatban a Magyar Honvédség keretein belül, ami izgalmas, leköt, mellette pedig olyan speciális tudást kapok, aminek a civil életben is hasznát veszem.
A Furkó-féle elit katonai alakulat pont ezt ígérte: önvédelmi sportok, szélsőséges mentális és fizikai kiképzés a legvégső határig, szó szerint a túlélésért. Hogy beledöglesz, haver, de ha mégsem, jöhet a még durvább móka. Ejtőernyőzés, mélységi felderítés, robbantás – csupa fasza program, mint a vidámparkban. Tudtam, hogy ha ezt végigcsinálom, az ördög sem állít meg, vagy ha netán mégis sikerülne neki, meglátva a pofámat egy ’bocsi haverral’ tovább fog engedni, mert rájön, hogy egyívásúak vagyunk.
Apám testvére – egykori katonai hírszerző tiszt és felderítő - katonai attasé volt, külhoni szolgálatban. Ő sürgette meg a bevonulásomat egy telefonhívással, ezért minden pontosan így lett: miután ’96 februárjában bevonultam menetelni a mélységi felderítőkhöz, annyira durva igénybevételnek vetettek alá, hogy egy ideig a döbbenettől levegőt is alig kaptam. A kiképzés az első pillanattól megkezdődött, nem volt átmenet, türelmi idő, beszoktatás... Viszont olyan szinten kitolták a fizikai és mentális tűrőképességemet azzal, hogy ütöttek-vágtak, ahol értek, hogy egy idő után már nem gondolkodtam, ha a kiképzés szükséges velejárójaként egyszer csak mellbe rúgtak, vagy szájba kínáltak könyökkel, csak, hogy ne felejtsem el, nem egy SZOT-üdülőben nyaralászok.

„Védd meg magad katona!”
„Ami nem öl meg, az keményít!”

Ezek voltak a cég mottói, tehát ha bármikor, bármilyen hasonló támadás ért, nem sértődtem meg, sőt, idővel meg sem lepődtem, csak mint egy gép, támadtam és védekeztem - amelyik kellett. 
Amikor egy öt danos karatemester a kiképzőtiszted, ott már élesben megy a buli. Nincs imitálás, vagy „olyan, mintha...”
Amennyiben csak helyzetgyakorlatokra vágysz, színésznek menj, ne elit katonának.

Okosan fel volt építve a rendszer: az alapképzés csont nélkül arra ment, hogy hulljon a férgese. Így maradtunk gyorsan százötvenből harmincan. Nem titkolták a kifejezett szándékot, miszerint a cél az, hogy húzzon a picsába, aki nem oda való: essen ki, tegye fel a kezét és minden különösebb gond, megjegyzés, vagy pofavágás nélkül el van engedve, mehet a faszba, sorállományba műanyag G.I. Joe-nak, vagy a díszszázadba, ahol a szépsége jobban érvényesül... Vagy ahol neki kellemesebb. Szarunk rá.
A legérdekesebb az volt, hogy az alapkiképzés során minél több megtört, kikészült, elfáradt, éjjel némán a párnájába zokogó, majd másnap septiben, lesütött szemmel pakoló embert láttam, rajtam ez egyre többet hozott... Hogy milyen kurvák ezek... Kik ezek? Miből vannak ezek?
Amennyiben tehát egy, a hiperaktivitásomat kezelendő, minden szinten leterhelő kiképzést kívántam magamnak, úgy választásom tízpontosnak bizonyult. Szétfeszítettek, darabokra szedtek minket, majd újra összeraktak, mint parasztgyerek a Rubik-kockát. Tanultunk harcászatot, taktikát, különféle küzdősportokat a speciális feladatokon túl, miközben megállás nélkül javították az állóképességünket. Kedvenc tornagyakorlatuk az volt, amikor mínusz húsz fokban katonai sortban, félmeztelenül kilométereket futtattak velünk és azon örvendeztünk, hogy így elkényeztet minket a sereg: zoknit-tornacipőt azért húzhattunk. A kiképzőtiszt röhögve mondta, hogy ritka szerencsés csapat vagyunk, mert évek óta nem volt ilyen kemény tél.
Jelzem: csak ő röhögött ezen.
Ha valaki lemaradt, békaügetésben meg szabadott várni és mindeközben szünet nélkül énekelni kellett. Fokozta a szívósságot, hogy ahol egy halandó már levegőt sem tud venni, mi teli torokból harci dalokat énekelünk, növelve az összetartozás élményét és nem mellesleg a fizikai igénybevételünket.

