A kommunizmus áldozatainak emléknapja kapcsán

A kommunizmus pszichológiatörténeti vizsgálata

„Világraszóló botrány lenne, ha végre hozzáférhetőek lennének azok a források, amelyek megmutatják, Moszkva valójában mekkora áldozatokkal és hogyan pénzelte a levert szabadságharcok utáni konszolidációs rendszereket.”

Civilizációnk egyik nagy kérdése, vajon a XX. században, a modern technikai civilizációban mi tette lehetővé a diktatúrákat? Hogyan teremhettek kiszolgálói őrült és dekadens embereknek? Hogyan kerülhettek egyáltalán hatalomra?

November 4-e arra is alkalmat teremt, hogy szembenézünk közelmúltunk ideológiai és erkölcsi gyökereivel és röviden rámutassunk a történetkutatásban még nagyon is létező fehér foltokra.

Nos, a technika nem szüntette meg a szegénységet, a nyomort és a tudatlanságot. Ezek összetevői pedig hatékony masszát adtak a diktátorok keze alá.

Régóta van egy elméletem, miszerint a diktatúrák valójában irigységi mozgalmak. Az irigységi mozgalmak jogos vagy jogosnak tűnő elégedetlenségi lázadásokra épülnek, minden időben sok olyan ember van és volt, aki semmilyen lehetőséget nem kap az élettől, ezért egy textus, egy ideológia rabja lesz. Ezek az emberek képesek mindenre, mivel minden jóérzést, élvezetet és képességet irigyelnek másoktól. Az irigység öl. Szó szerint. Ha nem éri el a tárgyát, nagy tragédiákat szabadít az emberiségre. Egész rendszerek épülnek az irigységre, a pusztító embergyűlöletre, ami azon alapul, hogy egy másik embernek jobban megy, mint nekem. A szintkülönbség önmagában is képes a vadállati érzelmek felkeltésére. Az irigységi mozgalmak igyekszenek a végsőkig kihasználni az elkeseredést és a fellobbanó indulatokat. Az újabban felbukkanó történetpszichológia vizsgálatok az egyéni személyiségekre, az emberi tényezőre nagyobb hangsúlyt helyeznek. Ilyen személyiséghiba például a kisebbrendűségi érzés, amit a diktatórikus rendszerek állandóan kihasználnak. A kisebbségi érzés hamar elhatalmasodik az ilyen emberen és semmilyen mentő körülmény sem képes felmenteni az ő szemében kivételezettnek tartott rétegeket. Mivel én annyit szenvedtem, neki pusztulnia kell – ez a logika számunkra talán elfogadhatatlan, de egy kisebbségi érzéstől gyötört, mélyről jött ember számára logikus.

Az értelmiség tisztelgése a primitív, archaikus ember előtt – ez maga a Kádár-kultusz. A 3,60-as kenyér, melynek regnálása 1970-től 1985-ig tartott a legendák szerint, a rendszer pozitív jelképévé vált. A kenyér persze nem kerülhetett ennyibe ennyi ideig, természetesen dotált termék volt. Szinte semmi sem került annyiba, amennyit ért. Világraszóló botrány lenne, ha végre hozzáférhetőek lennének azok a források, amelyek megmutatják, Moszkva valójában mekkora áldozatokkal és hogyan pénzelte a levert szabadságharcok utáni konszolidációs rendszereket. A nyolcvanas években több utazónak is feltűnt, hogy az orosz városok állandó húshiánnyal küszködnek, húsétel vagy minőségi étel csak ünnepnap jut a munkások asztalára. Ez Magyarországon elképzelhetetlen volt. Mindenesetre furcsa, hogy a Birodalom központjában szűkölködnek az emberek, míg a periférián szociális kedvezményeket biztosítanak. S akkor még nem beszéltünk a szintén bőségesen áramló nyugati hitelekről…

