Isten nem hall, nincs, vagy félrenéz
2020. május 05. írta: farappa

Isten nem hall, nincs, vagy félrenéz

 

bek.jpgBék Timur nem kívánja becsapni olvasóit, nem ígér mámort, se katarzist, de nem is üveggolyókkal házal: saját, eredeti költeményeit hozza, szemfényvesztés nélkül, nem törődve vele, kinek jönnek majd át a közvetített képei, ki látja meg bennük A Verset, vagy ki tartja írásait pusztán csúszkáló metaforák gyülevész seregének, esetleg hatásvadász csajozóverseknek. Kijelenthetjük, hogy Timur impulzív, lendületes pályakezdő költő, mindez mégsem megy az irodalmi mélység vagy az érvényes mondanivaló rovására. Az egész kötetet áthatja a dramatizált küldetésszándék, és a gyakran feltűnő szingularitás, mégis megmarad a közérthetőség határain belül, eseményhorizontja jól kivehető, és kezdő költőhöz képest eleven, határozott képi világgal dolgozik. E szisztematikus építkezés a csend és a fény egyidejű robbanását idézi elő. A verseknek saját éghajlata van, mely alatt a markáns hidegfrontokon és viharokon túl azért egy kis napsütés is megnyilvánul.
Cigi, csillagpor, kávézacc, nihil és lélekmelegítő olcsó borok. Olykor preparált gondolatfoszlányokat szortíroz és egységesít (ahol lehet) de mindegyik versben rejtett borzongás lapul, ahogy a költő ösztönösen pásztázza a tudatalatti síkjait mesterkéltség nélküli látásmódjával. Idillhajkurászás helyett inkább a belenyugvás és várakozás jellemzi, ami pedig fölösleges, azt kiveti magából jól működő immunrendszere. Mintha a sorok újraíródnának az olvasás folyamatával együtt, a mitológiai allúziók mellé pedig koherens igazságtartalmak társulnak, tehát nem csak egy ígéretes szóbűvésszel állunk szemben, hanem egy megfontolt, tudatos alkotóval is, aki még hisz a gyarló ember erőteljes lényként való felemelkedésében, mindezt csak fokozzák a helyenként bizarr és asszociatívnak tűnő képei:
(Öntsétek be a vérem e négyfejű gépbe. Feladtam. / Hadd legyen ő is olyan fáradt, füstszagú lé./ Jobb lesz úgy, szabadon csak e céltalan útra jutottam: / mozgok, létezem, és tartok a semmi felé. ) /Jellempásztorok/
Az önmeghatározás térképén több szólamban idézi meg a pillanatnyi mozzanatokat, hogy megörökítse azokat, miközben önreflexiók és öndefiníciók közt ténfereg, a színekkel pszichedelikus lelkesedéssel játszva „önmagaim hullahegyén”. A transzformációk és metamorfózisok, a mikro- és makrokozmoszok ütközései minden versben fellelhetőek, csakúgy, mint a pillanatokban rejlő végtelenség és az egybeolvadás motívumai. A szójátékok (gondcentrikus körök, avartalan rend, részegész) kreatív ám takarékos használata csak még erősebben rávilágítanak a kauzális összefüggésekre, az éles hasonlatok pedig szinte vágnak, ha óvatlan kezekbe kerülnek.

 

Napszonett

Belemarkolok az égi mezőkbe,
lyukas kezemmel őrlök csillagport,
körém szórom, ha már nem vetkőzöm le,
hogy létezésem növekvő napfolt.

Ahogy megnőtt a folt, úgy eltűnt a Nap.
Pislog a Hold: foszló fény-vetélet.
Mint csonthéjában zörgő diódarab,
összetörve hangosabb az élet.

Felszakadnak roppant csillagködök.
Még rendszerűnek látszik az egész.
Egy ütemre vernek mind a délkörök,

de Isten nem hall, nincs, vagy félrenéz.
Én milliárd apró darabra török,
egyben maradni, élni túl nehéz.

