„A végcél: az akarat diadala az ész felett”

Vajon tetten tudjuk-e érni azt a leheletnyi lázadást, amit nem egészen érett fejjel, egy magát minden eszközzel jól-rosszul leplező diktatúrával szemben érzünk? Vajon észrevesszük-e, legalább magunkban, vagy a mindent megszépítő nosztalgia belemossa ezt is az idő árkába? Egy író talán szét tudja választani az idő rétegeit, jóra és rosszra, de elvárható-e ez mástól is?

De rajta, segítsünk az embereknek, hadd lássák, az a nagy csomó kábítószeres, alkoholista, nőbolond művész képes talán másra is, mint nőrészeg ábrázattal nyelni Xanaxra a bort. Emlékeim szerint az elitgimnáziumoktól lefelé, mindenfajta magyaroktatás megcsúszott ezen a sztereotípián, és csak az igazán keménykezű magyartanárok – micsoda ellentmondás ez is! – voltak képesek meggyökeresíteni azt a gondolatot, hogy az irodalom ennél több. Nem tudom, hol kezdődött, ki találta ki ezt a marhaságot, alighanem a proletkult mélyén kell keresnünk a választ, de hogy ennyire sikeres lett, kellett ahhoz bizony a politika segítsége is. Egyszer talán megírom, ha hozzáférhetőek lesznek a levéltári iratok, hogyan manipulálták a magyar irodalmat, (hogy ma hogyan, arról van némi fogalmam), most azonban csak arra szeretnék egy kicsiny fénycsakrát vetni (bármit is jelentsen ez, szép coelhosan hangzik), miként lettünk ilyen barbárok, hogyan történhetett meg velünk ez? Mert azok lettünk, ha nem is mindannyian, csúszunk lefelé a Balkánba, és nem is az életszínvonalbeli Szerbia vagy Bulgária fenyeget minket – bár az is – hanem hogy gesztusaink, mimikánk, taglejtéseink, feltétetlen alázatunk és civil öntudatlanságunk lesz ahhoz hasonló, és innen már nem lesz visszaút, az érzékenyebbje vagy értelmesebbje repülőre ül és itt hagy minket. Elfelejti nyelvét és kultúráját, egy másikat gazdagít vele, mi pedig megduplázzuk biztonsági őreink, közterület felügyelőink, ellenőreink és rendőreink számát, hogy valahogy el tudjuk kormányozni ezt a maradék országot, és ne legyen alkotmányos anarchia. (Hanem inkább rendőrállam.)

Nem olyan mélységes mély még a múltnak kútja, hogy ne emlékezzek az agglomerációs általános iskolára, semmivel sem volt az különb, mint a gettóbéli, a külvárosi. Igaz, félig német lévén, nemzetiségi osztályba jártam, ahol többségben voltak a svábok, nem valami lelkes családi indíttatással a szocializmus ügye iránt. Pedig csak a szomszédos Soroksárról hurcoltak el, telepítettek ki kétezer németet egy éjszaka alatt, innen szinte senkit, mivel a helyi jegyző „elvesztette a listát,” mely a bűnösök nevét tartalmazta. Ez nem is volt létkérdés az orosznak, mivel a Volksbund megalakulása érdeklődés hiányában elmaradt, na azért összeállítottak egy jókora kis csapatot málenkij robotra, és irány Novi Dombasz!

Ne beszélj a negyvenes, ötvenes évekről, az régen volt, beszélj inkább a nyolcvanas évekről, az volt az aranykor, hallom a kórust. Jól van, beszélek, aranykor volt, annak láttuk, de aki annak látja, nem a rendszer miatt látja annak, hanem a megszépítő messzeség fénytörése miatt, és mert a rockzene virágkorát élte, és a rockzene a második csoda. Az első pedig a Tudjukmi (nem, nem Voldemort). Szóval a szexuális élet nem volt még ennyire pénzfüggő, mint Nyugaton ma sem az, és kell ennél több? „Magamfajta többet mit kívánhat” – énekli a Bikini. Pedig kívánhat, lehet, hogy innen, ebből a felfogásból eredeztethető az a sztereotípia – még egy sztereotípia – miszerint a férfiak egyetlen, egybefüggő, szexuális ösztöntől hajtott csordát képeznek, s ebből a sztereotípiából táplálkozva el lehet adni női magazinok tömkelegét és az egy kaptafára gyártott szingliregényeket. A társadalom meg majd meglesz valahogy.

