„Élvezz rám!” - filmkritika a Rocco hátulról szereti c. alkotásról
2015. május 15. írta: farappa

„Élvezz rám!” - filmkritika a Rocco hátulról szereti c. alkotásról

roccohat.jpg

A „gyönyörkirály” újabb figyelemreméltó produkcióval jelentkezik az idei Felnőttfilmek Fesztiváljára, a magányos, de kreatív férfiak és a tinédzser fiúk nagy örömére. A pornófilmkritikusok egymás tollával ékeskedve áradoznak az újabb alkotásról és üdvözlik, hogy a rendezőlegenda újra kamera mögé áll. A direktor olyan felejthetetlen klasszikusok vászonra álmodója, mint az Ánuszgyűrűk ura (2010) A bolygó neve: anál (2011) vagy a Kamupipőke (2012).

A film több ember viszonyát mutatja be, már-már megbotránkoztatóan naturalista szemszögből. A közvetlenség olykor zavarba ejtő, ám a lezárásként beillesztett, metaforikus feloldás megbocsáthatóvá teszi az egysíkú időhúzást. A film kérlelhetetlen részletességgel mutatja meg a színészek emberi oldalát: elölről, hátulról. Magabiztos, szerethető karakterek, mély benyomások, sok közeli. Az alkotás egy hosszú hétvégét ölel át, a rendező pedig zseniálisan játszik az idővel és a terekkel. A Rocco hátulról szereti felülmúlta az elvárásokat. Az ügyes vágás a sztoriban tátongó összes lyukat betömi, feloldja a téma és a szemlélő közti határt. Transzperszonális és engesztelhetetlen mellbedobások, ám a rendező mégsem kerít nekik nagy feneket.

A Sztanyiszlavszkij-módszert idéző, gyakorlatias gondolatmenet élénk képi világot, néhol üdítő vontatottságot varázsol elénk, cinkosan lopkodó iróniával. Cseppet sem árnyalja azt az univerzális toposzt, s sztereotípiát, amikor két ember hirtelen szenvedélyesen ragaszkodni kezd egymáshoz. Kineveti az elcsépelt közhelyeket, de közvetlenül ábrázolja az emberi érzelmeket. A fülledt hangulat ellenére világosan érezhető, hogy szerelemről itt szó sincs. A film dramaturgiai fordulópontja a Pizzafutár és a Medencetisztító érkezése a frissen vált asszonyhoz, akinél már ott van a Vízvezeték-szerelő. A kapcsolat hamar kialakul, és hamar véget is ér: mint maga az élet. Az elkapkodott közös közösülés egy megbolondult, felgyorsult világ szimbóleuma. A Pizzafutár igyekezett a legtöbbet kihozni magából: utolsó gondolata a nő arcán tükröződik.

Ó, csak nem maga rendelt pizzát?”

A film cselekménye több szálon fut, főleg amikor többen cselekednek. A férfi és nő viszonyának örök bonyolultságáról üzen, mert sok mindent vetnek a nők szemére, amit azok képtelenek lenyelni. Bár a szereplők kicsit túljátsszák, de ez lehet szándékos rendezői bravúr is. A kapkodó operatőri ecsetkezelés, az egysíkú sztori és a kiszámítható vég adja a film zamatát, melynek nyomdokán felüdül az újraértelmezett blockbaszter. Feszített tempójú pikantéria, a posztmodern sekélyesen értelmezett revansa. A dübörgő konzumcivilizáció öngyilkos melodrámája, csendesen moralizáló, de szerfelett cizellált pesszimizmus a baldachinnal fölényesen körbehintett, diadalizált predesztináció körül. Bárgyúan, ám primitíven apellál a Hibátlan kerülgetésére. Az éles társadalomkritika ellenére némi eredeti hamisság is tetten érhető: Élvezz rám!” - hangzik el az ikon-értékű felhívás többször is, ám azÓ, csak nem maga rendelt pizzát?” dialóg-mondat valószínűtlen, hiszen nyilván tudja a választ, ha már becsöngetett oda. Az ügyesen adagolt mesterkéltség könyörtelen: az egyik női főszereplő tüsszent egyet, akinek ez az egyetlen természetes mozdulata a film során.

