Az írás munkafolyamat.
„Az ihlet a lusta írók kifogása”
Lőrinc L. László
Sokan, nagyon sokan azt hiszik, hogy az írás a világ legkönnyebb mestersége. Az ember gyereke leül az íróasztalhoz és elkezdi pötyögni a klaviatúrán a megálmodott történetét, netán kézzel jegyzi azt le. És ennyi az egész. Ha elkészült, elkészült, és nincs tovább. Ha esetleg hosszabb a hangvétel, utána még elmosogatja a kávésbögréket, majd felhívja valamelyik kiadót és közli. Kész. Elkészültem. Jöhet a világhír.
Csak nagyon szerényen szeretném megjegyezni, hogy ez nem így van. Csak leülni és írni, úgy, mint csak leülni uzsonnázni, mondjuk lehet, de semmi értelme, kivéve akkor, ha az íróféle éppen csak gyakorol az íróasztalfióknak, a szemeteszsáknak, vagy a cserépkályhának. Minden más esetben, csak úgy, nem lehet leülni írni, mert nem születhet belőle megfelelő alkotás. Számunkra megfelelő. Ugyanis – erről még nem beszéltünk – nem árt, ha az írófélének van némi belső igénye, ami alatt nem ad ki fogalmazványt a kezei közül. Meg különben is, bárki bármit mond, minden író leghálásabb olvasója önmaga, így ha önmaga igényes némiképp, igényes olvasmányaira is.
Ezért mondom hát, hogy az írás munkafolyamat, melynek vannak fázisai, lépcsői. Mindenek előtt meg kell találnunk a témát és azon belül, ki kell gondolnunk a cselekményt, a szereplőket, a mondanivalót, a formát, a… De ne tessék elborzadni kérem szépen. Ez még csak az eleje a munkának. És az, aki nem tudja, nem akarja ezt a törvényszerűséget elfogadni és követni, nagy bajban lesz.
Ő még messze nem író, nem lehet az, egyszerűen azért, mert még nem ismerte fel, hogy bizony az írás egy komoly munkafolyamat. Nem elég hozzá az „ihlet” meg a tehetség, nem elég a rutin, amit a mondatszerkesztés, mondatgyártás terén megszerzett. És bármely furcsa: az akarás sem elég
Az írással bizony dolgozni kell.
Jogos a kérdés: ugyan mit kell dolgozni egy novellán, egy kistörténeten, egy csacskácska butácska fabulán?
Nos, jellemzően az alkotó nem egy teljes művet talál ki, annak leíró részeivel, meg párbeszédeivel, fő-és mellékszereplőivel, dramaturgiájával. Nem. Az alkotó csupán egy vázat talál ki. És a vázat azonmód le kell jegyezni.
Igen, az írás első fontos munkafolyamata a jegyzet. A jegyzetelés.
A jegyzeteink értékét soha ne becsüljük le és mindig őrizzük meg őket, hiszen előfordulhat ugyan, hogy sok kósza gondolat az adott műben meg sem jelenik - amihez a jegyzetet készítettük - ám valahová egyszer még passzolni fog.
Jegyzetelgetéseinknek van még egy másik oka. A felkészülés, önmagunk felkészítése. Mire is gondolok? Nem vagyunk mindentudók. Alkotásaink pediglen sohasem szakadnak el a valóságtól. Sőt. A valóság egy-egy szeletét mutatják meg, kicsit másként. Ezért mielőtt bármit is leírnánk, készüljünk fel a valóság azon szeletéből, amit be szeretnénk mutatni. Ma már az Internet nagy segítség, csak be kell gépelni a kulcsszót és megvan az információ, de azért mi menjünk el a könyvtárba is, és ott is nézzünk utána a dolgoknak. Annál is inkább, mert a munkafolyamat része az olvasás is. Hiszen olvasás, olvasottság nélkül le se üljünk írni, semmi értelme. És ezt még hányszor, de hányszor le fogom írni az egyes részekben.
Ám ha már megvan jegyzet formájában a történetünk váza, vannak hozzá megfelelő utalásaink a történetről, a történeti háttérről, a szereplőkről és a többi, elkezdhetünk újra jegyzetelni. De már az alkotást jegyzetelgessük. Írjunk le mindent, ami éppen eszünkbe jut róla. Tudom, lesz egy nagy kupac papír – a számítógépben sok-sok kilóbájtnyi fájl, de nem baj. Ugyanis amikor rendszerezni kezdjük, már nagyon ott vagyunk a valódi szöveg megírásának kezdetén. Van már történetünk, ismeretanyagunk, szereplőink, jellemeink, drámai vázlatunk (dramaturgiánk). És már el is vagyunk fáradva roppant mód, ha jól csináltuk. Hát pihenjünk egyet.
