Kiskapitalista kalauz / szócikkek

'L', mint Laposkúszás

Ami másutt labdarúgás, az nálunk csak laposkúszás. „Laposkúszás, álcázás” – tanította Kádár (apánk?), aki hamar felismerte a nemzet lustaságra való hajlamát. A szocializmus legnagyobb vívmánya Magyarhonban a lustasághoz való jog volt. Éltünk vele.

A foci a második csoda. Kádár földjén nem ismerték a csodát. ’56-ban elszáguldott mellettünk az utolsó csoda, az utóhatása még tartott egy ideig, aztán kiiktatták a hatalomból a fantáziát.

A korruprácia lett a második csoda. Országszerte csodálhatták a korruprácia cseleit. Micsoda összegek, micsoda leadások! A hazaadásaik élményszámba mentek! Szoros emberfogást alkalmaztak: minden futballistára jutott egy futballvezető. Az (MLSZ) elnökségi tagok utánpótlása töretlen maradt. A futballista pénzforrás, és ebben az országban minden forrásra tapad egy forrásfelhasználó.

A futballhoz mindenki ért. A „magyarfutballt” mégse kedveli senki. A lelátók üresek, mindenki menekül, aki nem ebből él. A szakma szakért és szaknyelven gagyog a nem szakmabeliekről. A szakértők nyugtatnak, az értők távol maradnak. Pedig ma, amikor a politikai véleménynyilvánítással kockáztatjuk a lehülyézést vagy a megveretést, a futball lehetne… De nem az.

A futball nemzeti ügy. De ha nincs nemzet, miből legyen a futball? Ha két nemzet van, melyiké legyen a futball? Hiszen a ti írótok, a ti színészetek, a ti politikusotok, a ti tudósotok „és a ti focitok nem a miénk.” Miért is lenne? Nekünk csak a mi írónk, a mi színészünk, a mi politikusunk, a mi tudósunk számít.

A futball mindenkié. Apánk (?) országában ennyi járt annak a mindenkinek. De most, hogy a futball már nem a sok senkié, miért nem lesz valóban mindenkié?