A jóléti hitelek fedezték a költségeket, államadósságba keveredett miattuk az ország. Az archaikus ember mítosza, hogy jól élünk, és ehhez ragaszkodni kell, ezt a vezér biztosítja, az a szimpatikus vezér, aki képes tíz-tizenöt éven keresztül fenntartani a 3,60-as mítoszt. Kádárnak, mint Hitlernek, voltak archaikus képességei, tudott együtt érezni a munkással. Ez persze nem azt jelenti, hogy össze lehetne hasonlítani Hitlerrel, nyilván nem, de az archaizmus, amivel a természeti ember lelkét meg tudta fogni, közös köztük. Az értelmiség pedig folyamatosan tiszteleg ezelőtt a képességek előtt. Mivel ő maga nem képes rá, hogy szót értsen az egyszerű emberrel, tiszteleg a vezér előtt. Megjegyezzük, valóban nehéz egy értelmiségi számára, hogy azon a nyelven beszéljen, amilyet akár Kádár is használt. Nagyon sok lelki sérülést, adott esetben defektust kellene megismerni ahhoz, hogy elfogadják ezek a rétegek. Mivel ezeket a lelki defektusokat maga a szocializmus hozta létre, nélküle nem léteznének ilyen emberek, akik nálunk is léteztek, máshol nem tudnának létezni, mivel a társadalom peremre szorítaná őket, mint antiszociális elemeket, ezért megértésük is speciális képességeket igényel. Ezek a speciális képességek nem jöhetnek létre egy bizonyos műveltségi és intelligenciaszint felett. A lelki élet bizonyos durvasága, brutalitása teszi csak lehetővé, hogy a közös hang, a közös álláspont megszülethessen. Kádár valószínűleg értette ezt. Tudatosan élt azokkal az eszközökkel, amelyekkel hatást tudott elérni azokban a rétegekben, amelyek nem érték ugyan el az általuk vágyott szintet, de azt sem szerették volna, ha más eléri.

Jelen esszénk képtelen felmérni, mekkora károkat okozott akár a magyar társadalomban az irigység kultúrája, mivel ehhez könyvtárnyi mennyiségű tanulmányok elkészítését a tudomány elszabotálta. A kelet-európai társadalmak többségében, még az oroszban is, ennek vizsgálatában jóval mélyebbre jutottak. Az irigységi mozgalmak mindegyike fellépett egyfajta lebontó erővel. Ez a lebontó erő először is megkérdőjelezi a hierarchiát, még akkor is, ha az műveltségi, tanultsági alapon jön létre. Haszontalannak, feleslegesnek tartja a humán kultúrában megszerzett tudást. Hirdeti, hogy nagyon jól meg lehet élni nélküle, sőt, csak praktikus tudásra van szükség, semmi másra. Közös gyökér az ateizmus is. Nem a felsőbb irányítás kérdése a fő kritika tárgya, hanem a lelkiség kigúnyolása, megszüntetése a fő irány. Persze tudnunk kell, ha az emberek fejében elültetjük a kételyt, a lelkiség gyakorlása vagy egyáltalán a lelki folyamatok bármilyen gyakorlása, tudomásul vétele csupán öncsalás, akkor megnyitjuk az utat az ösztönök világa felé. A legfőbb ösztön a szexualitás, de itt a legtöbben nem állnak meg. Ha meggondoljuk, ezek után csak pusztító ösztönök jöhetnek számításba: a szerzés ösztöne, a kínzás ösztöne, az ölés ösztöne. Sajnos, tények bizonyítják, a következő lépcső nem lehet más, mint a gyilkolás: a kommunista ideológia áldozatait százmillióra becsülik, és a becslés csöppet sem nevezhető túlzónak annak fényében, hogy ezeket a hullahegyeket többnyire távoli, „világtól félreeső” helyeken gyártották. Tehát a felmérés korántsem lehet teljes, de kutatók munkája nyomán ma már legalább hozzávetőleges képünk lehet arról, mekkora lehetett a mészárlás.

