II./4. Bridget Felber: A pilóta
2018. október 26. írta: BridgetFelber

II./4. Bridget Felber: A pilóta

II. rész/negyedik fejezet



Negyedik fejezet

Angyalok Amerikában




Adriennel egyáltalán nem volt egyszerű a közlekedés.
A reptereken, a taxiállomásokon, a plázákban, az éttermekben, bárhol szó szerint megálltak és bámulták az emberek. Nem csak azért, mert magas, iszonyú dögös, királynői jelenség volt a legbrutálisabb tűsarkokon, amit csak kevesen tudnak viselni, hanem mert öt férfiből három felismerte, egynek rémlett az arca, a maradék meg csak úgy csorgatta a nyálát. Tisztán mérhető volt, mennyien néznek rendszeresen pornót és az eredmény dicséretes: a férfiak nagy része szorgos kis bohócfényesítő recskakirály - és ez így van rendjén.
Ki kell csapni, amikor csak lehet, aztán abból nincs gond.

A los angelesi járaton pont ezen merengtem.
Adrienn ivott valami édeset ami kiütötte és végre aludt, mint egy baba, feje a vállamra hajtva, álmában is szorítva a kezem, mintha az megvédené bármilyen légikatasztrófától. Mélyen rettegett a repüléstől.
Éjszakai járat volt, tele kiskölykökkel, akik végeláthatatlan idő után befejezték a szüntelen sípolást végre és elaludtak, de lehet, hogy csak megfojtották őket a szüleik, aminek – bárhogy is történt - már éppen itt volt az ideje. Jól esett a monoton, csöndes géphang, a szinte már otthonos félhomály. Volt végre idegrendszerem végiggondolni, emésztgetni életem új történéseit. Pár üléssel mellettünk öltönyös üzletember-forma ült, játszotta a nagymenőt a turistaosztályon; ezen a hosszú úton, még éjszakára sem lazította meg a nyakkendőjét, nehogy véletlenül elvesszen a nehezen felvett identitása. Lopva Adriennt bámulta, amit nagyvonalúan nem vettem észre, de eszemben volt, hogy ha netán az elsötétített géptestben, az elérhető közelségben lévő pornósztáron megkanosodva nekiállna stikában kiverni a répát, akkor mindenképpen orrbabaszom.

Cannes jutott eszembe, Adrienn második Hot d’Or díjátadása.
A Royal Casinoban volt a buli, zsúfolásig tele sztárokkal, a világ összes toplistás pornócsillagával – esküszöm, kíváncsibban várt rájuk a jónép, mint a hollywoodi sztárokra. Gondolj bele, a világ legszebb női, eleven szobrok a mozivászonról, akikkel kapcsolatban nem kell aggódni a végkifejleten, mert pontosan tudod, hogy pár perc múlva beavatottabb leszel, mint a nőgyógyásza... Kit érdekel a romantikus szende, akinek esetleg megvillan a mellbimbója? Kinek van ideje erre, mikor egy jóval szerencsésebb rendezésnél belátok a főszereplő méhszájáig? Na, ugye.
Aznap este Marc Dorcel partijára igyekeztünk, de még előtte tettünk egy tiszteletkört a fiúk lakosztályában a Royalban; mint említettem, Adrienn kollégáival jó haveri viszonyt ápoltam. Ők szívtak, én vodkáztam. Mindig vodkáztam. Miután nem dohányzom, nekem ez a joint-dolog soha nem ment. Próbáltam, mert adtak és hát nem vagyok én ribanc, hogy ne szívnék bele, csak utálom a cigarettát – ezáltal utálom a rakétát is.
Ettől függetlenül mindenen röhögtünk: igazából az egész csapat fel volt dobva a pazar helytől, a csillámportól, a luxustól, a nagy nevektől... saját magától.