Hátat fordít a konvencióknak

Az „add ide a popsid, te lotyó” szubkompenzativ igyekezet az egyik férfi szereplő részéről, aki a jelenet végén érezhetően igyekszik a legtöbbet kihozni magából. A recepció horizontok tágas spektrumában egy jól körülhatárolható komplett esztétikai manifesztum pillantható meg. Ha a puha költői elképzelésből, a textusból, mint ösztönből indulunk ki, láthatjuk, hogy a magányos keserv, mint öröm, a boldogság, mint borzalom, a nyelvi kivetítés, mint Erő domborodik ki. Egy mindentől lecsupaszított vonatkozás emelkedik elénk. Ebben a magában álló rendszerben a szép elvileg lehet jó, a kimondott szó lehet mérték egy szakralizált környezetben. Nehéz a tisztánlátás a differenciálatlan komplementer komplexek közt, de a referenciától sem mentes szünetek autentikus elővigyázatra intenek. A hierarchizált destrukció a szépség megkerülésére törekszik, és néhol a sarkított terek ignorálása érhető tetten. Hátat fordít a konvencióknak, mert a szeparációs szorongás, mint maximalista „hajhab”, fogja össze a történet frizuráját. Minden férfi megragadja a lehetőségét.

A letisztult koncepció idő-és térnyerése már-már pimasz, az éles, de használható egyenesek kereken körvonalazódnak. Látszani engedi a nagyvonalúságot, ellenben a szereplők befagytak a film-prózába, az eszményi tágítás hirtelen csap le a paradigmatikus mesterkedésre. A koherens igazságtartalmat statikus képek kapcsolják össze esemény-szerűvé. A felállított kérdések eldöntendőek, miközben hamis pitvarokat implikálnak az Ördög és az Angyal kettős, belső játéka köré. A valóság leképezése hátul történik, ahol a külső valóság belső lényegiséggé érik, és minden alacsonyság magasabb összefüggések birtokába kerül. A szereplők két kézzel kapnak a mindenkori befogadó után. Direkt prejudikál, amikor az elidegenítő, mégis reprodukálhatatlan, implicit párbeszédekről van szó. A film címzettje egy sematikus világ. Az interperszonális, kurzív textus, mint „fáradt gőz” csapódik egy túlexponált attribútumra.

 

A meztelen igazság igazi

 

A megkülönböztetés koncepciója élesen restriktív, egyfajta megbecstelenített paradigmához hasonló, de valódi mesterséges artifikálás érhető tetten poétikus eszméjében. Az időnként sóhajtozó nők mediterrán könyörgései beesnek a filmkockák közé. Fényűző destrukciós bázisa párhuzamba állítható a megtévesztés igazságával. Szubjektuma frissen sült pékáruként nyilvánul meg, és a száműzetés kiszolgáltatottságával szolgál ki, illetve: be.

Egyértelműen visszautasítja a kimondott szót, ezért olyan roppant performatív, ám a dedukció csupán esztétikai funkciót tölt be. A testek szőrtelensége egybecseng a szubjektív reflexiók terminusaival, infernális, de időhöz kötött, mégis, monoton kontextusában egyfajta disszonáns beköszönés.

 

Freudi közegbe helyezi önmagát, mintha szimbiózisban kölcsönösen feltételezné egymást önmagával. A filmes „fogócska” folyamatosan visszakényszeríti magát, így sikamlós mondanivalója szabaddá válik. Az intim, belélegezhető eszméket hangosan teregeti, majd saját magába kanyarodik vissza, saját maga felé halad, hogy saját farkába harapjon. Egy generációkat generáló dacfilm, mely magával hozza saját magát, létmódja pontszerű és közvetlen, hogy hozzátegye legsajátabb traumáját. Minduntalan nyitott, paradox jelleggel bír, kontúrjai élesek, mert tudják, hogy senki sem teljesülhet maradéktalanul, mert implicit módon irreverzibilisek vagyunk. A rendező megérzései parádésak, számba veszi az esszenciális világot, így mindannyian részesévé válunk egy olyan univerzumnak, ahol a sok embertelenség túlságosan is emberi. Ez a film nem azért van, mert nincs, hanem azért nincs: mert van!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://b-irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr357446688

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása