Egy kietlen, kísérteties helyszín éppúgy megragadhatja egy festő, vagy költő fantáziáját, mint egy élettől duzzadó elbűvölő táj, ahol csakúgy tobzódunk a látnivalókban. A nyaralóövezeteken túl számos olyan zord, nyugtalanító környék is akad világunkban, melyek fotóit csak kevesen állítanák be számítógépük képernyőkímélőjének. Ezekből a nehéz múltú, elhagyatott helyszínekből mutatunk be néhányat.
Csernobilt nem csak az ember nem fogja sokáig kiheverni, de a környező települések sem. Különböző specifikus tévécsatornák a mai napig mutatják a hirtelen hátrahagyott Pripjaty kiürült utcáit, épületeit. Megrázó képsorokon látjuk a kopott iskolapadokon nyitva hagyott füzeteket, a kísérteties vidámparkot, vagy azt, amint vadon élő állatok az egykor nyüzsgő lakótelepek vagy sportkomplexumok előtt csatangolnak. A város postáján még mindig több száz 1986-os levél várja a kézbesítést. Pripjaty abban az elzárt zónában fekszik, ahol a tartósan magas sugárzási viszonyok miatt a területek lakhatatlanok. 1986. április 26.-án hajnali 1 óra 23 perckor katasztrofális olvadás történt a csernobili szovjet atomerőmű négyes számú reaktorában. Az ezt követő robbanás radioaktív anyagokat lövellt Pripjaty fölé, mely várost az erőmű tudósainak és munkásainak otthonaként építettek. 36 órába telt, mire a település 49 000 lakosát evakuálták, és később sokan súlyos egészségkárosodást szenvedtek a radioaktív csapadéknak való rövid kitettség következtében. A szovjet hatóságok később lezárták a Csernobilt körülvevő 18 mérföldes tilalmi zónát, így Pripjaty egy elhagyatott szellemváros lett, és a katasztrófa dermesztő memenótjaként szolgál ma is. Pripjatyban a sugárzás szintje az elmúlt években eléggé csökkent ahhoz, hogy a városkutatók és egykori lakosok rövid látogatást tegyenek, de a tudósok becslése szerint több évszázadba is beletelhet, mire a város ismét biztonságossá válik a lakhatáshoz.
1944. június 10.-én délután a franciaországi Oradour-sur-Glane faluban történt a második világháború egyik legaljasabb mészárlása. Neve összeforrt a háború szörnyűségeivel, és Auschwizt mellett a náci rémtettek másik szimbólumává vált. A Waffen SS különítmény 642 lakót vádolt meg a francia ellenállás állítólagos támogatásával, majd brutális kegyetlenséggel megyilkolta őket. Az épületek zömét porig égették, a férfiakat istállókba vitték és gépfegyverrel kivégezték, a nőket és gyerekeket pedig a templomba zárták, majd rájuk robbantották. Csak egy maroknyi embernek sikerült életben maradnia úgy, hogy halottnak tettették magukat, majd később az erdőbe menekültek. A háború befejeztével a közelben egy új Oradour-sur-Glane nevű város épült, mert Charles de Gaulle francia elnök elrendelte, hogy az óváros leégett romjait hagyják érintetlenül az áldozatok megrendítő emlékműveként. A tragikus sorsú városban található egy múzeum is, amely a romok közül előkerült tárgyi emlékek gyűjteményét őrzi, itt azóta is állandó kiállítás mutatja be a történteket. A több tucat téglaépület homlokzata és az elszenesedett kirakatok ugyanúgy eredetiek maradtak, mint a rozsdás autók, kerékpárok, az elszórva heverő varrógépek, vagy az örökre funkcióját vesztett villamossín.
Elsősorban rendkívüli méreteivel és szürkeségével hódít a Hashima-sziget: omladozó betonblokkok, ormótlan gyárkémények és elhagyatott épületek üres labirintusa alkotja a látnivalót, mégis ez a hely egykor a bolygó egyik legsűrűbben lakott területei közé tartozott. A Nagaszaki partjainál fekvő kis szigetet először 1887-ben használták szénbányász kolóniaként. Később a Mitsubishi vásárolta meg, amely a világ első többemeletes vasbeton épületeit húzta fel az egyre növekvő lakosság elhelyezésére. Hashima a következő évtizedekben is aktív maradt, különösen a második világháború idején, amikor a japánok koreai munkások és kínai hadifoglyok ezreit kényszerítették bányai munkára. Az 1950-es évekre a 16 hektáros sziget megtelt, a legtöbb munkás élhetetlennek találta a szűkös körülményeket, és a bánya 1974-es bezárása után a várost azonnal elhagyták. Negyven év elhanyagoltság Hashimát az összeomlott lépcsőházak és kiürült lakások szigetévé tette, ami a távolból vihavert, eltévedt csatahajónak tűnik. Az egykor sűrűn látogatott úszómedencék, a fodrászat, az üzletek, a kifőzdék és az iskolai tantermek ma már romokban hevernek. E „kriptakomplexum” számos toronyháza még mindig tele van régi televíziókkal és más, a 20. század közepéről származó emlékekkel. A szigetet hivatalosan 2009-ben nyitották meg a turisták előtt, a nagyközönségnek pedig a filmvászonról is ismerős lehet a 2012-es James Bond-film kapcsán, ugyanis itt volt a főgonosz búvóhelye.
