1. cella

folytatás

Számomra egyáltalán nem tudatos ez a félelem nélküli látásmód. Nem érzem azt, hogy veszítenék vele valamit, ha kiiktatnának a társadalomból. Nem nagyon maradt a világban olyasmi, amit sajnálnék itthagyni. Családalapítás, szép utódok, boldog párkapcsolat? Ilyesmiről álmodunk mindannyian. De lássuk be, nehéz ezt megvalósítani. Még ha szerencséd is van, és egy hasonló zónából való társra akadsz és tegyük fel, egymásra találtok, tudsz vele boldogan élni? A média nap mint nap a fületekbe harsogja, hány áldozata van a szuperbaktériumnak, hány terrorista támadás érte az országot, muszlim terroristák, szélsőbalos terroristák, terroristák, akik a korlátozások miatt lépnek fel... Persze több terrorista hal meg, mint ahány áldozata van a támadásoknak, rendőrségünk jól végzi a dolgát, de mégis, egy ilyen világban élni, amely, ahogy sokan hangoztatják, "megérett a pusztulásra," ezt a terhet egyedül is elég cipelni. Boldogság? Ha felmész a közösségi oldalak valamelyikére, ha rákapcsolsz egy csatornára, elborítanak a szalagcímek, halál, fertőzés, elvetemült terroristák, felelőtlen állampolgárok, félelem, félelem, félelem... Ha kikapcsolsz mindent és csak a sötétségbe nézel, akkor sem úszod meg, reggel jön a busz és már a buszról leszállva arról beszélnek, tegnap milyen szörnyűségekről számolt be a média, hogy nincsen remény és belátható időn belül nem is lesz, sikeres és nagy vezetőink egyike pedig minden nap elmondja, a szuperbaktérium az emberek felelőtlen viselkedése miatt tovább terjed, az emberek képtelenek vigyázni az egészségükre, a terroristák pedig nem tudnának érvényesülni az állampolgárok támogatása nélkül, ebben tehát az egész társadalom bűnös. Ha nem vagy kíváncsi a beszédre, másnap úgyis mindenki erről beszél. Ez a társadalom nem is érdemli meg azt az erőfeszítést, amit a vezetők megtesznek érte! - ez a felső kör egyre inkább hangoztatott érve. Mi pedig úgy nézünk egymásra, mintha ellenségek volnánk. Szerelem? Igen, bevallom, életemben már volt részem abban, hogy egy csinos arcra nem tudtam úgy nézni, mintha ellenségem lenne. Sőt, semmi rosszat nem tudtam elhinni róla. Nem hittem, hogy felelőtlen lenne, nem hittem, hogy rosszat akarna nekem, sőt, csak jót, kellemeset és pozitív érzelmeket tulajdonítottam neki. De kiderült, hogy a bizalmatlanság nagyobb erő a - nevezzük így – szerelemnél.

Évekkel ezelőtt megismertem egy izgalmas lányt a könyvelésről. Kapcsolatunk nem indult túl komolynak, titokban megtréfáltunk néhány komolykodó gyári vezetőt, elmentünk a méregdrága nagy éttermek egyikébe, ahol táncolni is lehetett – persze csak maszkban - , kirándulgattunk a szép időben, hógolyóztunk a rosszban meg ilyen hülyeségek. Hozzászoktunk egymás társaságához, megkedveltük egymást, azaz csak én őt, mint utóbb kiderült. Egyszer, egy komolyabb pillanatomban így szóltam hozzá:
- Mit szólnál hozzá, Chloé, ha egy kis időre felszámolnám a saját kapszulámat és hozzád költöznék? Később talán egyesíthetnénk a kapszuláinkat, neked is egy negyven négyzetméteres kapszulád van és nekem is, nem tíz négyzetméteres, mint az alapjövedelmes szerencsétleneknek, sokra vihetnénk... No persze egyelőre még csak ki kellene próbálnunk, milyen együtt élni. Kedveljük egymást, jól elvagyunk, miért is ne léphetnénk tovább egy gondolattal?
- Nekem nem kell koloncnak egy férfi. Ti csak kihasználjátok a nőket, minden férfi született elnyomó. Süketeltek nekünk az érzelmekről, de semmi hasznotok. Én független akarok maradni és az is maradok. Könnyebb így nekem.
- És ha nekem nem? Érzelmekre is szükség van, anélkül nem lehet élni!
- Érzelmekre talán szükség lenne, de élősködőkre nem. Bizonyított tény, hogy egy nő sokkal talpraesettebb, mint egy férfi. Akkor meg minek neki egy férfi? Megmondom. Azért, hogy rajta élősködjön és elszívja az energiáit.
- Ki mondta neked, hogy csak ez lehet egy férfi-nő kapcsolatból?
- Ki? Ezzel van tele a média! Meg a női magazinok!
- A média! A média! A saját szemednek higgyél! Csak egyszer! Csak egyszer láss a saját szemeddel engem és akkor rájössz, hogy ezek előítéletek!
- Amelyik férfi nem alkoholista, az munkaholista! - vágta a szemembe. - Mivel nem vagy még középvezető sem a Kingnél, te csak az előbbi lehetsz! Ez kiderült akkor is, amikor táncolni mentünk.
- Ahányszor elmentünk a Cosmopolisba, mindig csak két sört ittam meg, soha többet.
- Aha! Én meg két kólát. Miért nem tudtál te is kólát inni?
- Mert utálom azt a cukros löttyöt. Semmi természetes nincs benne.
- Miért, másban talán van? Nincs rád szükségem, csak elszívod az energiámat. Megtaláltam a helyes szót: energiavámpír vagy!
- Megtaláltad a helyes szót, amit egy szaros női magazin adott a szádba! - kiabáltam most már indulatosan – Éppenséggel eddig csak feltöltöttelek! De ha így gondolod, nincs miről beszélnünk. Akkor szakítanunk kell.
- Látod, ez vagy te. Tovább szórakozhatnánk, de neked muszáj mindent elrontanod. Nem tartod tiszteletben a függetlenségemet!
- Dehogynem! Hisz épp most adom vissza! - vetettem oda neki dühösen.