Cannes legfényűzőbb szállodája, a Carlton hotel felé tartottunk, előttem Giant Dick, a magyar származású pornócsillag tolta ezerrel beszívva-bebaszva a hatszázas bálnamerciben – mintha nem lenne így is elég nagy a fasza - mögötte siettem én, a friss pornóoszkáros Adriennel, próbálva tartani a tempót. A delíriumos száguldozás közben azon merengtem, hogy milyen jó érzés lehet egy ilyen elismert díjat kapni még akkor is, ha eddig azt hittem, az ilyesmi csak azért jó, mert onnantól a csajnak már papírja is van róla, hogy szeret dugni. Ezen elgondolkodtam, mert Adrienn egyáltalán nem szeretett filmen dugni, vagyis ilyen alapon nem járt neki a díjazás. Ilyenkor mi van? Teljesen belegabalyodtam zavaros gondolataim homályos, sehova sem tartó okfejtéseibe, és így sikerülhetett fél üveg vodka után elcsapnom azt az arab kiscsávót, aki a körforgalomban váratlanul elémugrott motorral.
Nem mondom, gyönyörű fordulata adódott így az életnek: talpig rittyentősben álltunk a pálmasor övezte, csillagok fényében fürdő, tengerparti úton az összetört bérautónk mellett, előttünk meg a feldőlt kismotorjától úgy öt méterre Alibaba jajgatott az aszfalton, kinek immár se könyöke, se térde és dőlt az arcából a vér.
Gyomortekerő pillanat.
Dick hamarosan észrevette, hogy lemaradtunk, úgyhogy visszafordult értünk és mivel minden hájjal megkent világ csavargója volt, azonnal átlátta a szitut. Kiszállt, megigazította a zakóját, majd angol és francia furcsa keverékével szót is értett az arabbal: bemutatkozott Brinkmann professzorként és kérte, hadd nézze meg a sérüléseit. Azonnal levágta, hogy a kis arab is be van állva, mint a gerely, úgyhogy gyorsan megfedte, hogy enyje-bejnye, ugye tudja milyen nagy baj lehet abból, ha ittasan vezet? Hát, szabad ilyet?


Bevallom, be voltam szarva. Hogyne lettem volna, amikor ott lötyögött bennem fél liternyi gabonapárlat, amit nehéz lett volna romlott müzliként magyarázni, erre elcsapom ezt a nyomorultat, jön a rendőrség, jegyzőkönyv, szondázás, ittas vezetés, fogda, ügyvéd, aztán verhetem a faszomat egy priccsen, amíg ki nem jutok – ki a fenének kell a baj ezen a szép tavaszi estén, itt, a Francia Riviérán? Adrienn is csak pislogott rémülten a pókhálóból szőtt, cicivillantó koktélruhájában tipegve fel-le, autótól motorig, hogy juj, most akkor mi lesz. Nem idegesített, merthogy sosem vártam tőle többet: őt pornóért díjazták, nem kríziskezelésért.
Egyébként meg éppen tévedtem. Mert ki a fene gondolta volna, hogy pont a kis tehetetlen toporgása menti meg az estét?
Igen, kitaláltad. Az arab motorosegér szintén klubtag volt, aktív pornófelhasználó, egy rajongó, akinek nem tudott úgy dőlni a lezúzott pofájából a vér, hogy ne lássa meg Adriennben magányos faszveréseinek elérhetetlen tárgyát – már persze, amikor Allah éppen nem figyelt oda.
Beszélni is alig tudott és akkor is csak véres nyálat fröcsögtetve, de azonnal alkudozott a kis rohadék: vigyük magunkkal oda, ahová megyünk, vigyük be a hírességek közé és hadd legyen csak ma éjjel Adrienn közelében... Akkor nem hív mentőt, rendőrt, tűzoltót, katonaságot, vadakat terelő juhászt - következésképpen nem lesz baj.

Egyből fülig szaladt a vigyorom. Ja, hát, ha csak ennyi kell?
Dick jó barát volt, úgyhogy segített gyorsan kitölteni a betétlapot valami nemlétező címmel, amihez kért egy hasonló nevet. Aláírtam, hogy Mátyás király és indulhattunk.
Cannes-ban a fesztivál idejére mindenhol VIP-belépősök voltunk, úgyhogy gond nélkül átjutottunk a millió szájtátit távoltartó, vagy hetven bodyguard sorfalán és így történt, hogy jókora vargabetűvel ugyan, de végül megérkeztünk Marc fényűző partijára, társaságomban vagy féltucat bekészült pornóhuszárral, a díjnyertes csajommal, meg egy talpig véres, boldogan vigyorgó kis arabbal, aki testközelből nézhette a Van Damme oldalán bulizó Adriennt. És akinek a büdös életben soha, senki nem fogja elhinni ezt a történetet.
...