Fél évig nem sétálhattunk a laktanyában.
Mindenhová, még a budira is futva kellett menni. Úgyhogy szaladgáltunk lihegve ébresztőtől-takarodóig, mint egy rakás beszpídezett Forest Gump. A surranóm úgy volt bekészítve az ágy mellé, hogy csak bele kelljen ugrani a fél hatos ébredéskor, és sosem kaptunk kapucsínót.
Éreztem is a testemet. Messze az izomlázon túl, volt egy, az egész testemre kiterjedő, iszonyúan fájdalmas érzésem az első hónapban, mintha az izom, a hús leválna a csontjaimról. Mintha forráznák, vagy életlen pengével hasítanák le a csonthártyámat... Kibírhatatlan fájdalom, de senkit sem érdekelt, így egy idő után már engem sem. Nem maradhattam le. Megtanultam átlépni az érzést, lecsendesíteni odabent a kínjaimat; menni kellett tovább, mert minden napra jutott valami szopatás és minél inkább szopattak, annál szívósabbá váltunk. Ördögi kör volt ez: minél inkább felszívva magunkat csak azért is felpakoltunk és összeszorított foggal, kurvaanyázva végigcsináltuk a feladatot, annál jobban szopattak minket, mélytorokra, ahogy kell, kímélet nélkül, állandó küzdelemre kényszerítve. Ez a fajta megerősítés pedig a rendszerhez kapcsolódó terminológia gyakorlati használatában rejlik, ami jól összefoglalva így néz ki: „sírni az edzőteremben, nevetni a csatatéren”, vagyis a kiképzésünk semmiben sem különbözött az éles helyzetektől, ahol élet-halál kérdés volt a célirányos kitartás, az összpontosítás és a fegyelem. A harctéren már nem teheted fel a kezed, hogy inkább hazamennél, mert anyád pitét sütött és megbántódik, ha nem érsz oda, amíg meleg. A harctéren már készen kell lenned és ez volt az a katonagyár, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy bezúzzon a fenébe, aztán újragyártson.

Fureszt csak a háta mögött mertük így hívni, különben Furkó alezredes úr volt a hivatalos és szabályszerű megszólítás. Karcmentes tisztelet övezte. Amikor megjelent a körletben, a katonák szó szerint az ablakból ugráltak ki, hogy a helyükre rohanjanak, ha netán valamiért még nem értek oda. Furesz ezt a tiszteletet a jóságával és segítőkészségével érdemelte ki, amivel a katonákat megtámogatta; például, ha nem ment valakinek tökéletesen a fekvőtámasz, szívesen motiválta azzal, hogy ráállt féllábbal, csak hogy érezze, mennyivel könnyebb utána egyedül. Szeretete sokoldalú volt. Amennyiben úgy értékelte, hogy nem elég feszes a felülés, mellrúgással jelezte, hogy szívesen látna több energiát a gyakorlatban, valamint közelharcban is csupán atyai gondoskodás miatt nem finomkodott, amolyan „inkább én üssem, katona, mint az ellenség” alapon. Ilyenkor úgy rúgott gyomorszájba, hogy még a jövőheti kajaadagot is kiokádtuk. Fureszt mégis tiszteltük. Csodáltuk. Hatalmas példakép volt.

Már az első néhány hét a lehetetlenségig kitolta a határainkat.
Nagyon sokáig, sokszor kibírhatatlannak tűnő ideig ment ez így, de a végére egyszerűen nem tudtunk felborulni semmitől.
Testileg-lelkileg olyan kiegyensúlyozott lettem, mint még soha.
Aki az alapkiképzést kibírta és ott maradt, tényleg igazi állat volt. Az alakulatom ilyen szempontból nem sokban különbözött egy köztörvényesekkel zsúfolt börtöntől, csak nálunk szigorúbb volt a ridegtartás. Bár ismert volt, de nem ment úgy az egymás szívatása, ahogyan az egyszerűbb baka-körökben: mi csak kiváltságos alkalmakkor tudtunk gecizni bárkivel, tekintve, hogy nem maradt rá sem idő, sem energia. Olyan fizikai erőnlétet igénylő gyakorlatokat kaptunk - miközben mentálisan is a legjobb tudásuk szerint próbáltak minket kikészíteni -, hogy az alvásidőt azonnali, ájult mozdulatlanságban töltöttük. Sokan meg is szerették ezt a luxushoteleket idéző komfortszintet, ők le sem szereltek: zsoldosok, hivatásos gyilkológépek lettek a Közel-Keleten vagy bármelyik "isztánban" tizedelve felvértezett katonákat, vagy a lerongyosodott, mezítlábas lakosságot, mindegy. Erre képeztek ki minket: nem számít ki az és mit akar; ha parancsba van adva, hogy vinni kell a fejét, akkor az úgy lesz, az utolsó levegővételig.
Mert „a felderítő katona tíz helyett harcol.”
Olyan magaslatokból erősítették ezt meg, hogy többé semmi nem volt elképzelhetetlen.
Egyszóval: korlátlanok lettünk.

