Juhász Linda: A fekete összes árnyalata
2019. április 07. írta: BridgetFelber

Juhász Linda: A fekete összes árnyalata

(regényrészlet)

Már megint elment az internet, de ma csak három órára.
I. Hunor kezdetben népszerű intézkedéseket hozott, hullámzott a lakossági elégedettség, minden szép és jó volt. Az egészségügy felpörgött, a transzplantációk felgyorsultak, minden harmincadik évét betöltött magyar állampolgárnak járt 1 ingyen máj, amennyiben elhasználódott a régi - ha hazai épp nem jutott, akkor import -, ám a Közértekben kapható, fogyasztási májakért még mindig fizetni kellett. A király egészségügyi reformjának idétlen indulószlogenjét a Magyar Közlöny is lehozta: „Nem a gyógyszertámogatást kell a duplájára emelni, hanem a lakosság szíveskedjék feleannyira betegnek lenni”.
A nép szerette Hunort, a férfiak a rég várt cáratyuskát látták benne, az elhanyagolt nők pedig a legfelsővezető igazi férfit. Már ebben az időben is, ahogy a független sajtókrónikások és a történetírók nevezték később, „a korai hunorkodás érájában” előkirálykodott Váry Csabából az abszolutista uralkodó, mert ha megtetszett neki egy terület, egy épület, vagy bármi ingatlan, simán einstandolta, és azt csinált vele, amit akart. A Kálvária teret egy az egyben ledózeroltatta, hogy felhúzzon rá egy zikkuratot - hogy miért, arra már nem emlékszem – aztán sebesen fel is költözött a Budai Várba. És a nép mindezt elnézte neki egy darabig, cserébe a sok jóért, még a kilakoltatottak is szemet hunytak, akiket egyelőre még busásan kárpótolt.