Los Angelesben egy Steve Hall nevű fickó lett Adrienn amerikai ügynöke. Steve a Private-nak dolgozott, ő volt Luca Marco amerikai kapcsolata. Hórihorgas, hegyesorrú, őszhajú, copfos angol sutyerák – le se tagadhatta volna, hogy anyja egy ír szetterrel fajtalankodta össze vagy fél évszázaddal ezelőtt.
Steve már előzetesen figyelmeztett minket néhány fontos dologra, például arra, hogy a gazdag kölyköknek fenntartott luxus-kollégiumi szálláson – amit időközben lefoglalt nekünk – csak bankkártyát fogadnak el, tehát azt még otthon elintéztem: nyitottam számlát, rácsaptam fél millát és abban a nyugodt hitben ettem első ebédemet a Hollywood Boulevardon, hogy akkor legalább ezzel sincsen probléma. Főleg, mert pontosan tudtam, hogy azt a kajacechet Steve-vel fizettetem majd ki az első találkozás örömére, csak, hogy rögzüljön benne, innentől mi a rend.

Adriennről tudni kell azonban, hogy néha teljesen úgy tűnt, mint akinek nincs agya, de csak azért, mert különben tényleg nem volt neki semmi agya.
Ugyanis amíg mi Steve-vel átbeszéltük a legszükségesebbeket, az én drágám kiment körülnézni a világ egyik leghíresebb utcájában, majd megtalálta élete küldetésének végcélját: egy „Tony Shoes” boltocskát. A picsacipők Paradicsomát. A luxusribik mennyországát. Volt ott ezerféle cipő: üvegtalpú, tűsarkú, lakk, pink, ledes, bolyhos, playboynyuszis, csillogós, kurvaannya... amit el tudsz képzelni. Adrienn szürkeállományában azonnal törlődött minden más információ, úgyhogy gyorsan vett is négy-öt párat, na és szerinted mivel csengette ki?
Úgy van.
Az egyetlen bankkártyánkkal, amivel a szállásunkat fizettük volna.
Csak azért nem öltem meg ott, azon a kibaszott szent helyen, mert akkor már megkereste a Penthouse, akik ötezer dollárt fizettek egyetlen képért és minimum két oldalas sorozatot terveztek vele.
De esküszöm, hogy csak ezért.

Ezt követően a los angelesi életünk hamar irányba állt.
A Hot d’Or díjak kinyitottak nekünk minden ajtót, ami könnyűvé tette a dolgokat még akkor is, ha Steve időnként benézte a feladatát.
Először is, mint utóbb kiderült, Luca Marco már jóelőre kiokosította az angolt, hogy engem – amennyiben pénzt akar keresni – tartson távol, ahonnan csak lehet. Hírem messze megelőzött; az L.A.-beli pornós körökben már Rettegett Ivánként tartottak számon, amiben azért valljuk be, nem kevés munkám lapult. Tehát a hátam mögött lebeszélték – a ló meg a kutya -, hogy Adriennek az az ideális meló, ahol én egyáltalán nem vagyok ott belepofázni a dolgokba.