Valamennyi visszaemlékezés, amelyben mindkét diktatúrát, a fasiszta és kommunista börtönöket, táborokat hasonlítja össze, egyöntetűen egyetért abban, hogy a kommunista táborok, börtönök őrei és körülményei voltak a kegyetlenebbek és gonoszabbak. Szolzsenyicin, Rózsás János, Nyeste Zoltán, Gábori György és mások írásai egybehangzóan állítják, a kommunista pribékekkel elvetemültségben, brutalitásban nem versenyezhetett senki. Ők is főleg más emberek beszámolóiból szerezték az információkat. Ha ezekhez hozzátesszük a mindkét rendszer poklát megjárt névtelen emberek feljegyzéseit is, nem tartjuk kétségesnek, nem véletlenül közölték velünk, melyik az aljasabb. Figyelmeztetni akartak valamire, ami talán még ma sem egyértelmű.

A történész ezt nem hagyhatja figyelmen kívül.

A dachaui koncentrációs tábort megjárt Gábori György így ír erről:

„Azon az embertelenségen, amit a második világháború előtt és alatt a német SS alakulatok elkövettek, nincs mit menteni. Mégis, tapasztalatom szerint, ha az SS-ek munkára fogtak bennünket, közben nem kínoztak. Nem hiszem, hogy ezt emberségből cselekedték volna, inkább ökonómiai elvek miatt: termelő elemek voltunk s tudták, miképp hasznosíthatnak minket a legjobban. Itt, a recski táborban semmiféle hasonló meggondolás nem érvényesült; csupán a gonoszság, elvetemültség, szadizmus és a bosszú. Itt a ránk kiszabott munka nem a termelést szolgálta, hanem a kínzást.”

A kommunizmus ezen brutális korszaka sokáig elhúzódott, bár területileg megoszlott, kegyetlenségben mindenhol másutt érte el csúcspontját. A Szovjetunióban megszakítás nélkül 1917-től 1953-ig tartott. Már a nagy októberi fordulat és az utána következő polgárháború legkevesebb egymillió áldozatot szedett, ami csak a vörös terrort illeti! A sztálinizmus időszakában pedig kb. negyvenmillió ember pusztult el. Mao Cetung nagy ugrásának és a kulturális forradalomnak együttesen legkevesebb hatvanmillió halott lett az eredménye. Ez már százmillió, s akkor még ebbe nem számítottuk bele a kambodzsai őrület kétmillió halottját.

Mivel az ázsiai példák hazánkhoz nem állnak annyira közel, nagy jóindulattal azt mondhatjuk, a szocializmus kelet-európai, konszolidált korszaka csak 1960 után következett el. Sztálin ugyan 1953-ban meghalt, a Sztálin bűneit részben feltáró XX. kongresszust azonban csak 1956-ban tartották meg Moszkvában. Ráadásul az 1956-os magyar forradalmat ennek ellenére erőszakkal letörték, az utána következő megtorlás is 1960-ig elhúzódott. 1960 előtt semmiképpen nem beszélhetünk konszolidációról.

1960-ban azonban a szociális kedvezmények még igen csökevényesek voltak, enyhén szólva még a munkásosztályt sem elégítették ki. Csupán 1968-ban indult el az új gazdasági mechanizmus, amelynek nyomán kezdetét vette az igazán szolid gyarapodás. 1985 körül a kádárizmus mély válságba került, ez előbb a közhangulatban, később már a tömegek anyagi hanyatlásában is jelentkezett. A nosztalgia tárgya tehát nem lehet több, mint tizennyolc-húsz év konjunktúra. Ez összevetve más korszakokkal, igencsak szerény eredmény. A reformkor negyven évig, a dualizmus prosperitása hatvan évig tartott, a magyar középhatalmi időszak, az Árpád-házi királyok kora háromszáz évig. A történelmi emlékezetben, elsősorban közelsége miatt, nagymértékben túl van értékelve ez a húsz év. Úgy beszélnek róla, mint a polgárosodás korai korszakáról, holott a rendszer lényege tagadta az egész polgári kultúrát. Sőt, a szó szoros értelmében nem is létezett kultúra, nem is létezhetett, hiszen a kinevezett uralkodó osztálynak, aminek nevében sikerült egységesíteni a társadalmat, a munkásságnak sosem volt egységes kultúrája. Ez egyáltalán nem csoda, hiszen az ipari szolgáltató rétegeknek, a fizikai munkásoknak egészen más a szerepük a társadalomban. Anyagi dolgok reprodukciójában érdekeltek, ebben el is fáradnak, de senki sem kíván tőlük ennél többet. A polgári, értelmiségi, hivatalnoki rétegnek azonban már jutott energiája arra, hogy kultúrát teremtsen és akár ezt anyagilag is fenntartsa.