A testi-lelki határokat kitolni itt tehát nem azt jelenti, hogy azt képzeled, golyóálló leszel- mert ha ezt elhinnéd, egyszerűen ostobább lennél, mint előtte - hiszen továbbra is csak egy ember vagy. Az ember pedig fájdalmat érez és elpusztítható. Korlátlannak lenni azt jelenti, hogy szembenézel ezzel és többé nem a fájdalomtól, vagy az elmúlástól való félelmeid vezérelnek, ahogy mindenki mást - ahogy az egész világot ezzel tartják sakkban - mert a fájdalom lényege már átalakult benned. Már nem vagy manipulálható ezek által, mert a félelem a klasszikus értelemben értelmét vesztette. A speciális alakulatok önjáró gyilkológépeket gyártanak. Ezért mi már nem attól féltünk, hogy „bántani fognak”, vagyis szájba baszkodnak, összetörnek, vagy legrosszabb esetben kinyírnak minket, hanem attól, hogy ha netán így alakul, akkor nem zúzunk be harc közben elegendő, vagy sokkal több ellenfelet. A kudarctól féltünk, az immár önmagunknak tett szemrehányástól, amely az egyetlen hányás, amiben köztudottan nincsen répa. És, ha jól kinevetted magad ezen a vicces fordulaton, figyeld meg a japán harcmodort – például a szamurájoknál - ahol a szégyentől való félelem erősebb a fájdalomtól való félelemnél. A japán katona, akinek hitvallása a „meghalni a szégyen előtt” -elve, hamarabb csonkítja meg, pusztítja el magát, mint hogy féljen az ezzel járó kínoktól. Ez hosszú lelki felkészülés eredménye: a jelenlét hatalma, és sokkal mélyebb jelentéssel bír, mintsem gondolnád.
Itt kezdődik valahol a tökéletes katona eszménye, amit már okosan felismertek a vezető hatalmak: ha ezt eléred egy embernél és sikerül beállítanod az ügyed mellé, akkor nyugodtan alhatsz, mert az a legvégsőkig fog melletted küzdeni. Ha sereget toborzol belőle, legyőzhetetlen leszel.
A tökéletes katona egy felülírhatatlan program szerint hozza meg a döntéseit: ez pedig az ellenség totális megsemmisítése.
Ugyanez a katona pedig a civil életben is katona marad, még akkor is, ha netán van olyan ostoba azzal gyengíteni magát, hogy a hivatásán kívül még családra is igényt tart.
Ebből következik, hogy ha ilyen típusú emberrel kell harcolnod, azt tanácsolom, minél hamarabb szabadulj meg tőle.
Szabadulj meg tőle valahogy – engeszteld ki, vagy öld meg -, mert, ha bármilyen veszteséget okozol neki tudd, hogy vissza fog menni egy újabb fordulóra. Nem azért, hogy megtorolja a fájdalmát, mert mint mondtam, azt pont telibe szarja – a szégyen miatt megy vissza, hogy nem hozta el azonnal a fejedet. És onnantól nincsenek határok.
Pontosan ez az én határtalanságom is: ahol a legtöbb embernek már kint van az „út vége” tábla, én még csak ott kötöm be rendesen a szöges bakancsomat a folytatáshoz.
Ez az úgynevezett normális embereknek pedig feldolgozhatatlan és kezelhetetlen reakció.

