Szerelemfüggők (erotikus regény) 33. rész
Robi olyan példáról is mesélt, amikor kapóra jött neki az ezoterikus vonal.
- Néhány évvel ezelőtt Diának udvaroltam, - Robi már akkor is ötvenes éveinek elején járt – egy fiatal, huszonnyolc éves lánynak. Már régóta vadásztam a Vadászat Istennőjére – valóban istennői alakja volt – de csak jó barátság alakult ki köztünk, nem több. Mindenesetre sűrűn találkoztunk, gyakran csináltunk közös programokat. Az Óbudai-szigeten Makovecz épített egy olyan templomot, amit minden vallásnak szánt, ebben a bármilyen hit szerinti szertartást lehetett tartani. Egy óegyiptomi szertartás szerinti mise celebrálására hívtak meg engem és Diát, hogy milyen egy óegyiptomi templomi mise, ne kérdezd, én sem tudom, honnan vették a koreográfiát. A jelképeiket azonban használták. A sakálfejű Anubisz, Ízisz, Ré és a többiek maszkok formájában is megjelentek, és ott volt az a sámán is, aki azt állította egy RTL Klubos műsorban, hogy dobolásával orgazmushoz juttatja a nőket. Szóval ő dobolt, a maszkosok táncoltak, s valami kamillás ízesítésű dologgal füstöltek. Egyszer csak szóltak, hogy be fognak zárni minden ajtót, mert Diana testvérünk beavatására készülnek. Ez a Diana nem az a Diana volt, barátnőmet Diának neveztem. Akit ünnepeltek, az egy bizonyos B. Diana, aki később nyilas nőként híresült el és egy Szálasi-féle mozgalmat próbált újjáéleszteni. Akkor még a pogány vallások szakértőjeként „tündökölt” és nagy karriert jósoltak neki az egyetemen. Úgy tudtam, eredetileg kelta papnőnek készült, de ezek szerint beleugrott az egyiptomi vallásba is. Az ajtókat teljesen bereteszelték, amit baljós jelnek tekintettem, eszembe jutott a Jones-szekta tömeges öngyilkossága, arra gondoltam, ha most ilyesmire készülnek, senki sem fog megmenteni minket, egy sziget közepén vagyunk és sehol a közelben egy ember. Mire ránk találnak, egy nap is eltelik. De kiderült, csak a szertartás intimitása miatt zárták be az ajtókat, bár csoportszex nem volt, a jelenlévőket felszólították, szorosan öleljék át a mellettük lévőt. Én átfogtam Dia derekát, gyengéden, de határozott kívánságokat sugározva felé. A magasztos zene, a dobok és a tánc hatására úgy összemelegedtünk Diával, hogy még aznap nyélbe ütöttük a nászt.
- Oroszországban létezett egy szekta, - tettem hozzá – a hlisztek szektája, amelynek gyűlésein a hívők rituális tánccal, állandó forgással kergették extázisba magukat. Miután a tánctól és a körbe-körbe pörgéstől teljesen elkábultak, ledobták magukról a zsákszerű ruhát, amit a szertartáshoz viseltek, s ahol épp összerogytak, a legközelebbi ellenkező neművel szeretkeztek. A raszputyini időkben élte virágkorát ez a szekta, állítólag egyik csoportjuknak maga Raszputyin is tagja volt, amin nem csodálkoznék. De a szex és a vallás ritkán kapcsolódik össze.
- A keresztény vallás és a szex ritkán, emiatt elég sok kritika is éri – így Robi. – De a keleti vallások, ahonnan az ezoterikus irányzatok többsége ered, gyakrabban. Gondoljunk a tantrikus szexre, vagy arra, hogy a beatnikek és a hippik sem véletlenül fordultak India felé.
- Azt olvastam, Amerikában is létezett egy szakadár keresztény szekta, amely a szabad szerelmet hirdette és azt, hogy minél többet szeretkezel és minél változatosabb alanyokkal, annál közelebb kerülsz Jézushoz.
- Ez igaz lehet, hisz Amerikában minden előfordul – nyugtázta Robi.
Minden második nőt megfog az ezoterikus gondolkodás, de mi még így járunk
jobban. Ki tudja, talán tényleg van lélekvándorlás vagy szívcsakra vagy áradó energiamezők. Nem tudhatjuk, mi igaz a világról és mi nem. A teljes kiábrándulás viszont a panaszbeszéd zsákutcájába terel minket ezen a magyar tájon. Szinte minden női magazinban van két-három olyan cikk, ami arról szól, a férfiak milyen disznók. „Amelyik nem alkoholista, az munkaalkoholista” – olvashatjuk a mélyenszántó elemzéseket: a pallérozott újságírók véleménye talán így foglalható össze. Különösen nagy divat a társadalom támaszait nagyivó kocsmatöltelékekként lefesteni, akik semmit sem törődnek a nők érzéseivel és lelkivilágával, nem keresik a párjuk G pontját, s ahelyett, hogy otthon ülnének, haverjaikkal politizálnak valahol. De az sem jó, ha lelkesen vetik bele magukat a munkába, - no nem éppen önszántukból teszik ezt a legtöbben – hisz akkor ki szórakoztatja el a feleséget, aki unalmában minden magazint elolvas, hogy jól felszívja magát a vitára. Az újságírókat persze egyáltalán nem érdekli, mi van a családokkal. Meg kell felelni a trendnek, az „elnyomott osztály” nevében kardoskodó, az osztályokat egymás ellen fordító nézeteknek, a szingli panaszbeszéd felkarolásának. Bármilyen elavult egy ilyen osztályharcos szemlélet, mindig megtalálja a maga terepét és embereit. Aki pedig a panaszkultúrát növeli, olcsó népszerűséget és sikereket arathat. S kit érdekel, hogy a viták egyre élesednek a családokon belül. Nem az ő családjukról van szó, akik ezeket a röpiratokat írják vagy inkább kitalálják, a kor divatjának megfelelően egyedülállók.
A történelemben vajon melyik elnyomott osztály kezelte a kasszát? Volt erre példa valaha is? A családokon belül az asszonyok kezében van a pénz, ők osztják be, ők rendelkeznek az anyagi források felett. Kapitalizmusban azé a hatalom, akinél a pénz van. Vagy mégsem?