Szóval nem épp a legszebb módon ért véget az az egyetlen kapcsolatom, ahol egyáltalán szóba került olyasmi, aminek a végén akár fel is derenghetett volna egy családalapítás. De fiatalság, bolondság. Már harminc éves vagyok és másképp látom a világot.

Igazuk van a vezetőinknek, a mai vészterhes időkben egy embernek egyedül kell maradnia. Csak így kerülheti el, hogy szenvedést okozzon a másiknak és csak így szolgálhatja a közjót. Fertőző betegség vagyunk a másik számára – tanítják nekünk – és csak úgy maradhat mindenki egészséges, ha semmit sem akar a másiktól.

Megvizsgálom a lelkiismeretemet és rájövök: én igenis akartam valamit Chloé Parkertől, Tabitha Johnsontól és másoktól is. Nőnemű lényektől akartam valamit, ez pedig alapvetően nem helyes. Egyrészt mert felmerül a gyanú, hogy nem tartottam tiszteletben a függetlenségüket, másrészt meg a szórakozás és a léhaság fertőző gondolatai uralkodtak el rajtam ahelyett, hogy a szuperbaktérium elleni harc aggasztó állása kötött volna le.

Inkább örülnöm kellene annak, hogy még nincsenek feminista terroristák. Úgyis olyan sokféle terrorista létezik a mai világban, hogy már csak ez hiányzik. Szerintem örülhetünk, hogy robbantások helyett csak a magazinokban fejtik ki a véleményüket az elnyomó réteg tűrhetetlen magatartásáról és cselekményeiről. Az az új mozgalom, ami a házasság felszámolása mellett kardoskodik, mondjuk elég aggasztó, vitatkoznak is róla eleget a tévében, de legalább fegyver nélkül teszik. Az a véleményük, hogy amikor a nő aláírja a papírt, miszerint hozzámegy a férfihez, valójában feladja a függetlenségét, lemond róla és a férfi alá rendeli magát. Erről szól a házassági papír, illetve maga a házasság, amit meg kellene szüntetni. Tüntetnek is néha, olyan feliratú transzparensekkel, hogy "Büszke nő vagyok, nem adom fel a függetlenségemet!" és hasonlók. Mondjuk olyanok vonulnak fel, akiket a kutya se akarna elvenni. Nem csupán a külseje, hanem a gondolatai miatt sem.

Igy hát gubbasztunk negyven, harminc, vagy tíz négyzetméteres kapszulánkban és hallgatjuk a híreket.
- Nincs remény... - lihegi elcsukló, ugyanakkor zaklatott hangon kedvenc bemondónőnk, akinek az arca remeg a feszültségtől – A Kelet-Közép-Amerikai Régióban ma újabb rekordot döntött a szuperbaktériumtól fertőzöttek száma. Ma újabb 50 halottat regisztráltak a régióban, Boston mind a tizenkét zónáját katasztrófa sújtotta területnek nyilvánították. Ahogy már napok óta, a kijárási tilalom este kilenctől lép életbe...

Igy legyen kedved élni.

A regény folytatása egy hét múlva következik