„Az irodalom a legjobb játék, amit az emberek kicsúfolására valaha is feltaláltak”
Gabriel Garcia Márquez
Tanuljunk meg írni, fejben.
Tanuljunk meg írni, először is fejben. Nem kell mindjárt a papírnak meg a tollnak esni, vagy a klaviatúrának. Úgyis minden fejben dől el, még annak előtte, hogy akár egy sort is leírtunk volna. Mert az agy gyorsabb minden más szervünknél. Ám az agyat is tanítani kell, tanulás nélkül sem fantáziánk, sem mesterségbeli tudásunk nem lesz és e kettő nélkül az írás elképzelhetetlen.
Fejleszteni kell, tehát a fantáziánkat és a mesterségbéli tudásunkat. Fejben. Ezt elsősorban olvasással érjük el - az olvasás elsajátítása után gyakorolnunk kell, hogy mindig és mindenkor készen álljunk az írásra. Az olvasás nagyon sokat ad egy írónak. Nem csak szókincset, írástechnikai eszközöket, de fantáziát, beleélést, új merész gondolattársításokat. Stílusirányzatokat, és olyan élményeket, amiket később fel tud használni saját alkotásaiban is. Ezeket el kell raktároznunk, meg kell értenünk, és tudnunk kell használni.
Aztán amikor nem olvasunk, akkor gondolkodjunk. (Furcsa, mi, hogy még mindig nem írunk?) Ne azt várjuk, hogy majd megszáll bennünket az ihlet és máris megírtuk az első világsikerünket. Gondolkodni, jegyzetelni, gondolkodni, jegyzetelni, lehetőleg mindezt magunkban és csendesen, hogy környezetünket ne zavarjuk, vagy ne képesszük el, miszerint a gyerek, vagy az apa, vagy az anya éppen ír.
Fejben fel kell készülni az első, nem túl jó fogadtatásokra. Persze az anyánk, vagy az apánk csak bólogatni fog, a barátunk a hátunk mögött hangosan röhögni, de a nagyközönség már nem ilyen kegyes. És aki nincs felkészülve, elveszett. Nem az a felkészülés, hogy majd jól visszavágunk annak a rohadéknak válogatott becsületsértések és lejárató kampány formájában, hanem az a felkészülés, hogy megpróbáljuk megérteni a másikat. Megérteni, mert az írás maga a megértés művészete, hiszen mindaddig, amíg valamit nem értesz, nem vagy vele tisztában, nem is tudod megfogalmazni, leírni, vagy ha mégis, nagyon rosszul.
Itt megjegyezném, hogy ez csak átlagolvasók, átlagemberek esetében érvényes. Mindenhol vannak hivatásos kötekedők. Na, őket kell gyorsan, de nagyon gyorsan eltávolítani a környezetünkből, mert egyszerűen abban élik ki magukat, hogy másoknak ártsanak, de erről is majd bővebben abban a részben, ami az amatőr irodalmi portálokkal foglalkozik.
Lehet, sokat időzök az én körül, és ez sokakat idegesít. Többen már nagyon írni szeretnének, szavakat sorba tenni, mondatokat összeterelgetni, ám az szerintem még nagyon messze van. Még csak ott tartunk, hogy gondolkodunk - a magunk, és néha mások írásai körül. A tehetséget összeházasítjuk a gondolatisággal és a szakmai tudásra bízzuk magunkat.
Érted már, hogy miért is fejben kell felkészülni? Mert ebben az esetben tényleg minden, de minden ott dől el. És ráadásul csak is a te fejedben. Ott benn játszódnak le a drámák, a szerelmek, a gyilkosságok, a rettegés, az öröm. Ezért kell felkészülnöd nagyon, hogy mindezt kezelni tudd.
És ha már
Vagy úgysem
De ha mégis
Akkor kezdjünk el írni.
Mondjuk, tételezzük fel, hogy a helyesírással nagyjából tisztában vagyunk (+a Word majd segít), akkor már azzal nem kell bajlódnunk. De azért, az írástól függetlenül, nem baj, ha legalább az alapokkal tisztában vagyunk.
Jöhetnek egyből a mondatok és a szavak. Valamint ezek bonyolult összevisszasága, amiben ha rendet teszünk, születik egy mű. A hogyanokra két külön fejezetet szánok, így most bocsátassék meg, de nem térek rájuk ki egyáltalán.
Kezdjük nagyon az elején. Alant egy szöveg olvasható. Miután elolvastad, kérdezd meg magadtól, hogy miért nem jó, miért, és mi nem tetszik benne:
„Anikó gyakorló pedagógus korában néhány évet felnőttek általános iskolájában tanított. E pályának igen kemény próbatétele ez.
Milyen is az ember, aki felnőtt testtel próbálja magát beszorítani az iskolapadba? Minden igyekezetét összeszedi, hogy megtanulja, amit anno, gyerekkorában kellett volna. Miért is? Kell a munkájához, e nélkül nem veszik fel sehová dolgozni.
Történt az egyik óra alkalmával, hogy éppen az osztás (napjainkban bennfoglalás) műveletét próbálta a fejekbe tuszkolni.
Legtöbbször ő írt a táblára, a tanulók írtak a füzetbe, és Anikó közben rendületlenül magyarázott.
A többség inkább a táblánál szeretett felelni, mert ott a tanárnő egy kicsit mindig rávezette őket a megoldásra is.