A szerző sokat markol és sokat is fog, szavainak molekulái fokozatosan állnak össze egy erőteljes vegyületté, ami anélkül rezeg végig a sorokon, hogy giccskalodába zárná a kötetet. Merészen játszik az időtlenséggel, tudván, hogy minél többet nyer, annál nagyobb a vereség kockázata is. Mintha valami sötét istenség ébredezne a háttérben, kifelé készülődve. (Most nincs királya a kornak - / alkalmi eszmék uralkodnak, / összefolyt a fekete, a fehér, / lépnünk kell, és nem tudunk hova. ) Fiatalos energiáját nem éretlen, dölyfös vagy sértett ordibálásra fordítja: Bék Timurnak egyedi hangja van, és jó ügy érdekében használja képességeit, adottságait (hatalmát?).
Átfogó mitológiai tájékozottsággal és páratlan filozófiai jártassággal érinti meg a lírai hagyományokat, mely stílus manapság - szerencsére - újra reneszánszát éli. Ciklusait statikus képek kapcsolják össze, még ha ezeket a folyamatokat gyakran fájdalom is kíséri. Aprólékos művész, aki nagy műgonddal alkot, de nem ódzkodik az iróniától sem – ám ugyanezek teremtik meg a kötet strukturális egységét is. Azok a sorok is jelentést hordoznak, melyekben nincs mozdulat, az írástechnikát tekintve pedig elmondható, hogy elképesztően tud sűríteni: (Mindegy, hogy négyzetbe, körbe / vagy versbe foglalják, / az ember addig ér, / amíg a teste engedi.) / Anyagi természet /.

A Képzet egy high-concept zsánervers. Olvasatát követően tudomásul vesszük azt, hogy ha nem azonosulnánk a testtel, az érzésekkel és a gondolatokkal a térélményünk, valamint lélekmezőnk is beszűkülne. A megismerő szellem mindannyiunknál a jelenségek halmazával azonosul, noha a jelenlévő világosság halhatatlan, hiszen ez az, amely mindig, minden létezőben jelen van, mint tulajdonképpeni valóság. Véges létünk túlbecsült kapacitását a szorongás egyengeti el.
Az újrarendeződést mindig pusztulás előzi meg. Ha gyakorlatlan szemekkel nézzük, az Entrópia egy kvantumköltészeti edzés, egyszerre modern és archaikus, akár egy lapra szerelt stílbútor. Spirituális vergődés, a teljesség és az ellobbanás iránti hasztalan sóvárgás, a végső valóság felfedezésének őszinte igénye üvölt fel ebben a precízen fölépített szonettkoszorúban. Az éberség hangosan bomlik ki e személyes, már-már intim térben, miközben a mű „fizikai hangjának” mélyén remény fluoreszkál:


Egy ütemre vernek mind a délkörök,
mintha egy sámánt, ahogy tántorog,
óvva kísérnének két világ között
a bölénybarna indián dobok.
Míg próbáltuk befogni a kinti hőt,
mi balszerencsés állat-emberek,
térként tudtuk elképzelni az időt,
s anyagnak érzékeltük a teret.


                                  ( Entrópia / részlet)

Aki beengedi ezeket a verseket, markáns ízekkel gazdagodik, mégha azt nem is tudja meg, milyen sikerrecepttel lehet működésre bírni az életet. A kötet egyetlen hibája talán a rövidsége. A képgazdag, stiláris archaizmusok, és a mitológiai utalások itt nem csupán dekorációs elemek. Bék számára az útkeresés egyszerre több utat jelent. Kifejezőeszközeinek és tágas jelentéstereinek köszönhető a versek egyenletesen magas színvonala, egyedi atmoszférája, s mindez anélkül valósul meg, hogy retorizálásba esne át a végeredmény. Versei elmélyült olvasást igényelnek azok rétegzettsége és egyedi mintázatai miatt.
A költők azért alkotnak, mert a világ még nincs kész, és egyre inkább szükség van a jó költőkre, akik a jó irányban építkeznek. Bék Timurnak ez az első kötete, de már most sem kell tartania a feledés homályától, inkább az ígéretes folytatásra kéne gyűjteni a szuflát, hiszen a költő ezzel a kötettel már olyan messzire merészkedett, ahonnan már nincs visszaút.
(Bék Timur: Aszterión / Előretolt Helyőrség Íróakadémia / 2019)

A bejegyzés trackback címe:

https://b-irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr3015649594

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.