Reflexió-horizontok Len Lelevin műveiben
2015. február 16. írta: farappa

Reflexió-horizontok Len Lelevin műveiben

Senkit nem kell bemutatni” - írja a népszerű népíró, és már ebben a rövid sorban egy jól körülhatárolható komplett esztétikai manifesztum pillantható meg. Ha a puha költői elképzelésből, a textusból, mint recepcióból indulunk ki, láthatjuk, hogy a magányos keserv, mint öröm, a boldogság, mint borzalom, a nyelvi kivetítés, mint Erő domborodik ki. Egy mindentől lecsupaszított vonatkozás emelkedik elénk. Ebben a magában álló rendszerben a szép elvileg lehet jó, a kimondott szó lehet mérték egy szakralizált környezetben. Nehéz a tisztánlátás a differenciálatlan komplementer komplexek közt, de a referenciától sem mentes sorköz autentikus elővigyázatra int. „Minden akasztott ember az elővigyázatra hívja fel a figyelmet tétlen csüngése által”- írja a szerző „Senki se saját” c. művében. A hierarchizált destrukció a szépség megkerülésére törekszik, és néhol a sarkított terek ignorálása érhető tetten. Hátat fordít a konvencióknak, a szeparációs szorongás, mint maximalista hajhab, fogja össze a szöveg frizuráját.

 

A letisztult koncepció idő-és térnyerése már-már pimasz, az éles, de használható egyenesek kereken körvonalazódnak. Látszani engedi a nagyvonalúságot, ellenben a rímek befagytak a prózába, az eszményi szar hirtelen rokonítja a rokonértelmű szókristályokat egymással. Paradigmatikus mesterkedés egy mesterséges, az emberi tényezőt háttérbe szorító világban, mindez a határozottság legkisebb szándéka nélkül valósul meg. A koherens igazságtartalmat statikus mondatok kapcsolják össze esemény-szerűvé. A felállított kérdések eldöntendőek, miközben hamis pitvarokat implikálnak az Ördög és az Angyal kettős, belső játéka köré. Az írói valóság leképezése a fűben történik, ahol a külső valóság belső lényegiséggé érik, és minden alacsonyság magasabb összefüggések birtokába kerül. A szerző ceruzájának hegye két kézzel kap a mindenkori befogadó után. Kimegy, mielőtt bejött volna. A felelőtlen igazságok lehánytorgatása során személyesen háborodik fel az ember fogyasztóvá degradálásán, és a sokszorosítható szerzők együttesén, ezen, a szempontokat destruktíve megrontó sakktáblán. Direkt prejudikál, amikor az elidegenítő, mégis reprodukálhatatlan, implicit párbeszédekről van szó. Művészetének címzettje egy sematikus világ. Az interperszonális, kurzív textus, mint „fáradt gőz” csapódik egy túlexponált attribútumra. Megmenteni nem kell, se megmagyarázni.

„Egy ponty sosem szomorú: csak ponty” - itt már némi zen terminológia is tetten érhető, csakúgy, mint a kultúr-realizmus valóságteremtő fundamentuma. Az egyértelmű gondolati egységek írott szavai, mint élő beszéd virágzik le, ez – úgymond - a kunszt. Ha úgy tetszik tetszhalott a tett, ami a sorok közt támad fel. Élesen restriktív a megkülönböztetés koncepciója, egyfajta megbecstelenített paradigmához hasonló, de valódi mesterséges artifikálás érhető tetten poétikus eszméjében. A konkrét és az experimentális költészet ellen is állást foglal: szavai egyszerre néznek két irányba, az abszolút mondanivaló elutasíthatatlan igénnyé válik, a hajthatatlan halhatatlan és megkerülhetetlen lesz. Filozófiai terminológiája biztos ösztönös igényből fakad, akárcsak saját fehér csendje. A „Pláza lámpaláza” c. novellájában elévülhetetlen mélységek és magasságok, tágas terek tapasztalhatók, és az időnként beköszönő „szuicid limonádék” mediterrán könyörgésnek tűnnek. A szerző mindenevő fogazatával, jóképű szövegezésben, kaján kerub módjára, néha beesik a sorok közé, egyszerre mártír és örök győző. Ellensúlyos mondanivalója nem kizárható. Fényűző destrukciós bázisa párhuzamba állítható a megtévesztés igazságával. Szubjektuma frissen sült pékáruként nyilvánul meg, és a száműzetés kiszolgáltatottságával szolgál ki, illetve: be.

