Szerelemfüggők (erotikus regény) 13. rész

Lányom születéséről és az azt követő eseményekről naplójegyzeteket írtam. Csak azzal az egy részlettel fárasztom Önöket, ami lélektanilag fontos.

Amikor elfolyt a magzatvíz, és feleségemet beszállíttattam a kórházba, eszembe sem jutott, ki mit mond. Izgatottan vártam órákon keresztül, mikor szólítanak, s közben idegesen cigarettáztam. A fitness-guruk biztosan megrónak érte, ám az én egészségem e pillanatban egyáltalán nem foglalkoztatott. Sokkal inkább az, hogy bent ezalatt mi történik. Nemsokára arról értesültem, hogy a kisasszonynak még nincs kedve világra jönni, ezért megindítják a szülést – mesterségesen. Ekkor már megtettem a különböző fogadalmakat, miszerint, ha túlestem a megpróbáltatásokon, akkor hátrelévő életemet egészen biztosan szentként fogom leélni, csak minden rendben legyen.

Felvettem tehát a „zöld ruhát,” és bebocsájtást nyertem a szentélybe.
Még több mint két órát tölthettem így, feleségem kezét fogva, mire elérkezett a pillanat, hogy a fájások egyre erőteljesebbé váltak. A szülésznő megkért, hogy vegyem le az órát Krisztináról. Annyira remegett a kezem, hogy e műveletet csak nagy üggyel-bajjal tudtam kivitelezni. Kedvesem megjegyezte: „Te jobban izgulsz, mint én.” „Valóban? – igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra – Észre se vettem.” Az az igazság, arra számítottam, hogy őt kell erősítenem, ehelyett én vagyok pácban, ő pedig olyan nyugalommal várja a fájdalmakat, mintha a szokásos esti teendőihez készülődne.

Az egy-két órás vajúdás alatt azonban olykor már az ő arca is eltorzult. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, mert elveszítettem az időérzékemet, úgy érzékeltem, mintha villámgyorsan teltek volna a percek, pedig nem így történt. Feleségem már biztosan szívesen tartotta volna kezében gyermekünket. Arra lettem figyelmes, hogy a műszer egyre hevesebben jelez, és a szülésznő közli, csupán fél óra lehet hátra. Krisztina ekkor elpártolt a természetes szülés elveitől, amihez eleddig ragaszkodott, és epidurális érzéstelenítést kért. A szülésznő erre röviden közölte: „Ilyen rövid időre, ugyan már! Mindjárt kint lesz a baba! Korábban kellett volna szólni, most már nem érdemes!” Ebbe aztán belenyugodtunk.

Valóban kevés lehetett hátra, hiszen még az orvos is előkerült, talán az utolsó pillanatban, legalábbis én nagyon aggódtam. Immár nem tehettem semmit, Kriszti felpolcolt lábbal feküdt az ágyon, Nóri pedig elindult napvilágra vezető hosszú útján - az ápolónő tájékoztatása szerint. A doktor megérkezése után figyelmeztette feleségemet, hogy ne kiabáljon szülés közben, mert az csak elveszi az energiát, ami a fizikai erőfeszítéshez szükséges. Könnyű ezt mondani!

Az utolsó felvonáshoz érkeztünk. Nóri kifelé igyekezett, nem kis vesződségek árán. A szülőcsatornába ért, az orvos hozzám fordult, hogy nézzem meg a haját, már látható. A haját? – eszméltem fel kábulatomból. Igen, a fekete haja ott rejtőzött a fügefalevél mögött! Még egy utolsó nekirugaszkodás, és kinn van! Ilyenkor a legnehezebb, ezt mindannyian éreztük, hiszen épp a végére kell minden tartalékot mozgósítani. Kriszti nyomta, nyomta előre minden erejével a gyermeket, a nagy erőlködésben kicsúszott a száján egy éles kiáltás: „Áá!” A doktor erre megnyugtatta: Nem kiáltunk Á-t, sem B-t! Mégegyszer rugaszkodjon neki!” Milyen jó, hogy nem mindenki vesztette el a humorérzékét – gondoltam, és jóleső melegség öntött el, mert bizonyos voltam abban, hogy a feleségem ezt az utolsó vizsgát is bátran teljesíti. Így is lett, a harmadik vagy negyedik nekigyűrkőzésre kibújt a kislány.

Ahogyan megmutatkozott, az nem hasonlított előzetes elképzeléseimhez. Úgy véltem, előbb a fejét fogom megpillantani, azután a többi testrészét kell kidrukkolnom az anyjából. De olyan egyben csusszant ki, akár egy tojás, nemigen tudtam megkülönböztetni egyik tagját a másiktól, persze, a nagy izgalomban nem is próbáltam. Amit elsőként megcsodálhattam, az a szép „tatár ívű,” kerek feje volt, ettől nyomban elszorult a torkom. Abban a percben rádöbbentem arra, valami végérvényesen megváltozott. Most már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt, érte fogok élni, érte fogok küzdeni és érte fogok áldozatot hozni, ha kell. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett, a világ dolgai közti elsősége megkérdőjelezhetetlen.

Elvágtam a köldökzsinórt, és elárultam a gyermek nevét a szülésznő kérdésére. Krisztina megkönnyebbült, rámosolygott a kislányra és megkérdezte tőlem: „Jól vagy?” „Ne velem törődj” – válaszoltam. Igazán csodálatosnak tartottam a viselkedését, még szinte iszamos volt a vértől a szülőágy, és feleségem a baba után elsőként az én hogylétem felől érdeklődött.

Negyed óra múlva már a kezemben tartva vizsgálhattam lányom arcvonásait, mondanom sem kell, szebbnek és arányosabbnak találtam őt, mint bármelyik szupermodellt. Néhány kedves csacskaságot mormogtam hozzá, s ezt azzal hálálta meg, hogy kinyitotta a szemét és rámnézett. Úgy gondolom, megismerte a hangomat. Nemhiába társalogtunk hát, amíg anya pocakjában rejtőzött.

„Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett, a világ dolgai közti elsősége megkérdőjelezhetetlen.” E mondat a részlet kulcsmondata és jelzi, hogy szándékom komoly volt. Ám a jövevény érkezése után nem figyeltem már eléggé Krisztinára. Mikor az állásváltoztatásom került szóba, én olyasmit mondtam: „Nem tehetem meg azt Nórival, hogy most hirtelen váltok és a bizonytalanságot választom a biztos könyvtári vegetálás helyett.”

Csakugyan? Tehát nem tehetem meg Nórival? És vele? A feleségem már nem számít?

Mit tagadás, valóban úgy gondoltam, a multinál jól kereső, talpraesett feleségem majd ezen a területen is helyt áll. Figyelmem nem oszlott meg, Nóri járt a gondolataimban, az ő szórakoztatása, az ő léte és élete. Végzetes tévedés! Egy asszonynak mindig fontosnak kell éreznie magát! Főképp akkor, ha többet keres, mint a férje. Ha az anyagi megbecsülést nem tudod biztosítani, akkor az erkölcsi megbecsülésre kell helyezni a hangsúlyt. Amit mi magától értetődőnek tartunk, hogy azért vagyunk velük együtt, mert szeretjük és ezt nem kell nap mint nap megerősítenünk, egy nő számára nem egyértelmű. Nem túlzás, ha naponta elismételjük neki, hitelesen és átéléssel, különösen, ha fáradt. Minél kimerültebb, annál szívesebben hallgatja.

„Mondd gyakran a nőknek, hogy szeretlek, mert nagyon szeretik hallani” – mondta egy ismerősöm.