Aztán mikor kipihentek vagyunk, nyugodt környezetet teremtettünk magunk köré, és képesek vagyunk a külvilágot kizárni; Kezdjünk el dolgozni.
Ez a munkafolyamat legnehezebb része. Valamit módszeresen megírni. Tudatosan használni a dramaturgiát, fegyelmezetten kifejteni a jellemeket, kellő időt, helyet és teret adni a szereplőknek, átgondolt frappáns bárbeszédeket alkotni, pontosan és hitelesen bemutatni a közeget és a mellékszereplőket, és a többi, és a többi.
Huh.
Megírtuk!
Pihenjünk egy kicsit. De ne az alkotó elégedett pihenésével, mert még egyáltalán nem vagyunk kész!
Most jön a feketeleves. Az általunk leírtakat – amik még bennünk élnek – neki kell állnunk, javítani. Az alkotók elsőre soha nem tudják a végleges jó formát leírni. Lehetetlenség. Az első verzió csupán csak egy javaslat önmagunknak. Azt még nagyon át kell gondolni, és fel kell nevelni, mint egy gyermeket. Ez a munkafolyamat legnehezebb része. A már késznek hitt szöveg átfésülése szóról-szóra. Minden egyes mondat pontos megértése, azok kiértékelése. Kell-e oda, jól mutat-e ott, hasznos-e ott, van-e funkcionalitása? Az esetek jó részében a kérdéseinkre adott válaszok alapján elkezdjük átírni az egészet. Ezt úgy tegyük, hogy az eredeti mindig maradjon meg, mert sohasem tudhatjuk, mikor döntünk úgy, hogy mégis az a jobb.
Az átírástól pedig ne féljünk, ahogy ne is legyünk lusták az átíráshoz. Sőt, ugyanolyan, ha nem nagyobb gonddal írjuk, mint az első, az eredeti szöveget. Tegyük ezt akkor is, ha a munkánk ezen folyamata már nem akkora kihívás, hiszen már nem szakadnak ki belőlünk azok a zseniális mondatok. Már nem varázsolunk magunkból a papírra, nincs euforikus érzés, sokkalta kevésbé hajt az alkotás vágya. Itt most kőkemény munka van. Szótörténeti szótárakkal, meg szinonima szótárakkal, meg értelmező szótárakkal, kihűlő kávékkal az asztal sarkán, éjszakákba nyúló nappalokkal, nappalokba nyúló éjszakákkal, és veszekedő kedvessel a konyhában, mert: Már megint az a kurva írás, miközben a gyerek meg kettesre áll szinte mindenből.
Ám egyszer csak elkészül. Egyszer csak kitehetjük az utolsó mondat után a pontot. Azt hihetjük, hogy most már aztán kihúzhatjuk magunkat. És megmagyarázhatjuk a gyereknek, hogy muszáj tanulnia, mert soha nem lesz belőle olyan híres író, mint amilyenek mi vagyunk.
Pedig semmiféle kihúzásról szó nem lehet. Maximum
most csak kicsit dicsérjük meg azt a jó Munkásembert, aki végigcsinálta - a Tehetséggel együtt - ezt az egészet és készítsük fel a belső Olvasóemberünket, meg a Kritikusemberünket, hogy jön az újabb mű. El kell dönteni, hogy olvasható-e a dolog. Olvasható-e mint átlagember, átlagolvasó. Viszi a szemet, röpíti a képzeletet? Vagy csak mondathalmazról beszélünk. Utána meg kell kérni kritikus önmagunkat, hogy kössön bele az egészbe, keressen rajta fogást, marcangolja szét, rágja meg ízeit, fürödjön meg illatában, pofozza fel, és ha lehet, simogassa is.
Ha ezzel is megvagyunk, erős a valószínűsége, hogy az a jó Munkásember még dolgozik pár műszakot, hogy amikor kész, jelentse a főnöknek, hogy:
Főni, most már minden rendben van, azt hiszem, lehet versenyeztetni a kiadókat, mert bizony az annyira sikeres lesz, hogy…!
Persze aztán nem, de ez is benne van a pakliban…
P.S.:
Még mielőtt nagyon nekem esne a Tisztelt Olvasó
Tudom, hogy léteznek más munkamódszerek is, ám ha jól belegondolunk, mindegyiknek ez az alapja. Sajnos ez egy ilyen dolog. Munkás. Keményen munkás. Amiben el lehet fáradni. Nem kicsit.
(sorozatunk jövő szerdán folytatódik)