Nem lehet úgy tenni, mintha egy korszak egy időszaka teljesen független lenne genezisétől és érett időszakától. Ha a legközelebbi példát vesszük, a példát adó Szovjetunióban 1953-ig tombolt a vörös terror, amely még Sztálin halála után is számtalan áldozatot szedett a koncentrációs táborokban. A beállt enyhülés után, a hatvanas, hetvenes években is ezrével hurcoltak, csuktak börtönbe, elmegyógyintézetbe tudósokat, írókat, ellenzéki személyiségeket. Megállapíthatjuk, hogy a rendszer vad, erőszakos időszaka 1953-ban lezárult ugyan, de ha tárgyilagosan vizsgáljuk, akkor az az igazság, egyrészt abban a formában fenntarthatatlan volt már, másrészt az emberek ilyen hosszú idő alatt hozzászoktak az elnyomáshoz, elfogadták, tehát más módszerek is megengedhetőek voltak. A szovjet vezetők abban reménykedtek, már nem lesz szükségük azokra a brutális eszközökre, amit korábban igénybe vettek, mivel a demokratikus világ hatása miatt náluk is elindulhat egy földindulás. De még 1962-ben is tankokkal fojtották vérbe a novosszibirszki lázadást, amikor veszélyben érezték hatalmukat. Az eredmény több ezer halott. (Az 1962-es lázadásban is döntő szerepe volt a rossz ellátásnak és a rendkívül alacsony béreknek.)

Az archaikus ember, akit a szocializmus alatt „felszabadítottak” minden gátlás alól, a Kádár-rendszerben sem vált semmivé, csak más formában jelentkezett. A Szovjetunióban az erő mítosza, a nagyhatalmi legenda köré összpontosult a rendszer propagandája. Magyarországon minden érték materializálódott, a szerzés, a zsákmányolás vált kizárólagos életcéllá. Demokráciánk sem lehet nagyon más, mint az előző rendszer öröksége, és sajnos olyan is. A zsákmányoló elvtárs magatartásában a többség sokáig semmi kivetnivalót nem látott, hiszen maga is úgy próbált élni. Mire pedig felhördült volna a tömeg, a volt kommunisták magukhoz ragadták a gazdasági pozíciók többségét. Mások voltak ugyan, mint az előző társadalmak arisztokratái, nagy- és középpolgárai, mert hiányzott belőlük a műveltség, a szerzett tudás és a viselkedési normák tisztelete, de sokan ezt nem is hiányolták. A negyven év alatt ugyanis az archaikus ember látásmódját erőltették ránk. Eszerint pedig nem is hiányoznak ezek az értékek, találékonynak, ügyesnek és erőszakosnak kell lenni, ennyi az elvárás.

Csakhogy ezeknek az elvárásoknak a kökorszaki ember is megfelelt. Az emberiség történelme nem más, mint fokozatos haladás a kifinomult humanista (polgári) kultúra felé, ahol emberséges és könnyű az élet, s ahol az emberek egymást segítve könnyebbé teszik a boldogulást. Időnként vannak döccenők ezen az úton, amely visszavethet társadalmakat, így a miénket is. A kommunista időszakot, benne a Kádár-korszakkal, ilyen döccenőnek kell tartanunk. A szocialista, kommunista kísérlet nem más, mint történelmi baki, bármely időszakát is vizsgáljuk, a történeti vizsgálódás előtt pedig még rengeteg feladat áll, hogy méltó módon tárja fel a balul sikerült kísérlet mozgatórugóit és hátterét.