A király imádta a sakkot, megnövekedett a sakkos tévécsatornák támogatottsága, még királyi sakkrádiócsatornákat is alapított, melyek élőben, suttogó hangú műsorvezetőkkel közvetítettek egész napos sakkversenyeket, Bach andalító muzsikájával szakítva bennük szüneteket. Irdatlan pénzeket ölt sakkcsarnokok felállítására. Egyszer egy újságíró, amikor még Hunor szóba állt velük, megkérdezte, hogy szerinte a sakk sportnak számít-e, mire a király királyi többes nélkül azt felelte, „attól függ, milyen nehezek a bábuk”. Valahogy minden országos megmérettetésen a Királyi Sakkválogatott nyert. Egy rakás lóvé dőlt a frissen alapított Sakkegyetemhez, de ez senkit nem zavart, mert minden más is rendben működött az országban.
Hunornak a melegekkel sem volt sok baja, azóta pláne nem, mióta a francia elnök egy férfit vett el feleségül tavaly - a first lady helyett a „premier chaud” kifejezés került náluk használatba, mivel erre a helyzetre még nem volt bevezetett protokoll. Arról nem is beszélve, hogy a legendák szerint a király fő bérgyilkosa egy travi volt. Mindössze csak annyi megszorítást kaptunk, hogy legálisan nem működhetett buzibár a fővárosban, amúgy „kedves korcsoknak” nevezett minket. Ami azt illeti, semmit sem tudtunk uralkodónk magánéletéről, nem volt királyneje, egyesek szerint azért, mert aszexuális volt. Pedig még nincs késő, pont királykorban van, ötvenes úr, és melyik színmagyar asszonyka tudna ellenállni ezeknek az igéző, magnetikus kék szemeknek, és a királyi státusznak?
Ám nem volt már ilyen elnéző a partydroggal szemben. Külön drogkereső osztagot állított fel, állítólag titkos vallató pincék is működtek, ahova a dílereket és fogyasztókat egyaránt hurcolták brutálisan kihallgatni, s ahol a vizeletvizsgálathoz többnyire a delikvens gatyájából csavarták a mintát. „Minden tudatmódosító felségsértés, mert csak a józan elme a termelékeny elme” - dörögte beszédeiben. A híres magyar borrégiók terméseit ajánlotta alternatívának, „mely nem csak vidámító, de az Isten maga lakozik benne egy jó villányi vörösben”.
Az igazságszolgáltatásban is felpörögtek a reformok, a bíróságok garnitúráját saját embereivel váltotta le. Ígéretet tett, hogy a visszaeső tolvajokat ujjlevágással fogja jutalmazni. A példastatuáló büntetések ebben az időben már hatályba léptek: egy népszerű belvárosi étteremben egy szakácsnő szemtanúja volt, amint egy pincér vécé után nem mosott kezet, és amikor rászólt, a férfi szájba röhögte, mire a nő feljelentette, egyenesen a királynál. A mocskos kezű pincér fél év szigorított börtönt kapott. Egy sertéstelep vezetője pedig túlságosan embertelenül bánt a disznókkal, ezért Hunor pucéran közéjük záratta, hogy megbeszéljék a dolgot, és a fickó is átélhesse a malacok szorult helyzetét.
Népszerűek voltak még Hunor audienciái is, amikor kiült a Parlament díszlépcsőjének tetejére, hogy szemtől szemben hallgassa meg népét, aki fel is sorakozott előtte, a sor néha a Deák térig kígyózott. A tévé élő egyenes adásban kapta el, amikor egy néni arra panaszkodott, hogy pár forinttal kevesebbet folyósított neki a Nyugdíj Kft., mire a király benyúlt a palástja alá a tárcájáért és kifizette az elmaradást, emelt fővel, vasmarokkal.
A rendszerváltás a divatra is hatást gyakorolt, amikor Váry Csaba gumicsizmákat készítő családi manufaktúrája, a Gumicsizma® bolthálózat elárasztotta a fővárost, úgymond a király a lakosság rendelkezésére bocsátintotta „hadd boldoguljon a lábuk!”. Pukkasztóan előkelő gumicsizmabutikok nyíltak minden sarkon, ahol ezer színben lehetett a trendivé tett lábbelikhez jutni. És az új főnemesség el is kezdte hordani őket, kék színűt értekezletre, arany színűt Operabálra, fehéret előkelősködéshez. A király divatot teremtett, lábdivatot, csak épp az evolúció ösvényén visszafelé.
A király a külsőségek után népe belső tartalmát is fejleszteni kívánta. A MunkaKözponttal karöltve mentálhigiénés tréningeket tartott, ahol bizonyos embereknek kötelező volt a részvétel. Tömören fogalmazva ez egy olyan szanatórium volt, ahol a jellemileg rászorulókat kezelték, „mert a magyar ember finom ember! Megjelenése kifogástalan. Véget vetünk a böfögő, részegen ordibáló, kettőig se számolni tudó, ügyefogyott bunkó sztereotípiájának” - ahogy a király fogalmazott. A „tahótlanító” - ahogy a köznyelv nagyon hamar elkeresztelte - egyfajta emberfinomító, hogy feljebb emelkedhessünk a kulturális ranglétrán, vagy min. A jellemfejlesztő projekten belül társastáncot, artikulált-és tudatos beszédet, finom mozgást, általános művészettörténetet, versírást, önuralmat és indulatkezelést tanulnak a kényszertanulók. A fakultatív programok közül az üvegfúvás és az agyagozás között lehet választani. A tahószűrő tesztekre véletlenszerűen hívták be a lakosságot. A három hónapos továbbképzés mindenkinél hatásos volt, mert mintha kicserélték volna őket, számos bunkó barátomból faragott kezes bárányt, vagy mit. A tahótlanító után kedvesek és kábák lettek. Gyakran nem tudtak pislogni ösztönösen, láttam, amikor ujjal csukták le, s nyitották fel a szemhéjukat. Az egyik ismerősöm arra panaszkodott, hogy úgy érzi, mintha befelé nőne a haja és sárga legyek ülnének a hajszálai végén. A fejtágítástól valóban és ténylegesen megnőtt a fejük térfogata, állítólag ha este, amikor alszanak, a fülükhöz teszed a füled, hallod, ahogy lassan, recsegve tágul a koponyájuk. Állítólag az izolációs kamra miatt van ez, ahol magukra hagyják őket, teljes ingerkizárással, így az tette agyukban a legnagyobb kárt, ahogy magukat sokkolták magukkal, „hogy találkozzanak saját vérmes magatartásukkal” - ahogy a kezelő ezredesek fogalmaztak. Felgyorsított szembesítés a karmakamrában – ahogy én fogalmaztam. Ha a személyiség fejlesztő tréningen részt vevő, kulturálisan elmaradott alany állapota később megütötte a kívánt szintet, kapott egy papírt arról, hogy már Megnevelt, azzal eleresztették. Ha nem fejlődött volna, akkor nyilván nem engedték volna szabadlábra, de nem volt ilyenre példa. Aki oda bekerült, megjavult, ...vagy hogy mondjam. Csak a tehetős tahók tudták kiügyeskedni maguknak a felmentést, mint régen a sorozásnál. Azt mondják, a hatalom feladata a nevelés, de engem ne neveljenek neveletlenek. Amíg még meg nem szüntették a Népakarat című ellenzéki lapot, azt írták az átnevelő táborról (amit nem szabadott ennek nevezni) hogy „olyan ez, mint büntetőkórház egészségeseknek” és az átnevelést Hunor királlyal és vezérkarával kéne kezdeni. Két hét múlva az újságot megvette a Királyi Bank és rögtön meg is szüntette, bezúzatta az archívumot, de még a weboldalt is, azóta már az épületet is lebontották, épp csak sóval nem szórták be a helyét.
