Az első döbbenet közvetlenül a bejárat után várt rájuk. A magas és öreg férfi egyáltalán nem hasonlított a várt vagány fiatalemberre. A szeme vidáman csillogott ugyan, de vékony termete és öreges mozgása nem is lehetett volna idegenebb.

A férfinek ez volt a hatodik fogadása, lassan kezdte megszokni, hogy vendégei automatikusan a filmsorozat főhősét várják feltűnni. Hiába minden előzetes mese, idő kell, amíg megemésztik, hogy az író nem azonos a hősével.

A gyerekek megilletődötten jártak körbe a szobában. Egyikük sem lakott ilyen régi és nagy lakásban. Nem is érezték valójában lakásnak, inkább múzeumnak. A nappali, amely egyben dolgozószoba is volt, vetekedett egy osztályterem méretével, de körben a falak mentén könyvespolcok álltak, zsúfolásig töltve régi, nagyon komolynak látszó könyvekkel. Ketten-hárman már jártak könyvesboltban, de a többiek akkor láttak először ilyen halom könyvet egy helyen.

Ezt mind olvasni tetszett?

Az író felvette a szokásos nyájas modorát.

Hát, igen. Ennél még sokkal többet is. Itt csak a legjava van.

A gyerekek nem értették, hogy mi van a vajjal, és hogy jön az a könyvekhez, de túlléptek a dolgon.

És hol tetszett írni a Kapor Betyárt?

Itt írtam, ebben a szobában.

A szoba írósarka egy kicsit sem volt barátságosabb, mint a bármelyik másik része. A régi és nagyon sötét íróasztalon papírok feküdtek művészi összevisszaságban. Az asztal sarkára tolva, egy írógép állt. A fémkeretes tartóban, egy komor, fekete öltönyös ember nézett, nagyon csúnyán.

És honnan tetszett tudni, hogy Kapor Betyár, miket csinált az életében?

Ó, hát más könyvekből már tudtam sok mindent. Amit meg nem, azt kitaláltam.

Akkor az nem is igaz, hogy Kapor Betyár igazi ember volt?

Csalódott hang csendült ebben a kérdésben. A tanárnő cinkos mosolyt küldött az író felé, aki egyáltalán nem volt vevő a cinkosságra.

Tudjátok, gyerekek, Kapor Betyár valóban élt, de nagyon keveset lehet tudni az életéről. Én elképzeltem, hogy milyen lehetett és megírtam.

És az igaz volt, hogy kihajította a Csáky grófot torony ablakából?

És az igaz, hogy letörte a buzogányt a templom tetejéről és azzal verte szét a zsandárokat?

És az igaz, hogy karóba húzatott egy papot, aki elárulta?

És tényleg megszöktette a bíró lányát, akibe beleszerelmesedett?

A tanárnő újabb pillantást küldött az író felé, jelezve, hogy a gyerekek már csak ilyenek. Imádják a romantikát és a kalandot. A fiúk a kalandot, a lányok a romantikát. Fordítva elég furán festene.

Az író a málnaszörpös és ropis asztal felé terelte a gyerekeket. Erre az alkalomra valódi málnaszörpöt hozatott, szódavízzel felengedve.

A karós dolog valóban megtörtént, gyerekek, ez biztos, mert erről fennmaradtak a régi csendőri jelentések. Meg aztán elég nagy port vert fel, akkor már nem volt szokás ilyesmit csinálni. A lányszöktetés egy kicsit bizonytalan, ezt ugye nem verték nagydobra. Könnyen lehet, hogy emberrablás történt. A bíró lányának nyoma veszett akkoriban. Évente sok száz eset is volt, hogy fiatal lánynak nyoma veszett. A megerőszakolás után többnyire megölték őket és bedobták a folyóba. Vagy csak felkötötték őket egy fára, hogy öngyilkosságnak tűnjön. De szerintem ebben az esetben minden úgy történt, ahogy leírtam. Szerelem volt és szöktetés.

A lányok elégedetten vették tudomásul, hogy a szerelem történt. Nem kérdeztek rá a megerőszakolás mibenlétére, ennek az író nagyon örült. Unta már, hogy az iskola őt használja fel a kényes témák elbeszélésére. Miért nem beszélik ezt meg osztályfőnöki órán?

A fiúk az egyik sarokban találtak egy fokost. Diadalmasan felmutatták, mire mindenki felhördült. Kapor Betyár fokosa volt. A fája kopott, megbarnult. A vasa csorba és foltos.

Az író nem akarta félrevezetni a gyerekeket.

Ez nem az ő fokosa, hanem az enyém, de minden bizonnyal ilyen volt neki is. Én legalábbis így képzeltem el.

Ilyennel faragta a karót.

A filmben nem is lehetett látni a karóba húzást, mondta egy másik gyerek. Az mit jelent igazából?

Semmi különös, mondta az író, fognak egy hosszú póznát, vagyis karót, kicsit kihegyezik, aztán beleszúrják az áldozat fenekébe…

Jujj!

De jó mélyen, fel a testébe, csak arra vigyáznak, hogy a tüdőt ne sértsék meg nagyon, mert akkor gyorsan megfullad az ember. Aztán a karót felállítják függőlegesre és kész. Ott van az ember a végén.

És az nagyon fáj?

Hajaj. Azért csinálják. Vagyis csinálták, régen.

De hol van itt a húzás?

Az író elismerően nézett a kérdező fiúra.

Na, ez jó kérdés. Látom, használod a fejedet. Hát, tudjátok az a karó nem vékony ám, hanem vastag…

Vastagabb, mint a redőnyhúzó?

Vastagabb, bizony. Nem lehet azt csak úgy beszúrni valakibe. Azt csinálták, hogy a kihegyezett karó a földön feküdt, jól kitámasztva. Az ember két lábára kötelet kötöttek, és két lóval belehúzták a karóba. Hát, ezért karóba húzás.

Óh, én azt hittem felülről engedik rá.

Most már mindent tudtok, mondta a tanárnő, lassan megyünk is, hogy hagyjuk az író bácsit dolgozni.

És most mit tetszik írni?

Ugye, nem fog Kapor Betyár meghalni az utolsó részben?

Az író nagylelkűen megígérte, hogy minden jól fog végződni. Sok ígéretet tett már életében, de ezt komolyan is gondolta.

Kapor Betyár nem fog meghalni. Eltűnik talán, majd felbukkan hol itt, hol ott, évtizedekig, ahogy az a népköltészetben szokásos, de holtan nem látja senki emberfia.

Sem emberlánya, tette hozzá az ábrándosan néző lányok kedvéért.