Alaposan megedződtünk abban az agglomerációs iskolában, rengeteg pofont kaptunk, valóságosat, nem ám amolyan szimbolikusat, az kisasszonyoknak való, és ezeket a fenyítéseket sokféleképp lehetett kombinálni. Az egyik tanár a pajeszánál fogta meg az érintett fiúkat – a poszthippi divat miatt majd mindenkinek volt pajesza – és úgy rángatta felfelé a fejüket. De fülfelhúzás is igen nagy népszerűségnek örvendett. Ezen kívül hatalmas lexikonokkal vágtak fejbe minket, egy-egy rosszul sikerült órai poén után, de pálcázás nem volt, az addigra már kiment a divatból. Egy osztálytársam a tornatanártól olyan pofont kapott, hogy átesett az ugrószekrényen. Én sokáig nem kaptam egyet sem, rezignált filoszi magatartásom nem ösztönözte erre a tanárokat, de aztán nyolcadikban megtört a jég. Énekóra előtt néhányan megdobáltak repülővel, én pedig gondoltam, visszadobok egyet. Osztályfőnököm pont ezt a mozdulatot látta meg. Kihívott a folyósóra. Kezdtem volna magyarázni, hogy én csak visszadobtam, de ebben a pillanatban „Ne hazudj!” felkiáltással olyan makarenkóit kaptam, hogy majd leesett a fejem.

Egymást is osztottuk. Ötödikben letört a szemfogamból egy darab, mert viccből beleharaptam a pad felső fatámlájába, mire osztálytársam a fejemre ütött az Irodalmi Lexikonnal, a bal felsőm egy része bánta. Amikor már kissé hiúbb lettem, tizenhét évesen, kipótoltattam egy maszek fogásznál. Én is eltaláltam valakit, akinek eleredt az orra vére, valami hülye játék közben, mindenesetre behívattak emiatt az igazgatóhoz, majd nekem is behúztak egy magyaróra előtt, egy másik tag, ő már szándékosan, amitől egy kicsit feldagadt a képem.

Visszatekintve megértek mindent, és sajnálom a tanárokat, akikre rábíztak minket. Vadak voltunk, ma úgy látom, nem „születtünk” vadnak, ahogy a Pokolgép énekelte, mégis vaddá lettünk, és ha ezen gondolkodom, ma sem tudok mást mondani, csak azt, hogy így tiltakoztunk. Hogy pontosan mi ellen, azt egyikünk sem tudta.

Nem minden tanár folyamodott a végső eszközhöz, és valamit mi is megéreztünk abból, amit Winckelmann úgy határozott meg, hogy „nemes egyszerűség és csendes nagyság.” A történelemtanárunknak sosem kellett ehhez nyúlni és nem is emlékszem, hogy ordibált volna velünk. Az ő óráin kezdtem megszeretni a történelmet. Nagyon. Végzetesen. Később kiderült, hogy némi szerepet játszott az ’56-os forradalomban. ’56 novemberében elállta a Pest felé tartó szovjet tankok útját, és megkérte őket, hogy menjenek haza, hagyják békén a szabadságukért küzdő magyarokat. Az oroszok nem hatódtak meg ettől, beültették a tankba, átadták a magyar hatóságoknak, akiktől aztán megkapta a maga öt évét, amit Kistarcsán kellett letöltenie. Bár végül azt sem tudta, mennyit sóztak rá, és az egyik tarcsai tiszttől érdeklődött, pontosan meddig kell itt maradnia. „Amíg meg nem döglesz!” – szólt a lakonikus válasz.

Igen, igen, nos ez túl kerek történet, az ’56-os, aki tudott rendet tartani, akinek volt tartása, persze, no ne higgyük, hogy ilyen egyszerű a világ, mi van a becsületes kommunistákkal? Ők nem mutattak példát? Mi van Ságvárival, aki életét áldozta az ügyért?

