Én, Szevmurezd El Muehil, bokharai tudós, író, orvos, csillagász és nézővajákos, aki felfedeztem az ősi iratot Boszifar Bhadadzsviptáját és valami távoli hugyról gyött fluidumot vesz adó-vevő agyam, így itt és most közreadám azokat: Hjölm Midhall - VI. századi szent életű bölcs és költő, apoteózisáról és másvilági ténykedéséről von Vogüssen báró számol be világformáló regényében, melyet Yesabel du Anaconde grófkisasszony és hercegné hajóján írdogál talán még most is - töprenkedéseit, aztán a Bószifár-i Bhadadzsviptát.
-
Midhall töprengése a dolgok állásáról
Kozmikus porból lettünk,
kozmikus porrá leszünk,
közösek bennünk az alkatrészek,
bár néhol vannak hézagok, rések,
de ott az űrkiöltő: csillagmalter,
ősrobbanás, e teremtő valcer,
vonzás-taszítás az ósdi habarcs,
mely lelket-testet egybekavart.
Lélekvándorlás
Esőbe öntetett lelkünk,
szétfolyunk, szuflánk
parányi sziget az árban,
(megannyi esőcseppben)* hull(a*)nak
alá a lelkek,
csöppnyi
vízkelyhekben.
Végül meg nem
találtatunk, akár
a fölszáradt esőcseppek.
Confessio materialis
Éltet lehel magába az élettelen,
lelket fakaszt magából a lélektelen,
öntudatra ébred: a szellem kígyója
tekereg, sziszeg már sapiens fejében –
sarjait végre istenné varázsolja.
Cellák
Talpig agyagban,
éjfekete anyagban,
emléke álommá lesz,
atomjai szigetekké –
árnyad ezüstté válik,
nyarad arannyá válik,
porod sóvá válik,
jámborságod nem járom már,
ha hő ébred szívedben,
hűség.
Vigyázz!
Mi én-céllá lett
az öncella.
A bátor kérkedik bátorságával
Agyam minden lüktetésében,
idegszálaim minden rezdülésében,
csontjaim minden reccsenésében,
minden lépésem mögött
a rettenthetetlenség dübörög,
csak egytől félek,
csak egytől alél bennem a lélek,
koboldok mirigy pofái,
pokolnak rusnya kofái
elnyelnék süldő lelkemet,
elnyelnék süldő lelkemet,
(elnyelnék süldő lelkemet.)**
Hjölm Midhall példabeszéde
Eon
Egykor
a fák levele
kék volt,
méregzöld
az égbolt,
föld alatt laktak
az emberek,
a mennyekben a tengerek,
a föld színén a holtak,
a leendők, akik voltak.
Levettetés
Föl-földobott személy
vissza ne hullj hulla-mély-
re: egységből törnek kettőbe,
kétségbe, sokba, veszőbe,
ha föl is dobnak visszarogyván
vonz a massza, csak zuhansz lomhán
lettél alszemély, énszilánk, áltudat
anyagba ejtett kábulat.
Részletek Bószifár Bhadadzsviptájából (X. SZ.)
I.
A születés
ADAM BABEL Figyelj, fiam, Ó, Lucifertől fényes!
Most tanító beszédeket mondok néked
Én, mestered, Adam Babel tenéked.
Kezdetben volt a megnevezhetetlen,
A mindenséget átható összhang
Az Ismeretlen őbenne fogant,
Még föld s Ég káoszban pihent nevetlen.
Az Ismeretlen a formába burkolt
Keletkezés – elmúlás – láncolat,
A személlyé vált nemző gondolat,
A legelső megnyilvánulása volt
A megnevezhetetlennek, akit
Tudás, Művészet és a Szeretet
Kovácsolt össze és megépített,
Így alkották meg az Ősvalakit.
És mégis mindez, hogyan lehetett,
Ki mondja meg, Ó, jaj, ki mondja meg?
MINDHALL Mihelyst Baanim a Kháoszból megszületett,
Ez volt az első kérdés, amit föltehetett.
BAANIM Hol vannak a versek, mielőtt megírják őket?
