5. cella

folytatás

Az autó suhan velünk és csak gondolkodom, nem szólok Cynthiához sem. Töprengek, vajon nem teljesen reménytelen-e a harcunk? Mit tehetnénk az óriásvállalatok ellen, mit tehetnénk azért, hogy ellenőrizhető legyen a hatalom? Egy pillanat alatt csúszott ki a kezünk közül minden. Egyik nap még biztosak voltunk abban, hogy bizonyos alapjogok rendíthetetlenek, egy másik nap már arra ébredtünk, hogy mindezeket vissza lehet vonni. Persze, voltak figyelmeztető jelek, a klímaváltozással kapcsolatban egyre keményebb víziókat vetítettek elénk, egyre inkább megkérdőjelezve a nyugati ember pazarló életének jogosultságát. Láthattuk volna előre, a kis létszámú hipergazdag elit nem gondolkodik azon, hogyan oldja meg a Föld legnagyobb problémáit, inkább mindent ránk hárít. Nem mondhatjuk, hogy nem figyelmeztettek minket. Éreztették velünk, sőt, ki is mondták, túlélésünk záloga a szabadságunk feladása. Csak úgy élhetünk tovább. Hiszen a bolygó bosszút áll. Járványok, környezeti katasztrófák, az erőforrások kimerülése… De valóban, olyan a mi bolygónk, úgy bánt velünk eddig, mint aki bosszút áll a lakóin? Vajon jogos-e a bolygó-bosszúállási elmélet, nem inkább arról van szó, hogy ennek a hatalomnak az étvágya mértéktelen?
Abban reménykedem, hogy Ramírez bunkerében további válaszokra fogok lelni. Kétségeim vannak, amelyek állandó jelleggel emésztenek. Fel is fogom tenni ezeket a kérdéseket Ramíreznek, amikor eljön az idő. Még mindig van bennem bizonytalanság: ha mi itt most szabadságharcost játszunk, nem veszélyeztetjük ezzel mások egészségét vagy biztonságát? Hogyan lehet jól dönteni egy olyan helyzetben, amelyben mindannyian veszélyeztetve vagyunk?
Mi van, ha mégis az ideológiateremtő Klaus Schwabnak van igaza, bizonyos embereknek nem jár tulajdon és nem jár szabadság? Nem jár semmi, csak egy talpalatnyi föld. Ha ez igaz, jó úton járunk. De még emlékszem arra, ahogy egykori szüleim beszéltek a régi világról…
„Most csak arról hallhatsz, hogy felelőtlenek voltunk és kiraboltuk a Földet – így apám, - de akkor még senkinek sem jutott eszébe vádaskodni. Mi csak élveztük a szabadságot és boldogok voltunk. Annyira természetesnek vettük, hogy koncertekre, színházba járunk, hogy nagy társasági életet élünk, mint te azt, hogy levegőt veszel. Felelőtlenül kezdeményeztünk kapcsolatot más emberekkel, és még nem a félelem szabta meg a hozzájuk való viszonyunkat. Nem féltünk egymástól és nyíltan fordultunk egymáshoz. S persze szórakoztunk és buliztunk is, igen. Olyan szabadon éltük az életünket, ami ma már elképzelhetetlen. Hogy nagy volt az ökológiai lábnyomunk? Én ezt nem tudom, de azt tudom, hogy ma olyan kis helyre szorítják be az embereket, ahol lehetetlen a boldog élet. Az embernek tér kell! És szabad akarat, hogy oda mehessen, ahova akar, hogy azt tehesse, amit csak akar!”
Nem folytatom, mert ő sem folytathatta, anyám ilyenkor közbeszólt, ne beszélj badarságokat, Anton, hallani sem akarom ezt a botor beszédet, ne lázítsd a gyereket, neki már ebben kell élnie, és jobb, ha nem is tudja, mi volt egykoron.
