Hédi nem habozott, amikor felajánlották neki, hogy írjon az emlékkönyvbe. „Az élet tengerén hevesen bukdácsolva az összehányt kabinban, a kis kerek ablakon keresztül reménytelen pillantást vetve a sziklás partra, amely ilyen viharban halálos ellenségünk, szeretném leszögezni: itt fogunk pusztulni mindannyian.”

A sok gátlástalanul dicsérő bejegyzés után ez volt a minimum. Máté rideg udvariassággal bánt vele, ami nagyon is megfelelt Hédinek. Vass meleg, fedett udvariassággal bánt vele, érezhető volt óriási rutinja emberkezelésben. Emberkezelés.

Cserediákos – lássatok világot, fiatalok! -, kulturális és írótábor után három nap Budapesten. Szinte kaland, főnyeremény. Kész szerencse, hogy Ottó, sorstárs a táborban, aki vállalta az idegenvezetés feladatát, szintén idegenkedett a hivatalos helyszínektől. Halászbástya és a vár irritáló modorossága csak röpke pillanat volt a kis tereken töltött órákhoz képest.

Korszerű csevej volt az a szó, amellyel leginkább leírható, ami a táborban folyt. A három nap végül sokkal inkább a belefásulást hozta magával. A rengeteg tépelődő homlokráncolás kiirtott minden könnyedséget a munkából. Szövegrétegek, mint élet-halál kérdések merültek fel, élet-élet kérdések helyett, sok gondot okozva, hogy vajon léteznek-e ezek a rétegek, vagy csak a túlfeszített elme képzeli oda őket?

Mi van, ha a szerző pazar jókedvében olyan utalásokat helyez el a szövegben, amelyek csak ott és akkor, de semmiképp sem rétegileg; csak mázként, akár a tréfa?

Ezek után Budapest olyan valóságosnak és élettel telinek tűnt fel, mint semmi más. A távolságtartás volt a titok. Ottó jelezte, neki tudatosan kell távolodnia, helyi lakosként vak volt az egyediség jeleire. Hédi friss szemével akart látni ő is. Tétován forogni a kopott homlokzatok és kerékvetők között, felfedezni valamit, magasan a hétköznapi látótér fölött.

Hédi egy gyakorlott utazó rutinjával méregette az utcákat. Szögeket és árnyékokat figyelt, színfoltokat és a célszerűen, de határozatlanul mozgó embereket. Egy vers járt az eszében, jószerivel már kész volt vele, mire első ízben tollat ragadott. Jó volt leírva is, de már nem ugyanaz. Már maga a leírás, az íráskép meghamisította a verset, az írásjelek pedig egyenesen belerondítottak. Kidobhatná mindegyiket, egy költőnek ezt elnézik, de azzal sem lenne jobb a helyzet. Nem az írásjeltelenségre volna szükség, hanem az írásjelek kibővítésére. Jelölni kéne azt az esetet, amikor mellékmondat kezdődik, de a hangsúly marad, ahol van, nem torpan meg, nem ereszkedik. Ennek párja is hiányzik égetően, amikor a pillanatnyi szünet következik a beszédben, és a folytatás kissé gyorsabb, jelzetten hangsúlytalan, a szájszélen megjelenik egy kis mosoly, mintha közbevetetett mondatrész volna, pedig nem. Csak a beszélő meggondolta magát és már másképp fejezi be a mondatot, mint eleinte gondolta, de valójában pontosabban.

Kibővítette a verset néhány fonetikai jellel, amelyet nem rendeltetésszerűen használt, de saját univerzumában segítette a helyes rögzítést. Már csak az összes olvasóját kéne rávenni, hogy a jeleket ugyanúgy értelmezze, mint ő.

Ahogy ott ült a padon, nézve a várost ketté kanyarító folyót, egy újabb vers jelentkezett a fejében. Egy versciklus része, egy korábban függőben maradt gondolat. Ciklus ciklus hátán, a keze automatikusan jegyzetelt: ciklus csikló hátán, írta, egyelőre észrevétlenül.

Ottó is feltűnt a szeme sarkában. Lassan közelített, majd leült a pad szélére, olyanformán, mint aki bámész unalmában keresett egy nyugvópontot. A szeme is keresett egy nyugvópontot és meg is találta Hédi combján. Onnan nagy nehezen továbbgördült a térdre és a vádlira, majd elidőzve a bokán és a lábfejen, becsusszant két lábujj közé.

Hédi intett neki, hogy jöjjön közelebb.

– Ha úgy vesszük – mondta Ottó, kétséget sem hagyva, hogy úgy veszi –, akkor mégis csak regényt írsz; töredékesen, nemlineárisan, és a fejezeteket hívod novellának.

– Akkor minden regény.

– Az hát.

Elszakadtak lassan a budapesti panorámától, átadták a helyüket más turistáknak, akik már égtek a vágytól, hogy a halomra fényképezett városi látványt néhány percig békésen egy padon élvezzék.

Ottó titokzatosnak akart látszani és közönyösnek, miközben metakommunikációs énje, harsány önbizalommal letépte Hédi ruháját és megerőszakolta. Sóhajtott és biztosította Hédit, hogy a „reménytelenül romantikus” és a „tragikusan érzelmes” jelzők igazsága nem érdem és nem hiba; ahogy az ég színe sem választható. Olyan, amilyen, azzal kell dolgozni, ami kéznél van.

Megálltak az út egy fordulójában. Ottó háta mögött még nem tűnt el teljesen a városi panoráma. A foghíjas bokrok között bevillant a házak apró képzete. Hédi gond nélkül összekapcsolta a dolgokat, ahogy az jónak tűnt. Megoldotta az egyenletet a maga módján, ahogy összekaroltak, majd egy időcsapdába lépve a szállodai szobában teremtek egymásba gabalyodva, mint központozatlan vagy inkább félreértett fonetikai jelekkel ellátott szövegben a szavak.

Át kellene írni az emlékkönyvet. Elavult a hirtelen érzésből jött hangulat. Csak egy futó gondolat volt, de most mégis ott maradnak a meggondolatlan szavak örökre. A könyv tűzre vetéséig legalább. Futó gondolat írásjelre is szükség volna, jelezve, hogy a beékelt szöveg még nem végleges, iránya sem pontos, de látszólag mellékes tartalmával mégis befolyásolja a következőket.

Majd megírja versben, kiszínezve és felnagyítva, névvel, telefonszámmal, a megismétlés reményét fenntartva és egyáltalán. Fenntartva.