Szerelemfüggők (erotikus regény) 19. rész

Ahogyan szeretkezéseink között egyre többet beszélgettünk, elhitette velem, hogy sajnálatból ment hozzá a férjéhez.

- Elmondta nekem azt a két mondatot – mesélte nekem egyszer – aminek egy nő sem tud ellenállni. Azt mondta: „Mindig arra vágytam, hogy egy ilyen különleges nő jöjjön hozzám. Veled akarom leéli az életemet.”

- És ezt el is hitted neki?

- Őszintén hangzott. És ezért besétáltam a csapdába. Ott kezdődött, hogy elmentem hozzá, hogy megnézzem, hol lakik. Na, ezt nem kellett volna. Láttam, hogyan húzódik meg egy kisszobában, hogyan él együtt harminc négyzetméteren az erőszakos öccsével és úgy döntöttem, hogy nem hagyhatom ott. Nem engedhetem, hogy elveszítse mindenét – akkor már rajta lógott a szeren – a környezete pedig kikészítette volna. Támogattam, amikor a padlóra került – néha fizikailag is. Végül a segítségemmel összeszedte magát. Ember lett belőle. Összeházasodtunk, eladtam a lakásomat – ó milye hülye voltam – a szülei is adtak egy kis pénzt és vásároltunk egy 12 milliós lakást a Duna pláza közelében. Az ablakunkból a budai hegyekre lehet látni, csodás a kilátás, de ez csekély kárpótlás azért, ahogy élünk. Pedig a rendőrök is megmondták, amikor kijöttek: „Mit akar, ember? Miért tombol annyira? Mindene megvan, szép lakás, házimozi rendszer, hifi, minden ami kell, mit akar még az élettől? Mit erőszakoskodik? El fogja veszíteni ezt az asszonyt! De hiába mondják neki, kéthetente újrakezdődik a zorall.

- Mi az a zorall? - kérdeztem. Nem értettem és soha nem is szerettem a külvárosi szlenget.

- Hát a feszültség, a balhé.

- Meg is üt ilyenkor?

- Arra vigyáz, hogy ne maradjon nyoma az erőszakoskodásának. Hisz akkor látleletet lehetne venni róla. Ezzel feladná a magas labdát nekem. De rendszeresen húzza a hajamat, rángat és lök, lekurváz és az is előfordult, hogy az arcomba öntötte a sört.

- Én biztos felképelném.

- Megpróbáltam, de erősebb nálam és utána csak rosszabb lesz. Alig várom már, hogy lelépjek tőle és úgy akarom, hogy te gyere oda hozzánk, hozzám és a fiamhoz.

Nos, ennek nem kellett volna hinni, mondom én – utólag. Mert innentől kezdve egyre

többet beszéltünk jövendő együttélésünk szép napjairól és az ügyvédről, aki tehet valamit ezért. Én is beleéltem magam a gondolatba. Egyedül voltam egy válás után, magamról kellett gondoskodnom, egy romhalmaz a lakásom és teljesen el vagyok anyátlanodva. Néha annyira el voltam keseredve, hogy azt hittem, egy fél évnél sem húzom tovább. Olyan reménytelennek láttam a helyzetemet asszony nélkül, hogy nem adtam magamnak semmi esélyt, ha egyedül maradok. Úgy éreztem, elszállt belőlem az életerő. Gyöngyvért is így tettem magamévá újra és újra, olyan szenvedéllyel és erővel, mintha az az aktus lett volna az utolsó.

Eljött a nap, amikor az ügyvédemhez vittem a szeretőmet, hogy megoldást keressünk a gondunkra. Mindketten feszültek voltunk, mint a felajzott íj, gyötörtük magunkat azon, az akarat felül tudja-e múlni a valóságot. A párkapcsolat sokszor a racionalitásból, a jól felfogott érdekből táplálkozik, a szerelem túl van ezen, nem törődik az érvek-ellenérvek hálójával, néha egészen abszurd ellentétpárokat sodor egymás mellé. De a nőnek a szerelem nem elég, tervezhető jövő is kell.

