Beleszerettem a népzenébe és egy népzenész lányba. Igazi 21. századi történet, mivel a youtubon találkoztunk. Egyszer élőben is a hatos villamoson. Álltam a tömegben, nekinyomódva az ajtónak a csúcsforgalomban. A vonal is be volt dugulva, nem indult el a megállóból a jármű pár percig. Ahogy az emberek érkeztek megnyomták a nyitógombot a villamos oldalán, s mivel felszállni már nem tudtak, továbbálltak, az ajtó bezárult magától. Ez megismétlődött párszor, de az egyik alkalommal ott állt előttem Ő. Benne volt a lendület, hogy felpattanjon, már enyhén előredőlve várta, hogy kinyíljon az ajtó, de benne maradt a mozdulatban és 30 centiméterre tőlem csak annyit mondott csalódottan: Auuu! Megfordult és elment egy másik ajtóhoz, anélkül, hogy tudta volna ki vagy mi vagyok, s azzal hogy így anyagiasult előttem, mennyire zavarba jöttem egy pillanat alatt. Tehetséges és szép nők varázslata, hogy képesek helyet kanyarítani maguknak az ember gondolatai között, a képzelet pedig hozzáadja a nem ismert részleteket. Persze csak pozitívat. Sokkal magasabbnak képzeltem és a beszédhangja is másabb volt. Legalább kiderült, hogy mégis ember, nem istennő, hamár az élet így elémfútta egy pillanatra.
Halvány emlékeim voltak énekórákról, néprajzos táborokból, de nem volt az életem része a népzene. Gyerekként nem utáltam a népdalokat, de nem is jelentettek semmit. Illetve nem fogtam fel a bennük lévő üzenetet. Emlékeimben úgy tárolódtak el a legrégebben megtanult dalok, ahogy gyermeki képzeletem lefestette őket. Szó szerint, betűről-betűre a vízbe hajló bazsarózsákat, a Tiszaparton átkelés előtt hezitáló lovast, rózsákból készülő patkókat. Valami kis sajnálatot kicsikartak belőlem, hisz mondjuk hagymát magába vacsorázni nem jó, ilyesmik, de alapvetően nem nyíltak ki rejtett kapui ennek a világnak. Sokakban például soha nem is nyílik. Valaki legutóbb például azt találta mondani nekem mély meggyőződéssel, hogy mindent ki kell próbálni az életben, kivéve a vérfertőzést és a néptáncot...
Végül aztán egy végzetes napon, fejemben homályos emlékkel, lelkemben ismeretlen marcangoló igényekkel, amiket nem tudtam a szokásos zenei armadámmal csillapítani, beírtam a végzetes szavakat a böngészőbe: "magyar népzene", első találat. Itt kezdődött a történet.
Ott állt a lány és egy fiú a színpadon, muzsikáltak énekkíséret nélkül. A lány sötétzöld ruhában volt, hegedűjével kezében, fülében ízléses fehér köves függővel. Barna haja fel volt kötve, így engedte láttatni nyaka kecses ívét, mely a görög istennőszobrok sajátja volt. Profilja tökéletes, orra enyhén felfelé ívelő - ami Gárdonyi bölcsessége szerint legalábbis figyelmeztető jel kellene legyen a szívüket széttörni szándékozó férfiaknak, hogy tragédia közeleg -, de mégis, akkor már elvesztem. Gyönyörű, és gyönyörűen hegedül. Látszólag önmagának játszott, nem volt párbeszédre hajlandó a közönséggel. Ők csak megkaphatták a morzsákat, amit elhullajtott nekik. Annyi szerencséjük volt, hogy jutott nekik is bőven. Ezen felül a brácsás is csak őérte volt, figyelte minden rezdülését, mint balga szerelmes apród a hercegnőjét.
Aztán 2:52-nél történt valami. Mintha minden azt megelőző hang csak annak a folyamnak a bevezetését akarta volna szolgálni. Az ujjak varázslatos, számomra megfejthetetlen programszerű mozgására és a vonó szaggatott lüktetésére elszabadult valami az élettelen hangszerből, ami elérhetett a hallgatók lelkéig. A lányéig is elért. Gyorsan változó dolgok, melyek az arcán is átsuhantak elárulták. Az enyémig is elért. Ami hiányzott megkaptam, de a legutolsó pillanatig nem tudtam, hogy mit kerestem pontosan. Egy pillanat műve volt csak, nem tartott soká. Visszatekerni nem volt érdemes azt a másodpercet, fel kellett előtte épülni lélekben is. Boldogság maradt utána, és a vágy, hogy ezt újra akarom. S persze sajnálom, hogy ez is plátói szerelem marad, mert se hangom se hegedűm.
