Azt bízvást mondhatni, hogy Medve István megsenyvedte a kib. emlékű korszakot. Hogy a Bagits Veron elhagyta, a nagy franc, eluralkodott rajta a bánat. Rövidre levágatta a haját, ettől az arca kikerekedett, dióbarna szemei mélyen bent ültek a szemgödörben, mint valami mélységes mély kútban. „Istvánból árad a szomorúság, akár egy kivert kutyából.” Ilyeneket mondtak rá, ha hirtelen-váratlan elnézést kért a társaságtól s hazasietett, és ha valamelyik jóbarát, éppen a közöttük feltételezett bensőség miatt nem volt hajlandó tapintatos lenni vele, megbomló cukorháztartására hivatkozott tárgyszerűen és szomorúan.
Fölidézte magában Veron jobbjának barátságos szorítását, hangjának zengését, derűs szemének biztató csillámát és jó mosolyát, föl a mély beszélgetéseket, amikor már azt hitte István, elmondott mindent, s Veron halkan kérdezni kezdett, aprók, szinte tőmondatosak voltak a kérdései, amelyekből azonban kiderült, hogy mégse mondott István el mindent, a kérdések s megjegyzések szavai át- meg átjárták az elmondottak homályos zugait, s aztán Veron magyarázni kezdett, megmagyarázta: mit látott István, és miért látta, amit látott olyannak, amilyennek. (Micsoda egybeesés, hogy Gergely Sándor tollforgató éppen így érzett volt Rákosi Mátyással kapcsolatosan – a szorítás, a zengés, a derű, a tőmondat, a homályos zug, a mit s miért: mind-mind! – Az élet tehát fantasztikus és gyönyörű, szép és szent, rendben, fütyülünk mindenre, csinálhatnak, amit akarnak, a világ mégis sokkal különb hely, az élet mégis nagyszerűbb dolog, mint amilyennek józan emberi ésszel látszik; valóságosnak azonban nem nevezném.)
Bánatosan ődöngött városunk girbe-gurba utcáin, mint a holdfény. De ami passzol egy holdfényhez, nem a Medve Pistához! Válltöméseivel súrolta a házfalakat, s egyre inkább kopott a válltömése. Rettenetes! Ezt talán nem is kell bővebben ecsetelnem. A vállpántja is lemorzsolódott. Még a közös nagy bacchanáliákon (pl. terménybeszolgáltatási ünnepség) sem tudott feloldódni. Egy alkalommal maga a drága ember tett föl erre vonatkozó kérdést.
Mi az, fiatalság, nem táncolunk?
Nem bírok. Pillanatra csodálkozva nézett Rákosi, aztán oda450jött egészen, és halkan, komolyan ezt mondta, nincs ez rendjén, elvtárs. Maga megtanult dolgozni. Meg kell ám tanulnunk szórakozni is!
Medve belevetette magát a munkába, T alakú asztalok felső szárán ült nap mint nap, miközben fülében ott döngött a drága ember biztatása, s mindez a szerelmi bánat kettős hullámverésében! Medve Pista rászokott az italra… De nem ám akármilyenre! Hanem a szónokok vizére! A pohár vízre, melyet a szónokoknak tartogattak! (Épül-szépül az ország; ismeretes.)
Úgy húzta le, oly reménytelen szenvedéllyel, kiábrándult lendülettel, mint egy pohár vodkát. Kezdetben gátlásosan oldalazott a pohár felé, ügyelt a látszatra, a piros drapériával borított asztalon araszolt előre a keze, gyűrődések mentén siklott vagy halovány foltokon át – így vélte a szegény ember hitelesíthetni, a geometria logikájával, kezének eszelős vándorlásait. A pohárral csak úgy játszódott, mintha semmi komoly dolguk egymással nem volna, keze végigzongorázott a karimán és így tovább. Ám egy pillanat, s oda a könnyű stíl, s Medve István keze görcsös-reszketve ráhurkolódik(!) a pohárra – s egy hajtásra!
Később ez a méltányos tétovázás megszűnt, az elnökség még el sem helyezkedett székein, jókedvűen fészkelődött, mikor István már lecsapott a pohárkájára… Ám a szenvedély sose marad meg önnön határai közt, ami pedig mindenkinek érdekében állana, Medvével is megszaladt a ló, s bizony Isti olykor legényesen maga mögé hajította a poharát, recsegve-puffanva tört az az embermagasságú arcképeken, és nyilván nem kellett volna sokat várni, hogy az elnökség legyen arcul loccsintva és a többi, amikor megoldódott a helyzet: Mert Medvének egyszerűen befellegzett.