A Van panasz? - kampány is a király felséges fejéből pattant ki. Eleinte azt hittük, valóban kíváncsi a népe gondja-bajára, de a panaszkezelést követő panaszokból hamar rájöttünk, miről is van szó. „- Van panasz?” - rikkantották a szélesre tárt kormányablakokból az utcára, és egy darabig volt is, vonultak az emberek, akik aztán pár órára el is vesztek. Nem kivizsgáláson, vagy előzmény-feltáráson vettek részt, nem is problémameghallgatáson, hanem egy újabb villám-programba terelték őket, a „Megtanítunk mosolyogni” elnevezésűbe. A panaszosakat egy székbe szíjazták, majd különböző országimázs filmeket vetítettek nekik, melyek más országok demokratikus nyomoráról, fényűző agonizálásáról és lehangoló jogaikról szóltak, hogy érezzék a fajin kontrasztot, de főleg azt, hogy nekik itthon aztán nincs okuk panaszra. Aki még ekkor sem volt hajlandó elégedetten mosolyogni, jött a „Csikiző ember”, aki különböző elmés szerkezetekkel addig csiklandozta a pácienst, míg mosolyra nem fakadt, vagy legalább egy kényszeredett, vagy épp eszelős vigyorra. Ha ez sem működött, addig pofozták, míg neki nem látott a mosoly bármelyik válfaját produkálni. Addig el sem engedték. És a panaszok? Mintha elvágták volna zavaró áradatukat. „Van panasz?” ...Merjél csak igent mondani. Szóval, a mosoly országa lettünk. Felvirágzottak a mosolyok. Remegő szájszélű, de mosolyok voltak. Szóval elvagyunk: vidámpark vidámság nélkül.
I. Hunor trónszéke hivalkodó, ízléstelen darab, lassan hámló aranyfüsttel borítva. A két kezével faragta őfelsége, és ezt minden beszédében elmondja, ha az említett bútordarab épp alatta van. Az eredeti példány a Parlament dísztermében áll, és annyira szentté nyilvánította, hogy már neki is csak kiemelt alkalmakkor szabad ráülni. Mind a 17 megyeszékhelyen volt egy-egy másolat a trónszékből, királyi látogatás esetén Hunor mindig azokra ül. Amikor épp nincs a trónokon a felséges segg, el vannak kerítve acélparavánnal, hogy az elégedetlenkedők ne köpjenek oda, vagy dobáljanak rá jelzésértékű hulladékot. Trónjának prototípusát akkor faragta, amikor - még a megválasztása előtt - kritikusai azzal bombázták, hogy nem jelenthet be trónigényt olyan trónra, ami nincs. Na, akkor dühösen, de szent elragadtatásban, faragott egyet otthon a garázsban, és minden gyűlésre magával cipeltette, majd ráállt, üzenvén a fanyalgó, kukacoskodó, szőrszálbaszkurálóknak, hogy íme, tud ő trónra lépni.
Hunor megjelenése a királyi pompa, és a nép közé leereszkedő, elérhető, természetes személyiség közt ingadozott, hol palástban mutatkozott, hol flanelingben és farmerben. De olyan is előfordult, hogy a két szettet egyszerre viselte. A tévés beszédei alatt mindig koronában mutatkozott, csak remélni mertem, hogy hétköznap azért csak nem hordja otthon, még kiesik belőle a sok strassz, mint 2033-ban, a keresztény lázadások idején, s ahogy akkor rossz jelnek számított, most még inkább annak számítana.
A király rendületlenül legeltette szemét az országjószágon, az meg csendben hízott. Csak azok a csúnya sajtóhiénák ne marcangolták volna, akik arról merészeltek írni, hogy a hunorizmus elsősorban I. Hunor haverjainak a legjövedelmezőbb, mert minden állami tendert ők nyernek és „a királyi belső udvar arannyal van kitömve” - ahogy írták, amíg még írhatták. „A kézrátétel akkor segít a legtöbbet, ha a beteg tudja, mennyi lóvé van abban a kézben” – nyilatkozta véletlenül a félig ittas főispán, és erre már sokan felkönyököltek.
Az államkincstár lopkodás közben vezeklő ajtaja egyre nehezebben nyílott. Hunor mindenre rátette a kezét, mindent az irányítása alá akart vonni, és a nép elég szépen tűrte is a dolgot – „megszavaztuk, és egy király már csak ilyen” - amíg a saját bőrén nem érezte. A király igazából csak két dologgal csapta ki a biztit, az első a forint kivezetése, a másik meg a nemzeti himnusz lecserélése volt. Totális újrakezdésre törekedett. Az új himnuszjelöltet nyílt pályázaton kereste, de mivel csupa giccs érkezett, a saját alanyi költő haverjával íratta meg a „Rózsák és hadak”-at, ami leginkább egy régi-régi Tankcsapda számra hajazott, rengeteg indulatos képpel és túl sok bazmeggel.
Mivel a királyi újságok és a királyi tévé nem tudósított róla, csak az érintettek értesültek a Magyar Tudományos Akadémia felszámolásáról. Hunor a tőle megszokott arrogáns paraszti kedélyességgel érvelt: „Én már mindent tudok, kérdezzetek tőlem! És különben is: le a fejlődéssel, van már minden.”
A Gellért-hegyi Szabadság-szobor sem úszta meg királyi módosítás nélkül: a nőalak feje fölé emelt pálmafaágat Lehel kürtjének felnagyított mására cseréltették le, így most úgy fest szegény csaj, mint Fortuna, akit épp letartóztatnak szerencsebirtoklásért.
Mindez még csak ámokfutásának kezdete volt, jaj, de nagyon a kezdete!


A bejegyzés trackback címe:

https://b-irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr1114382716

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.