2012-ben egy európai ösztöndíj segítségével négy hónapot tölthettem a Nordfyns Népfőiskola programján. A Take the Future nemzetközi összetételű osztályában tapasztalhattam meg a dán népfőiskolai módszer sajátosságait és előnyeit. Mindig érdekelt a skandináv modell mint politikai és szociális minta, s ezen belül a skandináv oktatási rendszer is kivívta megkülönböztetett figyelmemet.
A cikk első része

A magyarok inkább kifelé élnek, szeretik megmutatni a szomszédnak, kollégának, riválisnak, mekkora tényezők ők, milyen fontosak és milyen gazdagok. Ha a szomszédnak Opelje van, akkor én egy Mercedest veszek! Ha a kollégám medencét épít a kertjébe, én jacuzzit, és lehetőleg nagyobbat, mint az övé! Ez gyakran vezet „Fenn az ernyő, nincsen kas” helyzethez. Azaz, hogy az illető tovább nyújtózkodik, mint a takarója ér. A hiteltartozások nem kis részben ennek köszönhetőek. Dániában ugyanakkor nem számíthat nagy népszerűségre az az ember, aki hajszolja a luxust.

A mi világunkban szűkkeblűségnek, az irigység kisstílű megnyilvánulásának tekintenénk az ilyen magatartást. Rossz emlékeinket azonban érdemes palackban tartani, nem a szokásos kelet-európai feljelentősdiről van szó, csupán az íratlan szabályok betartására való felhívásról.

Hallottunk egy másik, kissé ködös és mitologikus magyarázatot is arra vonatkozólag, hogyan alakult ki a dánok példamutató közösségi érzése, felelőssége. A történet érdekes abból a szempontból, hogy magyar földön az ilyesféle ködös és misztikus magyarázatok elhangzása után rögtön felhangzik a kórus, micsoda avíttas, rossz emlékeket ébresztő példázat ez? Itt nem. De ez csak egy mellékszál.

A történet végül is arról szól, hogy a viking hajósok, amikor vállalkozásaikat elindították – állítólag eljutottak az amerikai kontinensig is – hosszú és kimerítő utakra indultak. Az utak során számtalan megoldandó feladat várt rájuk. Ezeken csak úgy juthattak túl, ha maximálisan megbízhattak társaik munkájában. A hajóutak során egymásra voltak utalva, így mindenkinek ügyelnie kellett a maga részfeladatára. Ha nem teljesítette a dolgát, végzetes helyzetbe sodorhatta a többieket, magát a közösséget. Így alakult tehát ki a közösségi érzés, ami a mai napig meghatározza a dán polgár magatartását.

A viking kor régen volt, így hát tamáskodva fogadtuk ezt a magyarázatot, mindenesetre magunk is érezhettük, a felelős közösségi érzés tetten érhető a dán életben. A szabályok, amik másutt talán rosszindulatot, besúgó magatartást szülnek, itt eredményesek. Csak néhány tény: azon kívül, hogy Dániában élnek a legboldogabb emberek, itt található Európában a leginkább vállalkozásbarát gazdasági környezet is. A világelső ebben a tekintetben Szingapúr, de Dánia sem marad le tőle túlzottan, az ötödik helyet foglalja el. A dán szociális rendszer irigylésre méltó voltáról már szóltunk, a lakosság pedig - egyedülálló módon – a gazdasági válság után sem retteg a munkanélküliségtől. Egy dán ma is biztonságban érzi magát a munkahelyén. A versenyszférában dolgozók 25%-az évente legalább egyszer munkahelyet vált. Teheti, hiszen még ha netán munkanélkülivé is válik, az állam addig folyósítja számára a segélyt, amíg nem talál magának valamit. A munkanélküli járadék két évig jár – hasonlítsuk össze csak a mi három hónapos segélyünkkel – a nyolcvanas években még hét évig folyósították, innen ”csökkent le” két évre. (Valószínűleg a dán kormányok maguk is belátták, a gondoskodás ilyen mértéke már-már a szürrealitás határát súrolja.)