Mondd meg, kérlek, ó, mondd meg, hol rejtőznek?
SPIRUAH Megöltek sápadt vérével csordulnak a földre,
Sírók jajszavában fohászkodnak elgyötörve,
Éhezőknek ösztövér testében rogyadoznak,
Szomjúhozók kínjában halálig sorvadoznak.
Bár túlszállnak az egeknek csillámló tengerén
Magasabb világok örvénylő tejút-ezrein,
Mert vonzza őket lényem delejező hívása
Száz meg száz csillagból szőtt fénysugár- palotámba.
BAANIM Nem sóvárgó elmékben tanyáznak meg nem írtan,
S a széplelkű, ki nem ír, költővé avatottan
Nem ragyoghat, nem mirtuszkoszorús néma dalnok?
SPIRUAH Tündökölhet úgy, mint győzelem nélkül a bajnok.
BAANIM Hol vannak a versek, mielőtt megírják őket?
Mondd meg, kérlek ó, mondd meg, hol rejtőznek?
II.
Bűnbeesés
ADAM BABEL A titánok a szent anyag körül ólálkodnak,
Feldarabolták az őslényt a Dicsőt, az Áldottat,
A Fénylők a holt daraboknak életet adnak.
A létezés tiszta tavából irgalmat lopnak.
MIDHALL Csitt! Csitt! Csend! Elhallgass barátom, elég!
Majd én elmondom mindezek értelmét:
Akkor még egy volt az Isten, egy Isten volt, és Isten volt az Egy. A világok alapjainak felvettetése előtt, még nem osztá szét Önmagát közöttünk. A teremtés az isteni erők szerteáradása, Úri szentvacsora, mikor is Krisztus az Ő testében részelteti vala tanítványait: egyszeri mozdulatba tömörített szeretet. Ez az isteni öntékozlás legvilágosabban Baanimban, az Ismeretlenben, az Őslényben – akinek teste a még egynemű anyag, az Univerzum –, Ádám – Zagreuszban mutatkozott meg: az őslény, az oszthatatlan szellemiség, démonikus hatalmak kísértése okán, sok-sok önálló részre daraboltatván világító testetté, az egeknek minden seregévé, majdan emberré formáltatott. Ez eset bárha megbontotta is az ősnyugalmat, a lét eredő egyensúlyát, ez az újonnan kialakult egyediség benne foglaltatott az Úr minden időknek előtte rendelt végzésében. Ezért hosszabb-rövidebb kitérők után, még a sötét erők is irgalmat nyerhetnek az Úristen előtti teljes kitárulkozásban.
KÁIN Hol lelhetném azt a helyet, ó fenséges Isten
Hol Kerub-testőridnek palástját megérintem.
Állván az ő lakáj-tekintetüket azbeszt-öltöny
Híján is, már itt e szenvedéssel teli Földön.
Ó, ahol védőszemüveg nélkül számlálhatnám
Szégyenlős Szeráfid sebes röptű szárnyait, ám
Nem csúfítanák rőt skarlát-kelések lelkemet,
Nem borítanák hullafoltok beteg belsőmet.
Ahol nem szükséges álompizsamába bújnom,
Ahol már nem kell az öcsém orvul agyonütnöm.
Arra nem felhőszakállas vén rendőr az égbolt,
Hol üdvöt lopnak nekünk a lét tiszta tavából.
ADAM BABEL Figyelj, fiam, Káin, te panaszló ének
Most tanító beszédeket mondok néked
Én…
MIDHALL Csitt! Csitt! Csend! Elhallgass barátom, elég!
Majd én elmondom panasza értelmét:
Vette Isten a földnek porát és sok-sok téglát vetett abból, kiégette azokat irgalmának és ítéletének emésztő kemencéjében, égig érő agyagtornyot emelt belőlük, amely egy állóképhez volt hasonlatos, de isteni lényegét tükröző orcájának magasáig nem engedé azt fölérni. Mennyet ostromló földi jelenlétének ezt a büszke emlékművét porig alázta, mégis elhelyezte benne az újrakezdés csíráját. És nevezé őt embernek…