Sebaj, gondoltam, mert a lelkem mélyén gáncstalan úriember vagyok, legyen így a kezdetekben, aztán meglátjuk, mi lesz. Félreállok, de a szemem mindig a pályán marad.
Egy hét sem telt bele, Adrienn már jött haza sírva, hogy Steve valami brutál pornóra képzelte el, amit kénytelen volt azonnal passzolni, amennyiben nem akarta, hogy egy tucat csöves mocorogjon rajta. Akkor felhívtam az embert és barátilag figyelmeztettem, hogy nem lesz ez így jó. Adrienn ilyen munkát a karrierje kezdetén sem vállalt volna el, tehát szedje össze magát és minőségi forgatásokra ajánlja be, ne prosztó dzsungelpornóra, rögtönzött gang-bang-re, ahol emberszabású majmok dugják.
Simlis kis csávó volt ez a Steve, aki nyilván nem akarta érteni a rendszert, mert Adrienn következő munkája mindjárt egy minőségi, négyezer dolláros megbízás volt, ami után elszámolásnál letett elém két és fél ezret. Ez azonnali kérdéseket vetett fel a részemről, például az első legkézenfekvőbbet, hogy „hol van a többi pénz”?
Az volt a baj különben az angollal, hogy húgyagyú volt szegény, mert mi mással magyarázhatnám a válaszát, miszerint árengedményt adott.
Árengedményt.
Azonnal összeszaladt a kis faszom vele.
Steve, nagyon figyelj rám, kezdtem a tanításába, mert soha többet nem mondom el újra: ha te a jó édes anyád picsáját adod el, akkor adhatsz árengedményt, kedvezményt, ahogy tetszik. De ha te az én csajomat baszatod, az ezer dollár jelenetenként. Oké?
Ezt mondtam neki, vagy hasonlót, már nem emlékszem, de aznap nem a legnagyobb barátságban váltunk el. Kifogásolta, hogy vele nem szokás így beszélni, de vastagon szartam a szokásaira. Másfél ezer dollárért az összes angol belét kikotortam volna stílusosan egy ezüst teáskanállal és ezt úgy látszik, éppen ideje volt tudatosítanom.

A következő napokban Adrienn Malibun, egy visszafogott, tízmillió dolláros villában fotózott a Penthouse-zal, mert ők nem hittek a spórolásban. Alapból napi nyolcezer dollár volt csak a ház bérlése és eszméletlen stábbal vonultak fel. Adrienn Steve társaságában érkezett – én persze szigorúan ki voltam tiltva a fotózásról, amihez jól jött az angolnak a legutolsó, keresetlen kis monológom a gusztustalan lehúzásával kapcsolatban. Így lett oka mondani, hogy mert fél tőlem, tartsam magam távol, ami annyiban nem is esett nehezemre, hogy legalább nem kísértett az érzés leverni rajta, hogy egyszerűen meglopott.

Éppen ezért ért váratlanul, amikor pár órán belül Steve felhívott és megkért, hogy legyek kedves lemenni Malibuba, ez és ez a cím. Többet nem mondott.
Már kerestem is a kocsikulcsom. Akkoriban a Travelodge-ban laktunk a Sunset Boulevard-on; nem sokkal előtte költöztünk át a Best Westernből, ahol százharminc dollár volt egy szoba naponta. Bár Adrienn több mint elég pénzt keresett, szem előtt tartottuk, hogy mi oda rabolni mentünk és nem elkúrni a lét luxusszállodákra. Ezt szerettem ebben a lányban, bármennyire is hülye volt, hogy átlátta a los angelesi létezésünk okát: inkább gyűjtögetett arra, hogy otthon fullos kérónk legyen, új autónk, kényelmünk évekig, mint napi száz dollárokat arra költeni, amit máshol különben ugyanúgy megkaptunk még azzal együtt is, hogy itt fekák baszták a palánkot az ablak alatt kora reggeltől. Tehát ez a kis motel napi ötven dollárért, pár utcával feljebb ugyanúgy tiszta volt, ugyanúgy volt úszómedencéje és ugyanúgy szar, ízetlen volt a kaja, mint mindenhol szerte a kontinensen.
A fekák meg jó arcok voltak, néha engedtek játszani... mi bajunk lehetett?

Malibu felé végig azon kattogtam, hogy Adriennek biztosan valami baja lett, és hogy ezt a Steve gyereket akkor semmi nem fogja megóvni a csonttörés nyolc napon túl gyógyuló, fájdalmas kínkeservétől.
Amikor leértem a forgatás helyszínére, még a los angeles-i, nagy volumenű élet után is megcsapott a tömény luxus, a határtalan vagyon szaga. Filmbéli, gusztustalanul pazar csodavillák sorakoztak egymás mellett az extrém magas, karcsú pálmafás utakon, hirdetve a legszemérmetlenebb gazdagságot és jólétet, amit valaha láttam, vagy amit egyáltalán el tudtam addig képzelni.
A megadott címen behajtottam a túlméretezett kapun. A széles felhajtó a villa homlokzata előtt legyező alakú, legalább tucatnyi autónak helyt adó parkolóba torkollott. Közepén parányi, izgatott kis öregasszony álldogált, elveszve a kínosan gondozott park előtt, amely körbefonta ezt az elképesztő, minimum húsz szobás, kastélytornyos, hivalkodóan drága épületet.
Már messziről integetett, aztán elém sietett és pillanatokon belül megtudtam, mi történt itt.
 

