Szerző: Boldogh Dezső 

Tolvaj Zoltán: Törésteszt

(Parnasszus Kiadó Budapest 2007) 

            Tolvaj Zoltán művei egyáltalán nem ismeretlenek a kortárs irodalmi közegekben, azonban eddigi munkásságáról nem igazán jelent meg olyan értő elemzés, amelyik mélységeiben képes lett volna lekövetni ennek a sokrétűen gazdag költészetnek valódi jelentőségét. Első kötetének fülszövegében Orbán Ottó a hagyományok fontosságának szerepét hangsúlyozza: „... Tolvaj Zoltán házából sokfelé nyílik ablak. Jó a kilátás innen a homéroszi hexaméterre, a sapphói és a Balassi-strófára, azonfelül, az ijfú költő, nomen est omen, Rákos Sándor és Füst Milán háztartásából is elemel egy-egy ezüst kanalat. Egy szóval minden rendben, a fiatal költő zsákot visz a vállán, benne a világ...” A bíztató szavak magukban foglalják azt a megállapítást, hogy Tolvajnak valóban, kezdetektől fogva kisujjában van a megszólalásnak az a képessége, amelynek révén könnyedén a saját arculatára tudja formálni az apák örökségeiből számára érvényesnek tartott költészeti mintákat.

A Törésteszt mintha az első kötet, a Medve Lépéseinek egyenes folytatása lenne, a zsákban ugyanúgy benne a mindenség, és nemcsak a magyar elődök – köztük persze Orbán is, kiemelt helyen –, hanem Tolvaj izgalmas mikrokozmoszainak szereplőivel, ahol az idő és a műveltséganyag megjelenítése játékos, mégis sokszor pesszimista hangsúlyokkal telítődik. Kérdés, hogy maga a költő mennyire tartja érvényesnek önnön sziporkázásait, ezeket az olvasmányélményekből, múltakból, hermészi bolyongásokból mesteri módon összeszőtt nyelvi alakzatokat? Ahol a valóságkeresés személyességet eltávolító mintái helyett a mindent-kimondás alanyi fókuszáltsága, naplószerűen őszinte leírásai dominálnak. A Törésteszt mindjárt egy curriculum-mal indul, (illetve, Curriculum helyett – a pontos cím, mintha T.Z. érezné, hogy egy következő ezer oldal sem lenne elegendő saját valódi életrajza mélytudatból feltörő élményeinek megjelenítéseihez...), amelyben a tolvaji univerzum kelléktárai között ott vannak az elsüllyedt gyermekkori trópus egzotikus  emlékei, a „gyermekágyi máz, a bambusz rostja”, amikor „nyakambafért a glória, enyves cápaállkapocs”...

És ott van Bach és Handel, és mellettük, Conan és az Iron Maiden, valamint a csúzlit „elkobzó kötényes Artemisz” és a paplanszájú Kiskaresz, aztán  „Niobé, Indra, Marduk, és a játszi Pán”, a Lyuk, a Wigwam és a Ráday, a „dohányos sárgaláz a tárgyakon” a „templomégető szeánsz pár pisla őselemmel”,... – egy szóval, a még mindig ifjú költő batyujában a legfontosabb alapanyagok ahhoz hogy történeteket kerekítsen belőlük. Ezek a lírai lunáris zuhatagok, átvilágítva egy csak Tolvajra jellemző kifejezésmóddal, egy mai értelemben is elfogadható fentebb stíl, és helyenként az argó üdítő elegyeivel, remek olvasmányok, még amellett is, hogy szövegei, látszólagos zsúfoltságuk és a már említett műveltséganyag viszonylagos ismerete ellenére sem tennék könnyűvé sokszor a befogadást. Költőnk tehát nem egyszerűen jól ír, hanem élvezhetően is, egyszerre poeta doctus és haverkodó Csokonai vagy Weöres, holott az ő Bóbitájának már „filcboa csüng a nyakában” és „tanga dagasztja szemérmét”...  A Homéroszi hosszú szeszkoktél-ban először nem is tűnik fel, hogy mire utal a cím – „Hasraesés, motyogás, kódolva a vérvonalamban./ Egy-két vászonszoknya a fej magasán tovalobban...” – a párrímek sodrása, a kiváló képi megoldások és a frivol témakezelés miatt alig jut eszünkbe, hogy itt antik verslábakon szökell a képzelet: „Csipkebokor nem volt, égő széklábbal a himnuszt / Herbert von Karajánkodtam, poharakban a híg must / szénsavas oldatait kavarintották vehemensen, / kézzel fedve a kürtőt, légy nehogy így beleessen…”

Tolvaj Zoltán a formák mellett asszociációival is erőltetés nélkül bánik, és mint a legnagyobbak, egy-két sorban is mesteri sűrítményekre képes. Metafora-technikái mikroszkópikus felderítések, a látószög irányulásainak helyenként elképesztő rajzolataival. Bárhol nyitjuk ki a Töréstesztet, a született nyelvi adottság és a gondos, tudatos líraszerkesztési módszerek ötvözetével találkozhatunk, amelyek kellemes mederben tartják az ömlő fantáziavilágot. Talán a prózaversek néhány helyén érzékelhetünk bizonyos üresjáratokat, amelyek nem gyengeségnek, inkább enyhe aránytévesztéseknek tűnnek – hiszen Tolvajban a költő mellett a prózaíró is ott feszül, néha egyszerűen nincs elég tere egy szűkreszabott szöveg keretein belül a mindent-elmondásra. Olykor manírba hajló pesszimizmusai, legyintései, az aranykorszakokat idéző játékos tobzódások mellett, pedig főként Orbán Ottó és századunk általános közérzetének lenyomatai, végül is megbocsájtható vétkek. Egy kötet, ahol a könnyedség, a mesterségbeli tudás – ki merjük jelenteni – az elmúlt évtizedek magyar lírájában is csak kevesekhez hasonlítható, meglevő képességei mellett, egy nem mindennapi tudatosságban élő lény pásztázza saját korát, emlékeit és minket, néha az angyalok tekintetével, néha pedig megejtően emberi módon: „...Széltoló galopp. Egyre átkozottabb / ez a mondvacsinált akadályfutás. / Öröm? Szabadság. Néha. Elnyomott rab-/ ként belém kódolt a kényszerbókolás. / Rákcsillagzatom salakváza rogyhat. / Pusztuljon minden, mit nem ölelhet át.”