Csakhogy a tervezhető jövő elé számtalan akadály gördült. Gyöngyvérék közös lakásán nyolcmilliós kölcsön ült. A férj egykori, balul sikerült vállalkozását fedezték ezzel. Először szerény kölcsönt vettek fel egy ügynöktől, amiről később kiderült, hogy ebből másfél millió az ügynök haszna, aztán jött egy nagyobb összeg. És a nyolcmillió nem akart apadni. Aki vett már fel kölcsönt, tudja, hogy megy ez. Az ügyvédem hamar rádöbbentett arra, ha ez a nyolcmilliós kölcsön nem lenne, könnyebben menne minden, de Gyöngyvér adóstársként csatlakozott a kölcsönügylethez, így jogi értelemben ő is felelős volt az adósságért. Egyenlő arányban, holott a férj kockázatos vállalkozása miatt halmozódott fel a tartozás.

Az ügyvéd ismertette a tényeket, s világossá vált, a hitel olyan kilátástalan helyzetbe hozta Gyöngyvért, amiből csak iszonyú erőfeszítéssel tudna csak kilábalni. Már akkor éreztem, hogy ezt az áldozatot egy nő sem fogja értem meghozni. Lássuk be, elszegényedett értelmiségi vagyok, aki még szerény jövedelmet biztosító munkahelyén sem viszi semmire, a jövőm pedig enyhén szólva ködös. Ezzel szemben, akármennyire megmenthetetlen ez a házasság, mégis megpróbálja megmenteni.

De azért lelkesen tervezgettem a jövőt, hittem, hogy valóra válik a boldogságom, csak egy aprócska per, amelynek során úgyis minden eldurvul köztük, és én máris magamnak tudhatom Gyöngyvért. Az ügyvéd után néhány nappal szorgosan hívogattam kedvesemet, biztatva arra, hogy lépjen, hogy robbantson.

A döntő pillanat nem várhatott, el kellett, hogy érkezzen. Úgy beszéltük meg, az egyetemen találkozunk, s utána felmegyünk a lakására. Izgalommal vártam, mikor szentelhetem fel az új helyszínt, mellesleg úgy gondoltam, méltó elégtételt veszek a férj tetteiért, hogy épp az ő ágyán hagyjuk szerelmünk nyomát…

Szerelmem erősködött, ne siessek annyira, előbb igyunk meg valamit egy közeli presszóban. Így is történt, s ott elmondta nekem, ami a szívét nyomta.

- Marci, én nem tudok elválni – kezdte. – Hidd el nekem, képtelenség, hogy ezt most végig tudjam csinálni. Nem tudok elválni, de mindig a te szeretőd maradok.

- De hát azt mondtad, együtt leszünk, mégpedig örökké. – tiltakoztam.

- Értsd meg, nem tudok elválni! De időnként együtt lehetünk – búgta hozzám bújva. – El fogok menni hozzád és akkor a szeretőd leszek.

- Nekem ez nem kell! – válaszoltam öntudatosan, és ellöktem magamtól, amit azóta ezerszer megbántam. – Nem ezt ígérted, azt mondtad, az ügyvéd segítségével helyet cserélünk a férjeddel! Az ő helyébe kerülök én, ő pedig végre elfoglalja a méltó helyét.

- Igen, úgy volt, de most csak annyit tudok tenni, hogy a szeretőd leszek, amíg csak akarod.

- Nekem ez nem kell! – álltam fel az asztaltól és mielőtt rá tudott volna venni, hogy maradjak, elindultam az ajtó felé.

- Ne csinálj drámát! Maradj itt, beszéljük meg! – kiáltott utánam.

- Nem! Nem nézek vissza! – válaszoltam indulatosan és már fordultam is ki az ajtón.

Nem követett.

Hazaérve a négy fal között fel-alá járkáltam, a dühtől és a kétségbeeséstől alig láttam,

becsapottnak éreztem magam. Gyöngyvér még egyszer felhívott, de büszkeségemben elutasítottam.

Hittem neki, amikor azt ígérte, nem fog meghátrálni. „Felelősséggel tartozom neked, hisz az egy másik élet, nem hagylak cserben.” Tessék! Én pedig még hálálkodtam neki, hogy így döntött, hiszen joga lett volna másként dönteni, csak én abba tönkremegyek. Csóválta a fejét, ettől nem kell tartanom.

Ám bekövetkezett. Az ezerszer szidott férje mellett döntött. Nem volt bátorsága egy teljesen új élethez, de már keze ügyében volt a mentőöv, a hivatkozási alap: a fia. „A fiamnak nem kell arról tudnia, hogy feláldoztam érte a szerelmemet.” – írta nekem. Azért maradt ebben a pokoli házasságban, hogy a fiának jobb életet tudjon teremteni? Hát csak az anyagiak által megy a világ elébb?