De szeretnék burzsuj hülyegyerek lenni, aki péntek este a Kárpitban meglóbálja a haverok orra előtt a köteg húszezrest, hogy ezt mára szánja. Olyan könnyű lenne: ha megszorulok, apu kisegít, és minden nő az enyimé, tán még apu női is. Én is akarok egy ilyen könnyű életet örökbe, nem csak felnövésig: örökre. Szerintem a gazdagság a normális, nem pedig az, ha egész életünkben a pénz után kell rohannunk. Az életnek nem lehet az az egyedüli célja, hogy sárga csekken etessük a közszolgáltatókat, akik követelik a zsét, tán a sírig, és abban reménykedünk, hogy ott már békén hagynak. Akármilyen sok a gáz, meg kell venni. Fogyasztunk, herdálunk, feldolgoz a rendszer, mi pedig várjuk a halált. Könnyű beleszédülni a világba, de én szeretnék már kiszédülni belőle. Szeretnék leválni, lecsatlakozni a multikról, a társadalmi függésről, és teljesen nomád önfenntartóként élni egy luxusvályogházban a biopszichiáteremmel. Azért szeretjük olvasgatni a gazdagok pazarlásáról szóló cikkeket, mert szeretünk nagyot hallani, ha nekünk csak kicsi jutott.

Várjuk a csodát. Csodát akarsz? A legnagyobb csoda, hogy viszonylag kicsi ország vagyunk és hiába lopják szét, még mindig van belőle. Ebben a gömbölyded demokráciában mindig süt a nap: valakire. Az univerzumban sehol máshol nem élnek vissza ennyire az állami támogatásokkal, mint itt a földön. De ebül szerzett jószágodat nem tudod a sírba vinni. És mindenütt körülvesz a politika. Ha csinálsz egy irodalmi lapot, már nem lehet csak úgy ukkmukkfuck anyagokat bekérned, bárkitől: figyelembe kell venni, ki kit utál, ki kinek az ellensége, ki kire szavazott, és ki nem akar egy lapban szerepelni a másikkal. Hányszor hallottam már azt, hogy „Adok írást, csak álnéven közöld, jaj, nehogy megtudja az XY” – és itt a „jaj”-on van a hangsúly. Ez a jaj kurva rossz helyen van, mert nem kéne, hogy bárhol is legyen. Ki kéne hagyni az irodalomból a jaj-t. Nem kéne jaj-oknak lenniük. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy féljek.

Szeretnék Istenben nem hinni

Az igazság nem mindig hasznos. Képzeld el, ha a pápa egy szép vatikáni reggelen köntösben kiállna az erkélyére és elmondaná híveinek, hogy van isten, vagy nincs isten - mindkettővel csak felbőszítené őket. Kell még csoda? A történelem során annyi szemétséget elkövettek már Isten nevében és még mindig van egyház. Nagyon szeretném azt hinni, hogy istent csak azért találta ki az ember, hogy ne érezze magát egyedül és felsőbbrendűnek tűnjön a galambnál meg a kavicsnál. Szeretnék Istenben nem hinni, de valahogy ez az egész igazságtalanság igazságosnak tűnik, jogos, ami van, mert a nézeteltérések során karmák egyenesednek ki.

Ha jobban esik, ezt a cikket paródiának is lehet venni, szatírának is fel lehet fogni, nem sértődök meg - a paródia ugyanúgy az irodalom része, nem kell elválasztani tőle. Az irodalom ne legyen egy elérhetetlen, unalmas, zárt és megközelíthetetlen valami. Amikor meglátogattam egy pornórendező barátomat a munkahelyén, ő így fogalmazott: „Szép, fülledt, ínycsiklandó és őszinte baszásokat akarok ma látni”. És ennek analógiáján én is szép, maníroktól mentes prózákat olvasnék szívesen, nem egy valamit kiszolgáló, mesterséges utánzatot, amit valaki megrendelt. Inkább legyen zavaros, abszurd vagy szürreális, de őszinte.

Alapvetően hol térítjük el nézetünket?

Ott, hogy folyton a másik dolgával törődünk, miközben kétfrontos háborúban feljelentjük mindkét oldalszomszédunkat valamiért. Ez is egy hungarikum. Meg az is, hogy nem szeretünk a saját dolgunkkal törődni: ülj be bármilyen kocsmába, szállj fel akármilyen buszra, az emberek egymást bámulják, hogy áll a szája, hogy néz ki, bele a pofájába. Amikor Bécsben jártam, rájöttem, hogy ez a „belebámulni a másik pofájába” - dolog csak nálunk divat, ott faragatlanságnak számít. És magamon vettem észre, hogy nem is ők bámulnak, hanem én bámulom őket. Itthon, ha beülök bármilyen helyre, folyton azt látom, hogy ha X éppen nem a telefonján chat-el a mellette ülő barinőjével, összesúg, hogy a másik asztalnál ülő Y mit csinál, hogy iszik, mit iszik és mi van rajta és mér az van rajta… Mi a fasz közöd van hozzá? Azért nem szeretsz a saját dolgoddal törődni, mert ha elindulnál befelé – úgymond: magaddal foglalkoznál - félsz, hogy olyat találsz, ami alapjaiban megrengeti ezt a magabiztosnak gondolt, divatosan felépített, egomán szarvárat, ami vagy…

Nagyon fontosnak érzed magad? Légy politikus! Háborúzz, ne szeretkezz. Baszd el az időt a fronton. De háború idején kiaknázni bármit is, hülyeség. Háborúra persze szükség van, hogyne, különben nem fogynánk. A puska a szelekció eszköze, a háború meg egy evolúciós szűrősportág.

