Egy pillanat alatt szakadt rá. Tornádó a tompán csillanó égen, körformába kapaszkodó, fekete hasú felhők. A szél marcangolni kezdte a zacskót a kezében. Nem tudni mennyit bír a papírszatyor. Gyorsan a kabátjához szorította, nézte a barna anyagon átütő foltokat. Olvadó hó. Pici gyerekként azt gondolta, a csillag alakú pelyhek csillag alakú vízzé olvadnak. Emlékezett a vastag, piros, kötött kesztyűre a hófehér norvégmintával. Persze a norvégmintát csak később tudta megnevezni, amikor kötni tanult az iskolában, a háztartástan órán. Okos negyvenöt percek voltak azok. Megtanulni a pelenkaöltést, a rántást, azt, hogy nem lehet mindenkivel jóban lenni. Julika néni, a tanárnő nem kedvelte őt. Sokáig próbálkozott. Nem ejtette le a szemeket, tökéletesre gyakorolta a mintákat, málna, hullámos, kéve, jobban ment, mint a szorzótábla, mint a környezetismeret. Otthon rántást főzött, három edényt is tönkretett mire rájött a víz-liszt arányra, születésnapjára gyerekeknek készült receptkönyvet kért, megvarrta az apja lyukas zoknijait, a varrógép mellett hagyott nyesedéket. Izgatottan várta a pénteki értékeléseket, de minden alkalommal közepest kapott. Aztán egy nap elfelejtett bemenni az órára. Julika nénit csak az igazgatóiban látta viszont, hónapokkal később, ahol a diri mellett állt és roppant elégedettnek látszott. Az igazgatói figyelmeztetés, a szülei szerint, csak egy beírás volt az ellenőrzőben. Az iskolában azonban elterjedt a híre. Különös változást hozott. A társak, akik addig foghegyről beszéltek vele, hirtelen közeledni kezdtek. Szünetekben a padjához telepedtek, viccelődtek, nevettek, a kezéhez értek miközben beszéltek hozzá. Az egyik lány egy csatot tűzött a hajába. A mosdóban sokáig nézte azt a csatot. A rövidre vágott, csapzott, barna fürtök közé keveredett piros színnel csillogó idegent. Valami furcsa gombócot érzett tőle a gyomrában, nevetést öklendezett fel magából, kacagott, hangosan kacagott, folytak a könnyei, bele a szájába, már fájt a szeme, a torka, de nem tudta abbahagyni, attól félt, talán soha már. Soha nem lesz vége ennek a kacagásnak, ennek a tükörbe nézésnek, ennek a pillanatnak. Tudta, hogy vissza kell mennie, folytatódik a darab, amiben hirtelen főszerepet kapott, amiben ő lett a primadonna. Megeresztette a vizet, a klórszag kijózanította, a hányinger maradt csak és egy görcsös fájdalom a tarkójában. A banda mindig elkísérte ezután. A csatornaparton kavicsokat dobáltak, amíg könyvet olvasott, vasúti síneken egyensúlyoztak, amíg ő a sínpárok közé ülve rajzolta a távolban összeérő vonalakat. A közeli erdőben számháborúztak és bújócskáztak, amíg ő fára mászott. A fiúk nagyon szerették. Nem húzkodták a haját, nem szemétkedtek vele. Magukkal vitték horgászni, biciklizni, az orgonabokorba épített bunkerükbe is beengedték. Jobban szeretett a fiúkkal lenni. Egyszerűbb volt. Tőmondatok, nagy röhögések, közösen szerzett sebek, kosz, por, kaland. Aztán egy nap a Türk odahajolt hozzá a bunkerben és megpuszilta. Csend lett, a fiúk elkerekedett szemmel néztek rájuk. Tehát ilyen a boldogság. Aranyszálakkal befont mogyorószínű szem, finom, hosszú ujjú kéz, kócos, barna haj. Kimászott a bokorból, lassan sétált haza. Már megpuhult a fény, mindjárt alkonyodik. Lehajtotta a fejét, mosolyogva nézte a járdát. Pár perc telt csak el, amíg utolérte. Ott sétált mellette, hozzáigazította a lépteit. Egy nagy cipő. Egy kisebb. Hát mégiscsak lány. Csak a lányoknak van ilyen apró lába. Egyre erősebb a hóesés. A szél zúgása minden más hangot elnyom. Erősen szorítja a papírszatyrot, jó volna most az a kesztyű. Fázik. Nagyon fázik a keze. Már látja a házat, meggyorsítja a lépteit. A lépcsőházban nagyot sóhajt, elgémberedett ujjaival leporolja a kabátját. A körfolyosón csend van. Az ajtó előtt kulcsot keres, amikor felnyílik. A férfi mosolyog, nevet, kinyújtja a kezét. Behúzza a lakásba, puszit nyom a szájára, puhán simítja a haját, forró tenyere alatt szétolvadnak a hópelyhek. Megleheli az ujjait, lesegíti róla a kabátot, közben folyamatosan beszél, mély, lágy a hangja. Belépnek a konyhába, a férfi az asztalra teszi a szatyrot, mállik keze alatt a papír, pakolni kezd. Nem csodálkozik, csak teszi ki egymás után a fonalgombolyagokat, barna, zöld, barna zöld, kötőtű, újság, könyv, tiszta vázlatfüzet, alma. A nő csak nézi, felemeli a fonalat, a férfi arcához teszi, a szeme mellé. Félrehajtja a fejét, ujjaival megsimítja a borostás arcot. Tökéletes. Pont illik az arannyal átszőtt mogyorószínhez. Sál, sapka, pulóver. Mindegy. Egy dolog biztos. Nem norvégmintás.