Rémhely a művészet szolgálatában
2019-ben a művészeti újrahasznosítás jegyében éledt újra az egykori üdülőváros, Bombay Beach, szinte a romjaiból. Az elhagyatott, apokaliptikus témájú filmek forgatási helyszíneit idéző Bombay Beach évtizedek óta lepusztult állapotban volt, így jogosan tartott igényt a szellemvárosi státuszra. Mióta amerikai művészek egy innovatív csoportja birtokba vette a területet, a szomorú pusztaságból különleges művészeti központ lett, és a 2012-es állapotokhoz képest ma már rá se lehet ismerni. A sós szelek és a szélsőségesen forró időjárás miatt elnéptelenedett város megannyi lehetőséget tartogat a kreatív kezeknek: elhagyott nyaralók, lakókocsironcsok, falfirkákkal borított ablaktalan házak, törmelékek, korhadt épületvázak tövében árválkodó kopott bútorok - mindez egy mérgező sivatagi tó szélén. Ma is zajlanak a munkálatok, így a feltörekvő művészközösség lassan teljesen megváltoztatja az elfeledett város képét. Az egykori romos épületek zöme ma már önálló műalkotás és egyben turisztikai célpont.
Henry Ford 1927-ben alapította „Fordlandiát” egy hatalmas gumiültetvényen, ami a brazil Tapajós folyó mentén helyezkedik el, a dzsungelben. Az autóipari mágnásnak az állandó gumiforrás miatt volt szüksége a városra, ugyanakkor esélyt látott arra is, hogy elhozza ide az amerikai életstílust. Egy céges várost tervezett, úszómedencékkel, golfpályával, külvárosi stílusú bungalókkal. Ford kísérlete szinte kezdettől fogva kudarcra volt ítélve. Mintha megátkozták volna a projektet, ugyanis általánossá váltak a brazil munkások és az amerikai menedzserek közötti összecsapások, Fordlandia gumifáit levélgomba szállta meg, az alkalmazottak pedig a város szigorú szabályozásai - úgymint az alkoholfogyasztás tilalma -, miatt távoztak. Henry Ford munkásparadicsoma nem jött létre, a város nem tudott latexet gyártani az autóihoz. Végül 1945-ben eladta a területet, minden fejlesztésével együtt, a brazil kormánynak. Az azóta eltelt években a vadon visszafoglalta Fordlandia létesítményeinek nagy részét, sok épülete még mindig áll, de már csak a bevállalósabb hátizsákos turistákat vonzza.
Hazánkban is számos elhagyatott terület várja sorsa jobbra fordulását, bár ezek inkább eladhatatlan szállodák, felújításból kimaradt magánkastélyok, lepusztult kórházak, a természet által visszahódított, hegyvidéki gyermeküdülők, de kihasználatlan, vagy csak filmforgatások alkalmával megélénkülő orosz laktanyákból és gyártelepekből is bőséges kínálat létezik. Talán mindközül a Hotel Nimródot érdemes megemlíteni. A szállót 1971-ben adták át és a maga korában a luxuskategóriába tartozott, státuszszimbólumnak számított ide betérni. Mára az épület teljesen elhagyatott, ablakai betörve, az egykor turisátkól zsongó, ajtó nélküli termekben székek és asztalok szanaszét, a padlót pedig újságok, és a hotellel kapcsolatos iratok borítják. Az egykor kiváló specialitásokat készítő konyha is már csak az elhagyatottságról szól. Az évtizedeken át kedvelt pihenőhely szaunával, uszodával is fel volt szerelve, ám karbantartás hiányában már csak az enyészet látogatja. Ennyi maradt Dobogókő egykori büszkeségéből, de a panoráma lélegzetelállító most is. A hotel állandó vendégei ma már csak a madarak, az apróvadak, a vandálok, a szellemvadászok és a graffitizés szerelmesei.