Amikor a stáb megérkezett, ez a kis öreglány adta át az épületet, akinek azonnal megtetszett a gyönyörű és kedves Adrienn. Where are you from, darling?, érdeklődött, mire a Hungary szóra könnybe lábadt a szeme és kissé tört magyarral de hibátlanul folytatta tovább.
Szó-szót követett és Adrienn, a kis barátságos butus azonnal elcsicseregte, hogy a barátjával érkezett Los Angelesbe, csak ő sajnos ki van tiltva innen, mert megfenyegette az ügynökét - úgyhogy addig otthon várakozik.

A kis öreglány erre extázisba esett, hogy ez milyen fantasztikus és azonnal meg akar ismerni engem is, az édes kis magyar gyereket, mert, ha Adrienn ilyen sweety, akkor én is csak az lehetek.
Csak az. Miután így látatlanban ráhibázott az igazságra - mert kábé tényleg pont olyan édes vagyok, mint egy félkilós marha steak - utasította Steve-et, hogy hamarjában hívjon fel és el, ami ellen immár senki nem mert szólni egy büdös szót sem. Steve sem.
És miért nem?
Mert mint kiderült, Zizi Davis-Lloyd volt a ház tulajdonosnője, ez egy. Kettő, hogy nem csak Los Angeles-szerte, de szélesebb és magasabb körökben is jegyzett svájci zsidó, bankár férjével, egykori ’56-os menekültként érkezett, majd megcsinálták a szerencséjüket az Újvilágban. Hihetetlen befolyással és elképesztő vagyonnal rendelkeztek; mint később megtudtuk, csak az USA-ban több mint hatezer ingatlanbefektetés volt a jól csengő nevükön, amelyet ha csak kimondtak, az sok mérföldes körzetben felért egy varázsigével.

Tehát Zizi, ez a fürge nyolcvanas, korlátlan energiákkal bíró kis Kalán néni, mindezzel a hatalmas birodalommal a háta mögött a keblére ölelt – ért vagy a derekamig – és feltette azt a kérdést, amitől meg nekem borult azonnal könnybe a szemem: "ennél-e egy kis töltött káposztát, édes fiam?"  
Úgyhogy kézen fogott és elsétáltunk az elképedt Steve mellett, akire rá se baszott, majd saját maga asztalt terített és a sok túlcukrozott, ehetetlen amerikai fos kaja után hozatott nekem töltött káposztát a konyhából, jófajta tokajit mellé, ami százszámra pihent a borpincében, majd leültünk falatozni úgy, mintha csak rég nem látott nagymamámat látogattam volna meg Berettyóújfalun, hogy ebéd után segítsek kimeszelni a disznóólat.

Oké, most túloztam, mert kurvára nem úgy nézett ki, tekintve, hogy a ház több méter magas, oszlopos teraszáról nézegettem, miként zúdul alá vízeséséként a hatalmas jacuzzi víze a medencébe, ahol Adriennt fotózták éppen egy vagyonért; így falatozgattunk Zizivel jóizűen. Haraptam a frissen sült fehérkenyeret és néztem a csajomat, milyen ügyesen pucsít.
Az élet gömbölyű volt, mint Adrienn feneke.
Steve is evett, csak ő a kefét. Komolyan azt vártam, hogy mikor fordul fel az irigységtől, hogy szivárvány ívben az arcára tudjak hugyozni, merthogy éppen kellett.