Csakhogy te úgy politizálsz, hogy elolvasod a Narancssárga, vagy a Piros napilapot, és csak azért szajkózod, amit ott írnak, mert nem szop le a fészbukba bújt barinőd. Ez a sebtapasz-politizálás, valamit elfedsz vele, pótcselekszel. Fogyasztod. Elhiszed, amit egy nagyon okos ember leírt. A jövő? Elkezdődött? Mondok én neked jövőt: 2012-ben nem lesz világvége. Kéjterhes izgalommal várom az igazságot, mint pornófilmnél azt a jelenetet, amikor a hülye zene végre elapad és lőhetek egy kedvezőt.

Az ottalvós bulinak vége: ébresztő!

Mi van magán? Ügy?

Hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek? Jó kérdés, már vártam. Nálunk a rendszerváltás túl hirtelen következett be, és ami utána jött, azt nem tudtuk kezelni. Nem voltunk felkészülve rá. Ennek a levét isszuk ma. Belecsúsztunk a demokráciába, de nem tudtunk mihez kezdeni vele. A hirtelen felszabadulás gyakran sokk. Előkerültek olyan emberek, akik mindenkinél mindent jobban tudnak. Az a hibás meggyőződés is a komcsi idők hagyatéka, miszerint olvasni, verset írni, ízlésesen öltözködni, vegetáriánusnak lenni, vagy artikulálva beszélni buzis dolog. Ezek az okos elnyomottak - akik akkor nagyon jó helyen voltak elnyomatva ott, ahol voltak – a felszínre úsztak és kijelentették, hogy rajtuk kívül mindenki hülye, és amit nem ők mondtak, az hamis és szar. Majd ők megmondják, mi az érték. Nem baj az, ha a te igazságod néha magánügy.

Jártatod a pofád?

- még megütöd a bokád!
Kertünkben a Sün az úr,
egész nap csak szar és szúr.

Mindig az övék az utolsó szó, csak nyilvánosságot ne kapjon az ilyen, attól mentsen az Isten. Pedig néha kap… Jön a vigyorgó, megvásárolható, kétszínű genny és te iszod a szavait, mást nem is tehetsz, csodálod a szépséges szaralakot. Ő pedig észrevétlenül formál át, és elkezded magadra ölteni az alakját, örömmel engeded, hogy saját képére formáljon. És ez az ő ideje, miattunk az övé, mert mindenre hamar ráununk, minden hamar körbeér, semminek nincs ideje kifejlődni, csak az új, csak az új, csak az új kell. Eldobjuk a rágót, ha már elment az íze. Semminek nincs ideje megkötni, gyökeret verni nálunk. Nincs összetartás sem. Amerikában amerikai összetartás, Kínában kínai összetartás van, a franciáknál francia, az oroszoknál orosz, nálunk meg semmilyen, mintha minden ember egy külön párt lenne. Ha minden evező másfele csapkod, hogy is haladhatnánk előre?

Nem kéne, hogy így legyen, de mi sajnos potenciális felvevőpiaca vagyunk a tömeghülyítésnek. Legyen az politika, marketing, média, bármi. De vajon bűn-e, hogyha felfigyel hajlíthatóságunkra egy-két csoport és kihasználja? Erre nem tudok válaszolni.
Azt hiszed, te irányítasz, de mégsem. Arra idomítottak minket, hogyha nem foglalkozunk napi szinten aktuálpolitikával, akkor bunkók vagyunk. Tudatlanok. Az egy abnormális dolog, hogy az átlagembernek politikával kell foglalkoznia. Amikor kint voltam Portugáliában, néztem az ottani nyugdíjasokat: szépek, kivirultak, felveszik a legjobb ruhájukat és kiülnek a térre, nem bosszantják magukat politikával, szerintem azt se tudják, milyen rendszer van.
Valami nem stimmel nálunk: félmillás karórával kéreget a koldus, 30 millás terepjáróval előz a krisnás, a királyi tévé üres, megbüntetik Schirilla Györgyöt, mert a dolgát végzi. A kisembert ezer forintért lerohanja a NAV, de valahogy a milliárdos sikkasztó nem zavarja... és így tovább.
Az élet nem tiramisu, csak ne szomorodj el, ne add fel.
Azt látsz, amit látni akarsz: én például évekig szerelmes voltam a Csillagkapu-ból a gonosz földönkívüli csajba, amikor szóltak, hogy csávó. De még akkor is akartam volna egy rövid viszonyt, bár láttam, hogy veszélyes alak, de ha mondjuk elkapnám egy nyugodtabb pillanatában, hagynám neki, hogy kiverje. Ez még nem buzulás, nem?