Ságvári ügyében nem tudok kiigazodni és nem is venném a fáradságot, hogy nyomozzak utána. De az biztos, hogy én a tokás, kihízott Vörös Október-öltönyükben feszítő pártfunkcionáriusok között egyetlen Ságvárit sem láttam. A John Lennon-szemüveges Ságvári a beatekhez csatlakozott volna érzésem szerint, ha később születik, nyilván baloldali maradt volna, csak másképp. A marihuánás sütivel jó viszonyt ápoló, hatodik érzéküket kiterjesztő újbaloldaliak közé „illeszkedett volna be,” a konzervatív polgároktól pedig elvárta volna, lévén, hogy ők ideológiailag nem olyan felvilágosultak és nem olyan esélyegyenlőségiek, mint ő, hogy legyenek szívesek eltartani, és a rehabját fizetni. Majd ő ír remek cikkeket a Magyar Narancsba, ahol kifejti, miért szemétláda az, aki a vállán viszi az országot, ellenben miért nagy hős ő, aki nagyképűségből leckét adhatna ketrecharcosok egész generációjának. (n mint nagyképű)

Nyolcadikban ellátogatott hozzánk egy párttitkár, - ’83-at írtunk -, aki ugyan nem hasonlított Ságvárihoz, de legalább hosszan beszélt arról, ami zavaros katyvaszként meredezett előttem. Akkor még nem olvastam Szolzsenyicint, aki pontról pontra bebizonyította, miért és miben tévedett a nagy Marx. Elárulom, hogy mindenben tévedett, de annyira erőszakos egyéniségként tűnt fel a történelem egén, hogy végül jó nagy tábort hozott magának össze. Előfordult ott mindenféle feltűnősködő alak, csak normális ember nem. Az anarchista Bakunyin hosszan vitatkozott vele, addig-addig, amíg őt is kilökte a partvonalra. A kommunista mozgalom története mindig is leszámolások története volt, és ez az, ami nekem nem szimpatikus. De akkor még szerettem volna megérteni, minek a nevében tanuljuk a játékszabályokat, milyen jövő vár ránk, ha egyáltalán az elvtársak gondolkodnak olyanban, hogy jövő, és nem csak ki akarják húzni még tíz évig, amíg a külső párt segítségükre siet megmenteni az elzabrált szajrét.

Betereltek minket egy terembe, odarendelték a legszigorúbb tanárt, majd belépett az Illetékes elvtárs, szónoklat céljából. Előzőleg elmagyarázták nekünk, hogy most megtudjuk, mi értelme van a szocializmusnak, amiben élünk, és miért vagyunk itt. Nos, ezt én is szerettem volna megtudni. Illetékes elvtárs elkezdett beszélni. Nem volt annak se eleje, se közepe, se vége, én meg, ki tudja, hányadszorra, elátkoztam a genetikát, amely nem a fizikai-matematikai összefüggések felismerésére predesztinált, hanem a szövegértés, a szövegértelmezés és a szövegszerkesztés útvesztőiben való kiigazodásra. A többiek unatkoztak, malmoztak, karikatúrát rajzoltak a szónokról, én feszülten figyeltem, hátha kisül valami a dologból. De hiába, Marxon más se tudott kiigazodni, nemcsak én. Annyit megértettem, hogy a szocializmus csak átmenet, a cél a kommunizmus, ahol majd igazán boldogok lehetünk, hogy miért kellene efelett örvendeznünk, az homályban maradt. Akkor majd barátságosabbak lesznek velünk a lányok, vagy mi? Az óra végén az Illetékes elvtárs megkérdezte, van-e valakinek kérdése. Gondoltam, másnak úgysincs, nekem van. Feltettem a kezem.

• Arról tetszett beszélni, hogy a kommunizmus elérése a célunk. Arra lennék kíváncsi, ha elérjük a kommunizmust, az nekünk mitől lesz jó? – kérdeztem őszintén.

Olyasmire vártam, hogy akkor eljön a földi mennyország, és mindenki igazságos lesz a másikkal, énekelni meg táncolni fogunk és persze sokat szexelünk. Mindenki a párjával, mivel akkor – párhuzamosan – hittanra is jártam, úgy képzeltem el, hogy mindenki a párjával, de a mennyország ettől még megnyílhat számunkra, hisz monogámok vagyunk, így elnyerhetjük az üdvösséget, még akkor is, ha szeretjük az orális szexet. De a szónok komolyan gondolkodóba esett. Végül azt mondta:

— Azért lesz jó, mert akkor a javakból mindenki a szükségletei szerint vehet.

