Elsősorban ne olvassuk el. Nincs erre szükségünk. Tudjuk jól, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. Semmi olyan nem lehet benne, amelyet ne tudnánk sokkal jobban. Egyébként sem ismerjük, hogy miféle ember, milyen az ízlése; így hát a véleménye sem számít.

Ha már elkövettük azt a hibát, hogy elolvastuk, és nem dobtuk félre kapásból, akkor próbáljuk meg kétfelé választani a szöveget: szakmai részre és személyes részre. A személyes rész a kritikus minden olyan megjegyzése, amely azon alapul, hogy neki tetszik-e a mű vagy sem. Személyes rész minden jelző, hasonlat, és azok a mondatok, amelyek tartalmazzák az „úgy tűnik”, „szerintem”, „nyilvánvalóan”, „hovatovább” stb. szavakat.

Rendszerint kiderül, hogy szakmai rész nincs is a szövegben. A szakmai rész olyan, mint az ufóészlelés. Mindenki hallott róla, de saját szemével még nem látta.

Ha mégis van ilyen, akkor a tartalmán elgondolkodhatunk, ha akarunk, de tartsuk szem előtt, hogy a „szakma”, mint olyan, nem létezik. Az országban a szekértábor-harcok, a botrányosan alacsony példányszámok, a politikai téboly, a romantikus és halandzsakönyvek sikerei, a marketing egyre javuló hatékonysága olyan környezetet teremtettek, hogy az eligazodás szinte lehetetlen. Nem véletlen, hogy magas irodalom és a mély irodalom kifejezés pontosan ugyanazt jelenti.

Ha nem vagyunk tagja egyik jelentős írói halmaznak sem, akkor valószínűen mindenki ellenünk fordul, mert így kényelmesebb. Vagy hallgatásba merül, mert az még kényelmesebb.

Ha dicsérettel találkozunk az jó. Jó érzést azt olvasni, hogy a kritikusnak tetszik valami, de ne szálljon el velünk a nikkelszamovár. Talán csak véletlen. Összekeverte valamivel. Ilyen napja van.

Ha nem tetszett neki, komoruljunk el, és hagyjuk a fenébe az egészet. A néhány pohár pálinka folyékony napfogyatkozás.

Ha erre képtelenek vagyunk, akkor tovább kell merülnünk a megaláztatásban. Jegyezzük meg a nevét, és nézzünk utána, hogy miféle könyvekről írt addig elismerően.

Ezzel legyünk óvatosak, mert nagyon elkeserítő, ha könyvünket unalmasnak és zavarosnak minősíti, majd kézbe kerítjük az egyik általa dicsért könyvet, és azt kell megállapítanunk, valóban kiváló, remek írás.

Még mindig nem késő félredobni az egészet.

Ha nem tesszük, akkor eljutottunk arra a pontra, ahonnan már nagyon nehéz, ha ugyan nem lehetetlen, sérülések nélkül tovább lépni. Ezért olyan fontos nem-elolvasni a kritikát.

Itt már óhatatlanul megutáljuk a kritikust, az unalmas, de dicsért könyv szerzőjét, önmagunkat és mindenkit, aki valaha hallatta a hangját irodalom ügyben.

És itt van az a pillanat, amikor kiderül, hogy sorsrángatta figurák vagyunk, vagy gondolkodó lények. Buddha szerint a tudatlanság okozza a szenvedést. Ebben nincs okunk kételkedni; a kritikus nyilvánvalóan nagyon szenved, mert az összefüggés lineáris és oda-vissza működik, de vajon mi szenvedünk-e?

Ha nem tudunk mindezen nevetni, akkor kénytelenek leszünk kijelenteni, hogy mi anélkül szenvedünk, hogy tudatlanok lennénk. Ez ellent mond a fentieknek, de annyi baj legyen. Az irodalom is tele van logikai bukfencekkel. Buddha sem ment a szomszédba értük.

Ebben a fázisban már nem segít, ha leszögezzük, hogy a kritikus egy szerencsétlen mutáns, torz aggyal, beteges ízléssel. Őrizzük meg a méltóságunkat, de a felkorbácsolt indulatoknak valamilyen módon mégis utat kell nyitni. Lehet futni, homokzsákot püfölni, válaszlevelet írni (ez a legrosszabb megoldás), de legjobb, ha keresünk egy csuklóvastagságú, egyméteres kábeldarabot. Különösen békés, stressztűrő íróknak vagy írónőknek egy taktikai gázspray beszerzése a célszerű.

Derítsük föl a kritikus életmódját. Az ilyen kritikusfélék kiszámítható életet élnek. Leggyakrabban szerkesztőségek táján tűnnek fel, népdal- vagy jazzorgiákon, modern művészeti installációk környékén, utcai tiltakozásokon, mert sokat adnak arra, hogy korszerűek legyenek. A vidám nyári hónapokban kizárt, hogy ne lehessen összefutni velük egy könyvbemutatón, kiállításon, after partin, hagyományőrző rendezvényen, filmbemutatón, szoboravatáson, felolvasáson stb.

Ne próbálkozzunk semmiféle bevezető szöveggel vagy magyarázattal, ha sikerül becserkésznünk a vadat. Ilyen csak a gyatra krimikben történik, és mindig rosszul végződik. A profi fogja az eszközt és odasóz egy szó nélkül.

Ne essünk túlzásba, három suhintás bőven elég. Ha vézna, girhes alakkal van dolgunk, elég kettő is, elvégre kritikát gyakorlunk, és nem ölünk.

Egyszerűen csak utat engedünk hirtelen fellépő érzelmeinknek. Végső soron ez önvédelem. Ép eszünk, önbecsülésünk, méltóságunk védelme. Nem fontosabbak-é ezek, mint bármilyen vagyon?

Ha kifejtettük véleményünket, tempósan tűnjünk el a helyszínről, rohanás és kapkodás nélkül. A bűnjeleket dobjuk a Dunába, vagy amilyen folyó mellett vagyunk éppen.

Ezek után már próbáljunk lehiggadni. Ne higgyük, hogy biztonságban vagyunk, de, hacsak nem vagyunk különlegesen szerencsétlenek, sohasem kerülünk a gyanú árnyékába. Ha mégis: tagadjunk mindent.

A kritikus a jól sikerült ellenvetésünk esetén sem fog megváltozni. Továbbra is írogatja majd a butaságait, istennek képzelve magát, de ez már nem ránk tartozik. Aki ennyiből nem ért, az már orvosi értelemben is bolond.

Ezek után írhat már bármit. Akár azt is felismerheti, hogy félreismert minket. Késő. Előttünk már mindig úgy fog megjelenni a képe, ahogy a fejét próbálja elhúzni, szemében félelem és kétségbeesés. Várhatóan tovább növekszik benne az érzés, hogy az ország züllése különleges mélypontra ért, de ezt majd kiírja magából.

Kissé szégyellhetjük magunkat, ez helyes, de azért véljük úgy, hogy a sors csapott le váratlanul a kezünkkel, a maga kifürkészhetetlenségében, és ha egy kevéssé is, de jobb lett a világ. De ezt ne írjuk meg, ne írjuk meg, ne írjuk meg.