Ramírez belső termébe tartunk és Cynthia némán kísér be. Ő is érzi, mint minden szerelmes ember, aki fogékony a másik rezdüléseire, ilyenkor nem szabad társához szólnia. A helyiségben meglepetésemre két ember fogad. Ramírez és egy ismeretlen, harminc körüli, szemüveges fiatalember. Külsejére nézve olyan jelentéktelen, hogy csak programozó lehet. Bemutatkozásából ki is derül, nem tévedtem szakmáját illetően.
- Térjünk a tárgyra – kezdi Ramírez – sajnos nincs időnk finomkodni veled, Manu. Olyan információk birtokában vagyunk, hogy tudjuk, sietnünk kell. Már készülnek a nagy fordulatra. Libertad o muerte!
- Egy pillanat! – állítom meg a lelkesedését – Mielőtt elhatároznám magam bármire, tudni szeretném, mik a terveitek. Mit szándékoztok tenni a szuperbaktérium által kiváltott helyzet kezelésére? Hogyan oldanátok meg a jelenlegi helyzetet? Tudnom kell, mielőtt felelősséget vállalok. Tudnom kell, mielőtt bármit teszek a GSHE rendszere ellen.
- Nekünk semmit sem kell tennünk a helyzet kezelésére – veszi át a szót nyugodt hanghordozással az informatikus – Az a megoldás már készen vár ránk. Tudomásunk szerint több gyógyszer is van, aminek rendszeres terjesztésével egyszerűen megszűnne a járvány. Kettőt mi is jól ismerünk, de jelenleg beszerezhetetlen. Mondhatjuk úgy is, tiltólistán van. Találgathatsz, kik tették tiltólistára.
- A gyógyszeripar agytrösztjei – válaszolom. - Ennyire már én is ismerem a világ működését.
- Talált, süllyed. Tehát egyszerűen társadalmi tulajdonba kell vennünk a gyártó forrásokat és máris hozzájutunk a szerhez. Egyébként meglepő lenne, ha a több millió gyógyszerből nem lenne megfelelő ellenszer a szuperbaktériumra. Ha nem is arra találták ki, persze, hogy van. De a legnagyobb hatalom a tudás. S akinek a tudás van a birtokában, mint jelenleg a gyógyszeriparnak, annak a kezében van a hatalom is.
- Jó, de még mindig nem értem, ezt a monolit hatalmat hogyan lehet megrendíteni. Mi az, ami árthat nekik, ha a kezükben van minden és mindenki.
- „Szóma, ha mondom, segít a gondon.” – somolyog az informatikus – Egy régi, klasszikus író, Aldous Huxley már figyelmeztetett, mi vár ránk. Akinek a kezében van a szóma, ami mindenre gyógyír, az mindent irányít. Valójában a szóma nála nem más, mint egy kábítószer. Egyre többet és többet adnak el az újgenerációs antidepresszánsokból, ami számukra kedvező, mert a valódi problémákról eltereli a figyelmet és az agyat rombolja. A másik kábítószer a média, ezt nem is kell bemutatnom. De egyvalamivel nem számolnak, az a hatalom, amit irányítanak, nem emberi alapú, hanem virtuális alapú. Elérték azt, hogy mindent a számítógép irányítson. Ha viszont kihúzzuk a virtuális alapot alóluk, nincs, ami irányítson. Az emberek felébrednek kábítószeres álmukból és iszonyú dühösek lesznek azért, mert átverték őket.
- És ezt hogy érjük el?
- Azzal, amitől legjobban félnek, egy átfogó hackertámadással. Megvannak az eszközeink hozzá, számos hozzám hasonló tehetséges programozó van, aki nem állt át a sötét oldalra. Megtámadjuk a rendszerüket, mert képesek vagyunk kreativitással pótolni technikai hiányosságainkat. Még a robothadseregeket is képesek vagyunk kiiktatni. Már csak bizonyítékok kellenek, ami a rendszer meghibásodása után magunk mellé állítja a tömegeket. Ezeket a bizonyítékokat pedig te fogod szállítani nekünk, Manu!

A regény folytatása egy hét múlva következik