Igen, ezt én is tanultam, de megint nem hagytak nekem az iskolatejből, megint elzabrálták mások, akkor hogy van ez? De nem feszegettem a dolgot, inkább még egyszer kérdeztem:

• És az mitől lesz nekünk jó, ha mindenki a szükségletei szerint vehet?

Erre az illetékes elvtárs már nem volt felkészülve, lévén, hogy az uralkodó tan sem részletezi, milyen módon fogja korlátozni magát az Isten képére alkotott ember, hogy csak a szükségletei szerint vegyen, amikor egy marihuánás cigin is összevesznek egymással a felvilágosult balosok, ehhez elég kilátogatni a Szigetre, hogy az ember megtapasztalja. Nehéz lett volna bevallani, hogy a végcél egy baromság, annyi realitása sincs, mint annak, hogy a trójai faló nyerjen az epsomi derbyn, ennyit hülyítettek minket nem is kis pozícióban lévő emberek egy olyan elmélettel, ami egyszerűen nem tudja, hova tart és legfőképp minek? Mi a franctól lesz akkor nekünk jó? Az illetékes elvtárs nem tudta megválaszolni a legfőbb kérdést, így a megváltó csengő szólt közbe, mielőtt kinyöghetett volna valamit.

Ültem és néztem magam elé, azon törtem a fejem, hogy lehetett megetetni a tömegekkel valamit, ami ennyire kétes és zavaros kimenetelű, aminek a vége ennyire ködbe vesző és megkérdőjelezhető? Marx volt az első guru, aki kollektív öngyilkosságra szólította fel híveit, bár tudom, hogy fizikailag ez nem történt meg, mégis, szellemi értelemben megtörtént. Hogyan lehetséges az, hogy senki sem gondolta végig, mi vár ránk az út végén? Hogyan lehetséges az, hogy egy rendszer az ősközösség korszakát állítja példának, egy olyan történelmi korszakot, ami soha nem létezett, és ha létezett volna, 40.000 évvel ezelőtti állapotba vetné vissza az emberiséget? És hogyan lehetséges az, hogy azok az emberek, akik ezt hirdették, nem olvasták végig a saját gurujuk műveit és nem gondolták végig, mire akar kilyukadni?

A kommunizmus, mint tudjuk, nem valósult meg, de azokra, akik nem is akarták megvalósítani, akik csak hivatkoztak rá, akik jól alkalmazták azokat a tanokat, amit maguk sem értettek, azokra fényes jövő várt, azokra büszkén hivatkoznak ma is. Még mindig vannak, akik azzal dicsekszenek – előttem, aki közéjük valónak látszom, de valójában teszek rájuk – hogy az ősük az ötvenes években egy nagy intézmény vezetője volt, és bólogatok, mintha nem tudnám, hogy akkor egy ilyen embernek mi volt a munkaköri kötelessége, és úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy félmillió honfitársukat csukták le politikai okokból, amíg ők együttműködtek a nemisakaromtudni milyen szervvel. Úgy teszek, mintha teljesen hülye lennék, mert az az épp észnél maradás egyetlen esélye, ha hülyének tetteted magad, igen, akkor megdicsérnek, hogy milyen fejlett gondolkodású vagy, milyen európai, olyanok dicsérnek meg, akiknek fogalmuk sincs Európáról. „Az ember nem kommunista, a kommunista nem ember” – ezt Esterházynál olvastam, azért idézem ide, mert úgy gondolom, ő csak tudja: az idézetet nyilván ő is valahonnan lopta, de nincs ezzel baj, hisz én is veszek innen-onnan, csak én megjelölöm a forrást, hisz így korrekt. Nem mintha számítana a magyar irodalmi életben, hogy mi korrekt és mi nem, hogy mi vállalható erkölcsileg és mi nem, egyáltalán nem számít, nos, ez is egy válasz arra, miért vár ránk a Barbaricum. Nem ítélem el azokat, akik erkölcsileg vállalhatatlan tetteket visznek véghez, ha tehetségesek, lehet, hogy ez szükséges ahhoz, hogy kiteljesedjenek. Ők ítélnek el engem, mert elhúzódom az erkölcsileg vállalhatatlan tettek elől, és vallom, hogy ez is egy lehetséges választás, hogy valahol meg kell húzni a határokat, és a Monthy Phyton-féle szürrealizmus talán jó vicc, de nem norma.