Radikalizálódásom a seregben azzal folytatódott, hogy az ejtőernyős kiképzésem után kiválasztottak műszaki felderítőnek, és elküldtek a világ egyik legalaposabb búvárkiképzésére. Így tehát nem csak könnyűbúvár, hanem félnehéz búvárkiképzést is kaptam.
Egész nap tolták belénk a tudományt, a gyakorlati és elméleti képzés mellett pedig továbbra sem adták fel, hogy átírják a határainkat.
Az UGK egy orosz búvárruha; pánikbetegeknek, klausztrofóbiásoknak kevésbé ajánlott műfaj. Főleg, mert nem záródott tökéletesen és időnként telítődött vízzel.
Szentesen volt a kiképzőközpont, ahol a tanmedencében, egy kábé tíz méter magas, alig nyolcvan centi széles csőbe különböző ajándéktárgyakat dobáltak nekünk, amit össze kellett szedni, csak hogy érezzük a törődést – meg a bezártságérzetet. Aztán ha nem dőlt orrunkon-szánkon a vér és nem is hiperventilláltunk, kivittek terepre és ott visszasírhattuk a szabályozott körülményeket.
Azoknak a szerencséseknek, akiket emellett robbantó szakembereknek is kiképeztek, összehozták a kettőt: ebből lett a víz alatti robbantás. Sehol a világon nem tudsz olyan mély elméleti és gyakorlati búvárkiképzést kapni, mint a katonáknál. Miután nem utcai robbantásokra lettünk kitalálva, hanem a szutyokba meg a szarba – hiszen, ha egy hidat kell felrobbantani, az tiszta vizű folyó helyett inkább iszap és sártenger, átláthatatlan, hordalékos massza - ezért egyezményes kötéljelzésekkel irányítottak minket a partról és mentettek, ha menteni kellett. „Abszolút zéró látótávolság”. Szó szerint azt jelenti, hogy egy centit nem látsz előre, vagyis nem látod, csak érzed a kezed, a kezeddel kell látni. És pontosnak kell lenni.
A Tiszában például, ahol ezt az egész ügymenetet még a sodrás is akadályozza, egy ilyen vizsga életveszélyes kalanddá válik. Olyan ocsmány helyen merültem, aminek a partján sétálni nem akarsz, ott le egy elsüllyedt uszályba úgy, hogy egyetlen kapcsolatom a külvilággal a biztosítókötél maradt.
Feladatom az volt, hogy le kellett fűrészelnem a korlátjából egy öt-tíz centis darabot. Értelmetlen, de gyakorlásnak megfelelő és igen, pont olyan, ahogy elképzeled. Mélyen az iszapban, egy nem tökéletesen záródó búvárruhában, csövön lélegezve valami elsüllyedt roncs mellett a vaksötétben, érthetetlen okból fűrészeltem azt a gecit.
Üdv’ a seregben.

Ha éppen nem merültünk, megtanítottak minket játszani a tűzzel. Robbantottunk gyújtózsinórral, robbanó gyújtózsinórral, egyéb szilveszteri tűzijátékkal: trotil, semtex, kristályos alapú robbanószer... A jó kurva édes anyánkat is felrobbantottuk volna. Amit tönkre lehet tenni – hivatalból – azt mi tönkretettük. Élveztük, mert nem sajnálták a matériát.
Péntekenként volt a robbantós napunk, akkor mentünk ki terepre. Megvolt minden, ami kellett. Éjjellátó, hangtompító, behajtható válltámasz, csupa mókás cucc. Csinos kis AK-63D - D, mint deszant változat. Utóbbi nem annyira érdekes, csak tágítani akarom a látómeződet.

A terepen szakosodva jelentünk meg: mesterlövészek, RPG-sek, rajvezető, felcser, műszaki felderítők. Alattunk kisegítő század, tele hulladék faszokkal, lenéztük őket, mint a kurvaélet; egyetlenegy ok miatt voltunk velük jóban, hogy ne szarjanak bele a kajánkba. Ők feleltek az ellátmányért, továbbá ők építették a sátrat, mivel előírás volt, hogy katonának azért jár a meleg.
Ja... Kivéve a felderítőnek. Minket nem engedtek be oda, felderítőnek nem kell sátor, felderítő szopjon odakint a hidegben. A mi hotelfoglalásunk egy gyalogsági ásó volt, a fagyos földbe ezzel áshattunk fedezéket, úgyhogy éjszakára kicsákányoztam egy emberes lyukat és ott basztam az anyámat, virradatig...

Persze, nekem sem volt kötelező.
Elmehettem volna én is lesütött szemmel, ahogy annyian. Ehelyett merültem a jeges Tiszába, meneteltem húsz kilométert megfagyott és szétnyílt surranóban. Közben ötpercenként repülő és gáztámadás; utóbbi azért izgalmas, mert fagyban is tudsz izzadni a gumi gázálarc alatt: ahogy nyirkosodik a bőröd, úgy fagy rá az egész. Baleári sómaszk, meg aloe verás arcpakolás... lófaszt. Könny, izzadtság, takony. Mert minden lélegzetért meg kell küzdened futás közben, amit a kis szűrőmembrán véletlenül beenged. Így feküdtünk támadáskor a hóban és esküszöm, még a segglyukam is jeges volt, de büszkén feküdtem ott; büszke voltam a befagyott segglyukamra, büszke arra, hogy azon kevesek közé tartozom, akiket semmivel sem tudtak megtörni. A végére nem voltak képesek olyan szart kitalálni, amit ne hajtottunk volna végre.

Végül műszaki felderítőként szereltem le.
Ott álltam a világban alig húsz évesen, túlhúzva, tele tesztoszteronnal és magabiztossággal, jó hazafiként, aki letudta a kötelességét. Ennek ellenére fel voltam készülve bármire.

Kár, hogy a világ nem volt még felkészülve rám...


MÁSODIK RÉSZ következik...

Tovább a folytatáshoz...

Az ELSŐ RÉSZ eddigi tartalma:

1.-2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet





A bejegyzés trackback címe:

https://b-irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr914296725

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.