S mint egyik népfőiskolai diáktársam előadásából megtudtam, a dán rendőrség a legkevésbé korrupt a világon. Ez már aztán valóban mesébe illő, és nem magyarázható pusztán a rendőrök magas fizetésével. A világelsőséghez ezen a területen komoly önkorlátozás, belső és külső fegyelem kell. Az íratlan szabályok rendszere ezek szerint elhatol addig a világig is, ahol már a keményfiúk kemény törvényei uralkodnak. Pedig nem könnyű tisztának maradni mondjuk Christiania élénk drogkereskedelme mellett, amit a fogyasztók nagy étvágya táplál… Vagy: az arab, muszlim térfoglalással másfajta életstílus, másfajta magatartás terjedt el egyes városrészekben, amihez a hatóság eddig nem szokhatott hozzá. Az őslakók példája azonban ragadós lehet. Mogens Godballe, a Nordfyns népfőiskola igazgatója egy tanórán elmondta, amikor a hatvanas-hetvenes években tömegével áramlottak be az első bevándorlók, akik elsősorban törökök voltak, a dánok megijedtek. Hogyan tudnak majd beilleszkedni ezek az egészen más mentalitású jövevények? Nos, azóta az ehhez a generációhoz tartozó idegenek teljesen beolvadtak, dánná váltak. Korábban én sem láthattam olyat, hogy az árusok kirakják a portékájukat az utcára, vevőcsalogatónak. (Ki merné ezt megtenni Budapesten vagy Miskolcon?) Nem takarják le valamilyen nejlonnal az utcai polcokat, nem. Hisz senki sem lop, a dolognak pedig reklámértéke van.

Ugyanakkor Dániában megmaradt az a paraszti kultúra is, amire alapozott Nikolaj Grundtvig és a népfőiskola, s amelyből kivált az a parasztpolgári réteg, amiről népi íróink álmodoztak. A szorosan együttműködő közösségeknek megvannak a maguk normái, amik nem mindenkinek tetszenek. Ebből a rendszerből azonban nehéz kiesni, akár még szándékosan is, mindenképp megtart. Ennek a társadalomnak az a rendkívül nagy előnye másokkal szemben, hogy a lemaradókat felkarolja, és egy szintre hozza a szerencsésebbekkel, a gazdagabbakkal, a kiváltságosabbakkal.

Igazán ez az, amit a dánok egyenlőségen értenek, és nem a mi kísérleti szocializmusunk, ami valójában egy paternalista diktatúra volt. Ez utóbbi az egyenlőséget csak orosz fegyverek árnyékában, erőszakkal tudta megvalósítani, ha egyáltalán megvalósította. A dán és általában a skandináv modell alapja az, hogy mindenki kapja meg azokat az esélyeket, amikkel felzárkózhat. S mivel nem mindenki születik módosabb családba, nem mindenkinek vannak meg a legjobb feltételei az induláshoz, mindig van kit felzárkóztatni. A szellem kedvez nekik, a szolidaritás gondolatával a skandinávok gyerekkoruktól kezdve barátkoznak. Konkrét példa erre, hogy a legtöbb közösségi, illetve oktatási térben nem választják külön a fogyatékkal élőket és az épeket, hanem együtt foglalkoztatják őket. Így van ez az általam látogatott Nordfyns népfőiskolán is. Egy lakótérben éltünk és étkeztünk a testi vagy szellemi fogyatékkal élőkkel. Némely foglalkozások külön voltak, mások pedig együtt. Megismerkedtünk a problémáikkal, megszoktuk őket, értékeltük előnyös tulajdonságaikat, például azt, hogy sokkal közvetlenebbül, gyakrabban és nagyobb intenzitással fejezik ki szeretetüket a másik iránt: irántunk.

Az általunk megtapasztalt orosz típusú szocializmusban a szolidaritás csupán egy szólam volt. Nem az emberek belső igényéből fakadt, csupán a hatalom erőltette.

A gondolat nem hatolt az emberek tudatába, így történhetett, hogy a rendszerváltás után senki sem hangsúlyozta. Egész iparágak szűntek meg, biztos munkahelyek híján tömegek hullottak a semmibe, de a szolidaritás eszméjét nem emlegette senki. A munka nélkül maradt szerencsétlenek sem bízhattak abban, hogy a szolidaritásra alapozva szimpatizánsokat vihetnek az utcára: senki sem ment volna ki. Az általános eufóriában arra számított mindenki, rá már nem kerül sor, a többiek pedig kit érdekelnek. A szükséges áldozatok körébe majd mások lépnek be, mi pedig élvezzük majd a kapitalizmus áldásait, a magasabb fizetést, a tisztes polgári jólétet.

