Bevált sikerpanelek kortárs zsánernovellákhoz
2020. július 01. írta: farappa

Bevált sikerpanelek kortárs zsánernovellákhoz

(ezekkel valószínűleg megnyered a szakmai kánonfődíjat)

1. "Édesapám édesapja Székelyföld szívében, Éder várától hét járóföldnyire élte meg Trianont, s '56-ot. Sosem mozdult ki, csak a pisztrángosig, s vissza. Édesapámnak volt egy Édesanyja, egy, egyetlenegy, akit mi Nagyinak szólítottunk.
Hatan voltunk testvérek, s nyaranta is ott laktunk, ahol akkor, forró kánikula és farkasordító hideg közepette, mindig ott. Otthon. Nekem a házam otthon volt. Házam volt hazám, s mink mezitláb szaladtunk végig egykoron a nádason kacagva, s zokogva.”

2. „A nagymama ezüstös imája átszüremlett a mosókonyhából: "Ah, a magyarok nyilai a mi nyilaink is...!..." - Halkan, tapintatosan kúszott végig az egész hajópadlós, két szobás, összkomfort nélküli házon, mint egy kedves sikló. Nagyon sokat zokogott. Ahogy mindannyian.”

3. „Füstös szerdára ébredtünk. Apa túl sokat dohányzott, s túl keveset ivott. Néha fordítva. Átmosolyogott régmúlttal pácolt letargiáján, majd a térdére ültetett. Kiábrándítóan józan volt. Túl keveset evett...
Odaszaladtam nagymamához, akit csak Tantinak hívtunk, alabástrom alakja hatalmasan emelkedett előttem. Teltek-múltak a percek. Számomra Tanti maga volt az idő. Rám mosolygott, majd kivágta a csirkebelet az utcára, ahol macskák lepték el tüstént.”

4. „A platánsor tövében összesűrűsödött az idő. Itt ettük megállás nélkül a friss pisztrángot, meg hozzá házisajtot. Tanti a verandán üldögélt, túl halkan, kiábrándítóan halkan, s kék likőrt iszogatott hozzá egy bögréből. Előtte hideg porcelánok várták egy csendes dézsában a délutáni fürdőzést. "Nem szeretem, ha por eszi a porcelánt, bizony ám" - zokogott naponta Tanti ilyenkor.”

5. „Minden vasárnap délután, vagy szombat délelőtt becsöngetett a rőt szakállas Jákob bácsi. Nagyon tiszteltük őt, bár mindig fáradt volt. Kicsi voltam még, egészen parányi, s szerfelett magasnak tűnt nekem e Jákob bácsi. Mindig vitt valamit hatalmas tenyerein, vagy egyenesen zsebeiben: "- Srévizavé...!" - köszönt gyakran saját szavaival.
Hat tojást kapott. Hatot. Nevetett, majd meghatódott, ott, azonnal, a szemünk láttára, s elfordult... - Meghiszem azt! - mondta a szájával, majd lassan elrohant, vagy gyorsan elsétált, mondjuk eloldalgott, nyakába kapta az inába szálltat. Sohase láttuk többé. Vagyis: ekkor láttuk őt utoljára...
Aztán felültünk két testvéremmel az ól tetejére, és nagyon sokat nevettünk. De szomorkodtunk is. Nevetve zokogtunk, mint ősszel a fecskék. Mint sódaron a só."

6. „A házban áporodott csend nyújtózkodott, hallani lehetett az idő múlását, s az ódon falióra ketyegése szinte már csak fizikai hangja volt az idő hallhatatlan lépteinek, mikor a pillanatok másodpercekké híznak és tapintható időre bontja az örökkévalót. Fénysebességgel vánszorogtak a múló idők. 
Azóta elváltam. Két felnőtt fiam van. Egyik kint. Budapesten élek. Bem József utcában. De hiányzik. Az Otthon...”

 

A bejegyzés trackback címe:

https://b-irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr7215970384

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.