Zizi vérbeli sznobként átnézett a stábon, átnézett Steve-en, ahogy a híres fotóson is; ezek az emberek számára csupán gyors és nagy jövedelemforrást jelentő pornós, filmes, magazinos senkik voltak. Amolyan „egyet láttál, láttad mind” kategória. Így is kezelte őket: udvariasan bár, de két lépés távolságból. Vagy három.
Körülöttünk a ház személyzete olajozott gépezetként működött; láthatatlanul szolgálta ki Zizi igényeit, kivéve Rubent, az egykori francia idegenlégióst, aki biztonsági, személyi feladatokat látott el és Zizi gyakran kikérte a véleményét. Ő inkább már családtag volt és bele is illett a képbe, mint mosolygós, sármos nagybácsi, aki nosztalgiával mutogatja a baoabfa és zsiráfsziluettes afrikai fotókat a régi szép időkből, mikor még zsoldosként irtotta a népet ugyanott. Úgy nézett ki, mint egy nagyon kedves, kiöregedett filmsztár, egy sokkal markánsabb Alain Delon, akinek csupán a gleccserkék szemében meg-megvillanó fény utalt arra a hidegvérű bérgyilkosra, aki egykor volt. Azonnal megkedveltem.

Döbbenetes volt az a jóindulat, ami Zizi házában fogadott. Nagyon furcsa élmény volt, főleg magyarként. Mi a kannibálok bolygójáról jöttünk, ahol legszívesebben elszívnánk egymás elől még a levegőt is, tehát ehhez képest Zizi és a környezetének a kedvessége, segítőkészsége elég széles csízt húzott a fejemre.
A káposzta különben középszar volt, de még így is nagyságrendekkel jobb fogravaló, mint amit hetek óta ettem. Zizi kedvesen érdeklődött, hogy hol lakunk, mire elmeséltem az egész sztorit Tony Shoes-tól a Travelodge-ig. Megnevettettem.
Egy darabig fürkészte az arcom, mintha olvasni akarna belőle, aztán megjegyezte, hogy a Travelodge kritikán aluli, ott nem lehet élni, főleg nem egy ilyen édes párnak, de tudod mit?, kérdezte, van nekem West Hollywoodban egy kis lakásom, nem használom már vagy tíz éve. Kissé régi a berendezés, de ha ezt nem bánjátok, akkor kitakaríttatom és nyugodtan lakjatok ott. Mikor tudnátok megnézni?

- Most – csaptam le gyöngytyúkként a takonyra. Pont befejeztem a káposztát, szóval, éppen semmi dolgom nem volt.
- Látod, ezt szeretem, fiam – nevetett fel. – Ez a magyar vér. Nem az az udvarlós, hazug amerikai stílus, aminek a vége legtöbbször csak... hogy is van ez magyarul... backstabbing.

Úgyhogy fogtuk magunkat és elindultunk az elképedt stáb előtt a legnagyobb egyetértésben. Elképzelésük sem volt, mi dolgunk lehet nekünk együtt. Zizi kérdezte, hogy az én, vagy az ő kocsijával menjünk, de végül az én autóm mellett döntöttem, mert a tököm sem akart nyanyatempóban végigkonflisozni a másfél órás úton. Udvariasan kinyitottam neki az ajtót. Bár fürge kis nő volt, aki szaladgált, mint a mérgezett egér, de a kocsiba már nehezen szállt be; addig bénázott, amíg megfogtam a lábait és betuszkoltam a helyére, rábasztam az ajtót és türelmetlenségemben szinte a motorháztetőn keresztül ugrottam át a helyemig, amitől Ruben is csak nyelt egyet...
De legalább végre elindulhattunk. Az utat végigdumáltuk: elmesélte, hogy férje hosszú ideje már egy san francisco-i szanatóriumban él, így minden ügyes-bajos dolgot neki kell intéznie, én meg cserébe elmondtam, hogy amikor éppen nem ötcsillagos strici, akkor legszívesebben repülőgép pilóta vagyok, meg a történetünket Adriennel egészen napjainkig, beleértve Steve mesterkedéseit is, hogy miként lopott meg így a beautiful friendship kezdetén a szarházi. Sokat pofáztunk, hamar eltelt az útidő.