Egyik tanítványának az olvasás és számtan útvesztői mellett, még a beszédhibájával is meg kellett küzdenie.
A tanuló felírta a feladatot, és hősiesen kiszámolta az eredményt. Nem kérdezett tőle semmit, mert annak hallatán, hogy az "s' és "sz' betűket "ty'-nek ejtette rendszeresen derült az osztály. Amikor beszélt a tanuló, a többiek csak erre figyeltek, és kuncogtak (mint a gyerekek). Egy dolgot mégis kénytelen volt megkérdezni tőle:
- Mi az a szám ott alul?
- Milyen "tyám'?
- Hát az a szám ott legalul?
- Nem tudom!
A felelet egyébként ötös lett volna, ha ezt is meg tudta volna mondani. Szomorúan nézett tanárára, ezért próbált neki segíteni a következő módon:
- Maguknál hogy hívják az ételt, ami a tányéron marad? - kérdezte, s gondolta, azt biztosan tudja mindenki, hogy ez a maradék.
Összehúzta a szemöldökét, nagyon koncentrált. Erősen gyöngyözött a homloka, küzdött a jó jegyért.
- Jaj de jó, fogja tudni! - örvendezett Anikó.
Jött is a válasz:
- Motylék.”
No ?
Mitől is furcsa a dolog?
Mert…
Mert ez egy kezdetleges mondathalmaz némi koncepcióval egy humoros történet irányában. Csak. Csak rengeteg hibája van. Mindenek előtt az első bevezető rész egyáltalán nem tartozik szorosan a sztorihoz és ez nagyon zavaró benne, hiszen a sztori szempontjából csak húzza az olvasó idejét, mint egy rossz viccmesélő. Aztán nem jók a mondatok. Így együtt nem olvasmányosak, és ennek a legfőbb oka, hogy a szerző, még rutintalan, nem ismerte meg, (fel, fejben) hogy milyenek a jó mondatok. Nem az íráshoz használt mondatokat használja, hanem a beszédhez használt mondatokat próbálja leírni és ez nagyon nagy baj.
Nézzük meg milyen is ez az írás, ha csak a lényegre koncentrálunk és viszonylag jó „írás mondatokat” használunk:
Szavolyai szenvedett a táblánál. Szenvedett annak ellenére, hogy szerette a matekot és szeretett felelni is, de csak írásban, mert nagyon unta már, hogy az esti suliban, ahová járt, az osztály állandóan a beszédhibáján röhögött.
Anikó szenvedett a katedránál. Szenvedett, mert tudta jól, hogy Szavolyainak nagyon is jó képességei vannak a számok varázslatos világában, ám kevésbé jó a beszédtechnikája.
A táblán egy tökéletesen levezetett feladat állt, ám Szavolyainak semmiképpen nem jött a szájára a megfelelő szó, a kulcsszó a jó felelethez.
- Mondja Szavolyai mi az a szám?
- Milyen tyám, csókolom?
- Hát az a szám ott legalul!
- Ídes istenkém, instállom, nem tudom.
- Ne csinálja ezt velem Szavolyai. Tudja mit? Segítek.
- Tettyene? Nekem?
- Mondja ki, csak mondja ki, hogy maguknál, hogyan hívják az ételt, ami vacsora vagy ebéd után az asztalon marad?
Szavolyai nézte Anikót, nézte, forgatta a szemét, erősen koncentrált, aztán kissé elszomorodott arccal fordult a tanárnő felé.
- Nem hiszem, azt kérem.
- Mit nem hisz?
- Hát, hogy atytat úgy híják.
- Ugyan, mondja csak ki, higgyen nekem, úgy hívják. Tehát mi a neve annak a számnak, ott legalul?
- Hát, izé. Motylék?
Érezhető a különbség?
Pedig sem nem változtattunk a sztorin, sem nem lett hosszabb, sőt. Egyszerűen másként vannak megfogalmazva a sorok, ennyi a titok. Ja és még valami. A második verze használja az összetett mondatokat, és némileg központozva van. De nem használja egyáltalán például a jellemrajzot, a bemutatást, de képzeljük el, ha használná:
Anikó születése pillanatában, az optimizmus nevű, megfejthetetlen emberi varázslatból minden bizonnyal nagy adagot kapott, mert tanárnak állt. Hittel, odaadással, hivatástudattal. És elhatározással, hogy mindenkit megtanít számolni. Még a Szavolyait is, aki éppen itt szenved a táblánál. No nem azért, mert rossz lenne matekból.
Szavolyai a születésnek abban a bizonyos percében, nem nagyon kapott semmit, sőt, szerencsétlenségére, nem annyira áldásként, mint átokként, de semmiképpen nem kihívásként, némi beszédhibában részesült környezete nagy örömére, ám önmaga keserűségére.
Folytathatnám, de most nem teszem. Nem az én dolgom ugyanis megírni mások helyett. Inkább képzeljük el ezzel kiegészítve a szöveget.
Befejezésül pediglen egy kérdés:
Tetszik már érteni, hogy miért is kell fejben felkészülni, és miért kell fejben megtanulni írni?
Nem?
Hogy írók lehessünk. Hogy ne a hétköznapi mondatainkat és szavainkat használjuk, hogy át tudjunk váltani alkotás üzemmódra.
(sorozatunk jövő szerdán folytatódik)
