Szerelemfüggők (erotikus regény) 10. rész
A szerelemben megtanuljuk, hogyan éljünk jól egymással, a házasságban pedig megtanuljuk, hogyan éljünk jól egymás mellett. Manapság így működnek a házasságok. Persze mindannyian másról álmodunk. Ám amiről álmodnak, két „fél” lélek tökéletes egésszé való összeillesztése, olyan fantazmagória, amelyhez képest e cinikus hozzáállás bölcs stratégia. A teória szép számú követői öntudatlanul is egy ókori pogány legenda megrögzött hívei. Eszerint az ember valaha egy volt, egy emberben egyesült minden, ám Zeusz kettéválasztotta az embereket férfire és nőre, azóta bolyong a világban a két nem és keresi a másik felét, hogy egybeforrhasson vele. Erről szól a számtalan regisztrációs lap a neten, mely úgy fogalmaz, hogy „keresem a másik felem,” „remélem, hogy itt megtalálom az igazit,” „hiszek abban, hogy van egy párom.” Valójában több százezer férfi és nő közül választhatunk, akikkel összeköthetjük az életünket. Keserves is lenne az élet, ha mindenkinek csak egy párja lehetne, mint a papagájnak. A papagáj ugyanis csak egyetlen másnemű egyedet ismer egész életén keresztül. Mi szerelmek tüzében edződünk, amíg kiválasztjuk a nekünk megfelelőt és jól van ez így. Az már nincs jól, hogy ritkán marad az első szövetség az utolsó is. Ha logikusan gondolkodnánk, rájöhetnénk, ez is cáfolja az Igaziról ábrándozó Zeusz-hívők illúzióit. Első feleségemmel, Krisztinával remekül gyakoroltuk az egymás mellett élés művészetét. Én már-már boldog voltam e társas magánytól. Ösztönösen tudtuk, mikor melyikünknek kell visszavonulnia. Én iszogattam, társaságba jártam, barátságokat kötöttem, ő építette a karrierjét. Barátkozásaimat sem feleségem, sem a munkatársaim sem a komoly polgárok nem nézték jó szemmel. Individualista nép vagyunk, ezt jelzi az is, hogy a legtöbb embernek egyszerűen nincs barátja. És már-már gyanakodva néznek arra, akinek baráti köre van. Az utóbbi húsz év bizalomvesztése miatt leszóljuk egymás köreit, még azokat a köröket is leszóljuk, ahova egyébként tartozni szeretnénk. Szóval emiatt is rám sütötték a különc bélyegét.
Kissé morcos, csendes természete eleinte zavart, később megszoktam, hogy én beszélek. Szónoki képességeimet próbálgattam rajta, csakhogy hiába szónokoltam, se a tudományos, se a könyvtárosi pályámon nem haladtam előre. Schopenhauerről szóló kéziratomat pénzhiányra hivatkozva nem adták ki, s mint a hivatali munkák többségében, a verbális munkások rendszeresen fúrtak, nem minden eredmény nélkül.
Krisztina nem ismerte az igazi Kapolcsyt, csupán kivetített rám egy fantomot, azt az álomképet, amiben szeretett volna hinni. Hitt abban, hogy más célom is van, mint a túlélés. Volt is, de mivel a magyar szellemi életben a tervek arra ítéltettek, hogy megbukjanak, így a sikerek elkerültek. Tökéletesnek akart látni, persze távol álltam ettől. Sajnos, feleségeink nem érik be kevesebbel, csak azzal, ha tökéletesnek mutatkozik a férfi, akihez hozzámentek. 1995 óta éltünk együtt, sok mindenen keresztülmentünk, háromszor költöztünk, egyszer egy vidéki iparvárosból a fővárosba, takarékoskodtunk, megalapoztuk az egzisztenciánkat, tágas lakást vettünk, gyerekünk született és…
Megváltozott az életünk, de nem egyformán változtunk. Krisztina fejlődése során hibáim és gyengeségeim kidomborodtak, a régi értékeim elhalványultak, ahogyan a külvilágban, úgy az ő szemében is. A rajongás időszaka, bár sokáig tartott, már végérvényesen a múlté volt.
Most 2006-ot írtunk, egy Prága felé tartó vonaton ültünk és a kiábrándulás időszakában tartottunk. Meg akarván menteni házasságomat, már megpróbálkoztam sok mindennel, elvittem egy gyertyafényes vacsorára, közösen elutaztunk a gyerekkel Sopronba, a nyár végén Prágába. A filmekben néhány egyszerű mondat is elég, hogy új – vagy a régi – alapokon folytatódjon a kapcsolat. Ezek a mondatok – „adj még egy esélyt nekem,” vagy a „szeretlek és nem tudnám elképzelni az életemet nélküled,” „megváltozom, ne küldj el, kérlek” – csak a hanyatlás elején hatásosak. Ám nem mindig észleljük, mikor kezdődik a hanyatlás, s az első jelek után sokszor olyan hirtelen következik be a közömbösség, majd az elfordulás, hogy abban a helyzetben már nem lehet ezeket a mondatokat így kimondani. A nő úgy védekezik, hogy támad – írja Oscar Wilde, s valóban a sorozatos támadások kereszttüzében teljesen visszavonulunk, hallgatásba burkolódzunk és védekezni is elfelejtünk. Ez a legrosszabb, amit tehetünk, de hát egy férfi már csak ilyen, nem ismervén a női természetet, várja, amíg elmúlik a vihar. De a vihar nem múlik el, az emlékeink múlnak el, a nő lelkében, s amint lehetővé teszik a körülmények, rögtön túllép rajtunk.
Az öngyilkossággal való fenyegetőzés is hatástalan. Némelyek hiszik, hogy asszonyuk felelősséget érez a sorsuk iránt, így próbálják zsarolni őt. Azt a nőt azonban, aki kiszeretett belőlünk, egyáltalán nem érdekli a sorsunk, felőle megfagyhatunk az utcán, vagy megfulladhatunk a saját hányásunkban, mint Bon Scott, az AC/DC alkoholista énekese.
Az egyetlen járható út a végsőkig védekezni, saját erényeink és kiválóságunk mellett érvelni és változást mutatni, amiben lehet. Gesztusokat tenni, sürgölődni, forgolódni, mosni tanulni, vasalni. Az esetek többségében ez azért is hasznos, mivel nagy valószínűséggel úgyis elkergetnek, bármit teszel, de a lelkiismeret-furdalás nem fog gyötörni, hisz mindent megpróbáltál.