Ezeket a köröket ma senki sem merné a dánokkal megfuttatni. Az újságok szétszednék azt a politikust, aki százezrek utcára kerülésére csak legyint és szükséges áldozatot emleget. A közfelfogás szerint legalábbis köteles a munkásokat és családtagjaikat mély együttérzéséről biztosítani, azután pedig, amilyen gyorsan csak lehet, megkeresni a megfelelő megoldásokat, amelyek a károsultak egy részének kárpótlást vagy lehetőséget nyújtanak. A szavazók ezt itt meg is követelik.

Az ember mégiscsak szívesebben él egy olyan társadalomban, amibe valamilyen közösségi érzés is szorult. Egyrészt nagyobb biztonságban érzi magát, másrészt jól is esik, ha szót emelnek érte. Európa egyik legindividualistább nemzeteként azonban ilyesmiben belátható időn belül nem reménykedhetünk. Kívánatos lenne azonban – már csak saját jól felfogott érdekünkben is – ha nem folyton külön utakon, egymást szinte félrelökve, pártoskodva próbálnánk érvényesíteni céljainkat, hanem a csapatmunkában való együttműködésre is súlyt fektetnénk. Mindehhez megfelelő eszköz az oktatás, és itt lép be a képbe az emlegetett népfőiskolai oktatás. Ez a forma hatással van a formális, rendszerbe illesztett oktatási modellekre, a középfokú és a felsőoktatásra is.

Hallgassunk meg egy lelkes magyar véleményt, aki magyar szempontból is elvégezte a dán mentalitás vizsgálatát. Ács Sándorné nyilatkozatát, aki a Magyar Népfőiskolai Társaság egyik vezetője, aktív része volt és van a kismartoni népfőiskola és ökofalu kiépítésében. Szerinte a dán emberek:

- szeretnek együtt lenni,
- odafigyelnek egymásra,
- megbeszélik közös dolgaikat
- számíthatnak egymásra
- megbízhatnak egymásban,
- szeretnek mindent a lehető legjobban csinálni
- társadalmuk a tisztességre, az adott szó szentségére épül,
- a korrupció elképzelhetetlen,
- az, hogy a média ne a közösséget szolgálja, elképzelhetetlen

Ebben a légkörben mindenki a legjobbat hozza ki magából – írja. Így aztán olyan országot hoztak létre, ahol minden értük van...

A dán jóléti rendszer korrupció elleni harcában nagy szerepet játszik a jóléti rendszer egyik legfontosabb eleme: az oktatás. Stratégiailag fontos ágazat, azonban másra helyezik a hangsúlyt, mint mi. Itt inkább a felzárkóztatás áll a középpontban, nálunk pedig versenyistállók kinevelése, az elitképzés. Nehezebb is ez az út, hiszen sokszor nagy energiákat fektetnek be a szerény képességű, esetenként deviáns tanulók szocializálásába. De meg is van az eredménye, például a közbiztonságban. Nagy áldás, ha a polgár este nyugodtan végigmehet a sötét utcán, és nem kell attól tartania, hogy valaki hátulról leüti. Az árut a kereskedő az utcán hagyhatja, a bejárati ajtókat nemigen zárják. Népfőiskolai tartózkodásunk alatt minket is meglepett az a hányavetiség, hogy dán társaink állandóan tárva-nyitva hagyják a szobaajtókat. Sokszor még kilincsre sem csukják, bárki besétálhat és szabadon viheti, amit akar. A főiskola épületei minden nap, minden éjszaka nyitva állnak, pedig munkaeszközök, hangszerek, testépítő gépek találhatóak ott. Ezt nagyon kevés országban tehetnék meg, igazából csak a skandináv országok „kiváltsága” az ilyesmi, meg mondjuk Kanadáé, amelyre a dokumentumfilmes Michael Moore is csodálattal tekint, negatív példaként emlegetve hazáját, az Egyesült Államokat, ahol – szerinte – a fegyverviselés liberalizálása miatt mindenkinek saját otthonába kell zárkóznia.

Természetesen még hosszan sorolhatnánk a példákat a korrupció elleni hatékony fellépésekre és a korrupcióellenes alapokra, könyvemből viszont csak ennyit gondoltam kiemelni. Ez is azt bizonyítja, a korrupció nem az országokat sújtó "eleve elrendelés," lehet, sőt kell ellene küzdeni. Először a szemlélet megváltoztatásával, ami Magyarországon hosszú folyamat lesz, ám mégis elengedhetetlen, ha továbbra is demokráciában akarunk gondolkodni.