Mint kiderült, a kis elfeledett, használaton kívüli lakás valójában egy tágas luxusház olyan klasszikusok szomszédságában, mint a híres HOLLYWOOD-felirat vagy a Capitol Records összetéveszthetetlen, kör alakú épülete... Eszem-faszom megállt.
A ház a dombra épült, jó magasan, fölötte már nem sokan laktak. Egyszintes, modern ház volt, falai között full napfény. Benne, rajta minden túlméretezett, minden olyan amerikai. A beígért „régi”, divatjamúlt berendezés pedig nagyon pöpec, letisztult, minimál stílusú cucc, amilyet otthon legfeljebb magazinokban lehet majd látni - úgy tíz év múlva. Az egész telezsúfolva Ziziék külföldi útjairól hazacipelt nyaralási trófeáival, elefántagyartól az ébenfa törzsi harcoson át, egészen az aranyozott Eiffel toronyig. Teraszáról fantasztikus mediterrán kert nyílt. Hogy a medence fűthető, már csak cseresznye volt a pitén; kilépve a teraszra, a pool alatt szerényen meghúzódott egész Los Angeles...

Messze, a horizonton feszülő óceán csillogása különös fényjátékokat tükrözött vissza a nappali üvegfalára.
Odabaszós látvány volt.

Zizi azt mondta, a lakás innentől a miénk, használjuk, amíg jólesik. Addig maradhatunk, amíg csak akarunk. Még a rezsit is vállalta, mindössze annyit fűzött hozzá, hogy ha lehet, ne pazaroljunk feleslegesen. Ezt az intelmét később néha véletlenül figyelmen kívül hagytuk, például amikor maximumon felejtettem a medence fűtését és napokig nem tudtunk benne dugni. Olyan forró lett a víz, hogy azonnal megfőtt volna a répám, de akkor és ott ezt még nem tudva, egyetértésképpen szélesen vigyorogtam.

Zizi megint az arcomat figyelte és őszintén örült, hogy örülök. És tényleg ennyi volt, tényleg az, aminek ez az egész kinézett: egy vadidegen kis öregasszony a világ másik végén, akinek annyi pénze volt, hogy már elkölteni sem tudta, egyszerűen csak örömet akart szerezni azoknak, akik ezt még igazán élvezhetik. Annyit kért cserébe, hogy nem lévén unokája, innentől legyünk mi azok... Merthogy mindig is szeretett volna unokákat, de neki ez nem adatott meg, ezért jelenjünk már meg vele itt-ott, magyar éttermekben, magyar társaságban, mint a családtagjai és ha lehet, ha ezt még kérheti, látogassuk meg néha Malibun, ahol Rubent leszámítva egyedül van abban a nagy házban...
Esküszöm, megsajnáltam.

- Viccelsz, Zizi? Sima ügy! – ígértem, mert nincs olyan szegény ember, aki ígérni ne tudna, majd kicsit hátbavágtam barátságom jeléül, hadd örüljön.

Ennyi felszakadt érzelem hatására bepárásodott a szeme. De lehet, hogy csak erősebben ütöttem.

- Nem mentek ti már innen sehova, fiam. Megérkeztetek – mosolygott fel rám, mint valami égből pottyant jótevő és odaadta a kulcsokat.

Visszaérve a villába személyesen mesélte el a stábnak, hogy négy órás távollétünknek oka az volt, hogy megnéztem az új cellánkat.
- Van nekem egy házam Hollywoodban, odaadtam a gyerekeknek. Hadd élvezzék! Fiatalok, és a fiatalokat segíteni kell, hát nincs igazam, kedvesem? veregette meg végtelenül lekezelően a hüledező Steve karját és akkor jöttem rá, hogy az égből pottyant jótevőkben az a legjobb, ha néha – a kellő időben és a kellő helyen – át tudnak menni vérgecibe.


Klikk a következő részhez


Ha tetszett, nyomj egy lájkolt és legyél Te is "A PILÓTA" fan a Facebookon, vagy keress minket a weboldalunkon!

Eddig megjelent tartalom:

ELSŐ RÉSZ
1.-2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet

MÁSODIK RÉSZ
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet



A bejegyzés trackback címe:

https://b-irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr5314322557

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.