Állítólag a japánok már kísérleteznek a regényíró szoftverrel, be lehet állítani a stílust, a trendet és a célközönséget, megadod a karaktereket, a karakterszámot és a cselekményt, aztán enter. Enter, de mögötte nincs ember. Lelke sincs, de eladható lesz. Embertelen ember alkotta tárgy. Az irodalom tehát leírható, még mobilapplikáció is fejleszthető hozzá. Majd az új üdvöske, az a tehetséges szoftver befut és híres lesz, író-olvasó találkozókon haknizik, házhoz is megy, mindenki mélcímére átlövi magát, sokszorosítva dedikál, ott lesz a Fészen is, természetesen. Ő csak azt mondja, azt írja, amit beleírtak, úgy és ahogy. Dübörögnek az eladható, gépi bestsellerek. Biztos hogy az az irodalom, ami annak mondja magát? Ki az irodalom? Az „A” irodalmár van a kánonban, a „B” meg nem, ő a B-irodalomban van, a helycsere persze nem lehetetlen. Nem közöl a Bárka? Megvető a Magvető? Nem válaszol a Magyar napló? Lekakál a Kalligram? Pattint a Parnasszus? Fittyet hány rád az ÉS? És?!
A mai írók már csak egymásnak írnak. Baj? Nem. Csak legyen kedv. Az írás kedv és lélek nélkül csak firka. Csak akkor írj, ha diktálnak. Az ihlet nem délibáb, van az, és van, amikor nem kell írni. Ha kedvetlen vagyok, nem tudok írni, esetleg iszom egy kis villányi vöröset, de attól csak hangosabb leszek, produktívabb nem. Átlagíró vagyok, frusztrált, el nem ismert átlagírócska, aki nincs a helyén, bár maga se tudja, hol lenne a helye.
Átlagírónak lenni jó. Mert milyen a mai magyar átlagíró? Átlagos, de sosem alulírott. Csinos lelkű. Neve mindig jól cseng, akárhogy hívják. Nála sosincs enyhe kifejezés. Miről lehet felismerni? Arról, hogy az arcára van írva, írva van az arcára, és szeret a szóba elegyedni. Finoman sértett, táncos léptű, van kalapja és sálja. Két lábbal áll a földön, a pult előtt. Az első sör után még halk szavú, a hatodik után ellenkezőleg. Gyakran esik ki a száján, amikor kiesik a száján a következő kérdés: „azt még megiszod?” Hétköznap is nyitott szemmel jár, hisz az író is volt olvasó egykor. Lépte puha, ha rákönnyebbül. A jó átlagíró mindig jól látszik, sőt, több mint valószínű. Magán kívül ritkán látni, de számba veszi az olvasót, sőt egyenrangú partnernek tekinti. Szereti befejezni mások mondatát és félbehagyni a sajátját. Valamiért mindig van nála nejlonesernyő. Általában egy és oszthatatlan önmagával, és fogságban nem szaporodik. Nem öreg, nem fiatal. Kora: vén.
Gyakran hazudik, mert tudja az igazságot. Családjaira, barátaira minden nap újdonságként tekint, karjait reggel ölelésre kitárja, és csak este zárja össze. Örök gyerek, aki már korán reggel benyomást kelt. Állandó és szüntelen benne a rácsodálkozás. Ez menti meg a lelkét. Finnyás, de könyörtelen. Hol szellős, hol drámaian tömör. Ha nem talál szavakat, megvárja, míg hoznak neki, vagy keres a járdán egy elejtett mondatot. Az utca a témán hever. Tettetett közönnyel hallgatja mások sorait, és fejből idéz szellemet. Nagyon sok nagyon vastag könyve van. Gyakran bekövetkezik. Gyakran ráébred. Szeret felülkerekedni és leírni másokat, minden mondata arany és állítmány. A hazai átlag író telis-tele van felelőtlen kérdésekkel: Mit jelentenek a világot jelentő deszkák? Mennyi a vesztegetni való idő, ha van? Mire lehet a szót váltani? Mi van a végső soron? Mit érdemes venni Zokon? Mi a szó szoros értelme? Hogyan kell a szóba állni?
Ő nem elhasznált, hanem felhasznált irodalom akar lenni. A jó író szavakat gyűjt, és igen érdemes lebukni, amikor nagy szavakkal dobálózik, mert ha eltalál, az ige a testté lesz. Vigyázz, mert minden szava találó, igen fáj, ha valakinek felüti a fejét. Vigyázz, ha szétszórod, mert ő seperc alatt összeszedi a gondolataidat. Ha eldugul a szócső, szó szót nem követ. Nem hagyja szó nélkül a gyomrát se, jöhet a hurka is, kolbász is, trombóz is.
A magyar átlagíró telik, múlik. Lelkét papírra teszi, lapra szereli.
Ha túl öreg vagy, az a baj, ha túl fiatal, az a baj.
Ha a Dunába is veti magát, sose süllyed olyan mélyre, hogy plagizáljon. Ha elkap egy nyelvbotlást, ostorként használja vitapartnere hátán, azonnal és sokáig. Kínosan ügyel a story és a karakterek kényes egyensúlyára. Csak indokolt esetben nyegle, káromkodni is csak a kijelölt helyen. Mindig a lába elé néz, nehogy elvesszen a sűrű szövegkörnyezetben, mert az nagy. A jó átlagíró mindig egyaránt. Szava hihető. Tudod milyen az irodalmi sex? Amikor két író összedugja a fejét. Na, akkor aztán van jelzőhalmozás!
A hazai íróhoz hazai kiadó jár. A hazai kiadók főleg az olyan írót szeretik, aki keveset kér, keveset kérdez, sokat ír, és lehetőleg halott. A halott író rendkívül keveset kér. Mindig ugyanúgy tartja a markát, ugyanúgy tartja magát, tartása van, nem nyilatkozik hülyeséget, nem politizál, nem nyilatkozik politikailag hülyeséget, viszont nem is ad számlát.
Minden könyv hamar meggyullad, de nem az a célja.
És hogy jön Ön a képbe? Mit olvas Ön? „Azért csalt meg a pasid, mert nem szedsz elég antioxidánst, te hülye lotyó” - típusú cikkeket.
Az igényes olvasó igénytelen kattintással teszi ki a pontot.
és így tovább