 

Nehéz kardinális párbeszédet létesíteni vele. Az „Addig verni egy nőt, amíg el nem okádja magát – erre vágyok néha” - mondat másként értelmezi a női nyelv kifinomultságát, káprázatossága kiválóan elvész. A nyelvi produktum megfeszítése hímestojásként individualizálódik az időpillanat jelenében. Saját gondolkodásához igazítja az istentelen címzettet: „Mitévő legyek, ha a következő életemben rohadéknak születek, és nem veszem észre?” - kérdezi tágra nyílt szemekkel, teli torokból. Fingja sincs, ám a legtöbb szóköz múlhatatlan emberi érdemeinek megnyilvánulási formái. A „Szart kértem szülinapomra” c. versében az emberi végterméket absztrakt értelemben veszi számba, és így sokkal konkrétabb, körülhatárolhatóbb az a szar, hiszen egyértelműen visszautasítja a kimondott szót, és minden közhelyet átad az időseknek. Ezért olyan roppant performatív, mint ahogy a hó sem direkt esik, vagy a hő. Lelevin csak azért használ szavakat, mert nincs helyettük más. Számára a dedukció csupán esztétikai funkciót tölt be, nem olvasókat akar, hanem barátokat.

Szöges ellentét! Amíg a készlet tart! Teljesen kifejlett, felnőtt, hím biciklipumpát vennék diszkont, Áron, diétás húsú barátomnak” - A szövegtest szőrtelensége borotva nélkül találkozik a szubjektív recepciók terminusaival, eternális, de időhöz kötött, monoton kontextusában disszonáns beköszönés. Az ismeretlen borzalom freudi közegébe helyezi önmagát, mintha szimbiózisban, kölcsönösen feltételezné egymást egymagával. Az elnémulás örök vágya önmaga árán születik meg, folyamatosan visszakényszeríti magát, így belélegezhető mondanivalója szabaddá válik. Erről a szóhalomról már van kilátás: egy tűzfalra. A rokonértelmű otthontalansága szeparált, mégis sematikus, tiltakozását le akarná tenni, ha a szóközi transzfer engedné. A megszámlálhatatlan hermeneutikai tiltakozás kitágítja az olvasó szűk látókörét. Önmaga privát médiuma, mégis képes megosztani magát. Megtisztítja a megrontott nyelvet, mégse érti a saját verseit. A „Nem vagyok öngyilkos!” c. monodrámájában a pinominális nómenklatúra mélyvízi vízió lesz, a vertikális percepciók pedig elvesznek, amikor pusztán individualizálja és antropomorfizálja elképzelését, így válik a szerző saját útitársává.

„Mit bámulsz, te szopós buzi??!!” - Saját ügyessége ékes géntérképet rajzol a szöveg textúrájába. Néha önmaga előtt is képtelen megszólalni, ugyanakkor esztétikailag érvényes sorai közt egész nap május van. Felkiált, de csendben. Saját magába kanyarodik vissza, saját maga felé halad, hogy saját farkába harapjon. Egy generációkat generáló dacvers önmaga hatán is megél, a szerző mégis hajlamos az elnémulásra, meghosszabbított szövegkarja elkerülhetetlenül találkozik a befogadó tekintetével, melynek tükrében megcsillan. A vers elrakható tulajdonná válik, jelenvalóságában egyszersmind első szám, első személy. Magával hozza saját magát, létmódja pontszerű és közvetlen, hogy hozzátegye legsajátabb traumáját. Minduntalan nyitott, üres szabad tér, ahol a helyét keresi. Paradoxon jelleggel bír. A költő talán inkább egyfajta kollagénpuffer az arcon, vagy egyenesen irodalmi botox, mert nincs benne elvárás, mégis van. Bélszín. „Mert miből áll az ember? Vér, csont, ízületi folyadék, könny, bánat és boldogság – ebből áll az ember”. Tudja, hogy senki sem teljesülhet maradéktalanul, mert implicit módon irreverzibilisek vagyunk. Az autentikus szöveg topográfiája a nagy szavak geológiáját követi, melynek során a tektonikus szólemezek elmozdulnak. Írásai egyszerre helyszínek és küzdőterek, szinte meridiánok. A biológiai utalásokat („Hazatalálás? Nálad vagy nálam?”)  kockázatos hang-fal választja el egymástól. Megérzései parádésak, számba vehetetlenül vátész, aki minél tisztább magaslatból nyújt kilátást egy esszenciálisabb vers-valóságra, így mindannyian részesévé válunk egy olyan univerzumnak, ahol a sok embertelenség túlságosan emberi. Lelevin nem azért van, mert nincs, hanem azért nincs: mert van!

A bejegyzés trackback címe:

https://b-irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr137173737

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása