Olvasom a Bayer Zsolttal a mélyet. Nem fenékig tejfel. Egyáltalán nem. Mondjuk emberi. Nekem. Nyilván a demokratikus tüntetés-performanszok táblás Bélájának egy ocsmány féreg, de ő amúgy sem olvas, mert a tüntetéseken ez kevésbé szokás. Még akkor is, ha mára már sikerül a tüntetéseket annyira ledegradálni, hogy van olyan ellenálló, aki a szónokot nem hallgatva inkább az ingyen osztogatott Népszavából lázad. Javasolnám neki a Magyar Hírlapot is. Na, nem mert az a tuti, hanem a Bayer Zsolt ott publikál. És javasolnám a HVG.hu-t is, mert ott meg a Tóta W. Tóta W. kevésbé irodalmi, de ugyanolyan mélyértelműen szélsőséges. Van is ezzel bajom. Nem kevés. És nem a világnézeti különbözőségekre gondolok. Hiszen mindenki önmagához képest vizsgálja a világot. És ennek okán még az is elképzelhető, hogy az esetek jelentős részében szembe megy önmagával, ami nem baj, ha egy átlag választópolgárról van szó, de baj, ha egy politikusról, vagy főmegmondóról beszélünk, de ez nem tartozik ide. Maradjunk önmagunknál meg a vizsgálódásnál. Már aki önmaga. A többiek úgyis csak olvasnak. Már aki olvas. A fennmaradó jelentős többségnek meg úgyis mindegy.

Igen, teljesen mindegy, hogy a Bayer és/vagy a Tóta W. publikál e és, hogy mit. Jellemzően azt sem tudják, kikről van szó. Talán a kocsmában igen. A kocsmában a harmadik sör-feles kombó után vannak olyanok is, akik nem csak ismerik őket, szívbéli barátaik, hanem egyenesen ittak is már olyat, bár drága volt. Az elenyésző kisebbség pedig három csoportra osztható. Vannak az ultrák, akik megalakítják a; hogyan szeressük Bayer Zsolt csoportot, meg az érted halunk Tóta W. egyesületet és kizárólag a fent említett urak mondatain szocializálódnak. Aztán vannak, akik igényesebbek és mindkét szerzőt elolvassák, csakhogy az egyensúly meglegyen, és vannak, akik értik is, amit olvasnak, bár sok esetben nem akarják megérteni.

Mert nehéz megérteni – megérteni értsd: rádöbbenni az üzenetre - Bayer Zsolt mondatait:

„Újságíró:Ön, Tóta W és a többi észosztó huszonöt éve anyázza egymást, hol komolyan, hol játszva, de a felelősség mindig csak a másik túlmozgásainál kerül szóba. Pedig súlya, tétje van a publicisztikának.

Bayer Zsolt: Nagyon nagy tétje van! Pont ezért itt és most muszáj ünnepélyesen beismerni, bevallani, hogy túlságosan rabjai vagyunk politikai ketrecünknek, elfogultságainknak, beidegződéseinknek, haragjainknak, sértődéseinknek, gyűlöleteinknek. Ha nem így lenne, ezerszer hasznosabb, előremutatóbb lenne a magyar médiának legalább a publicisztika része. Ráadásul már így is szomorkásan kiszámíthatóak vagyunk, a pályán lévők közül bármelyikünk meg tudná írni a másik publicisztikáját. Siralmas. Tényleg unalmas.”

Magamnak lefordítva ez jó megközelítéssel azt jelenti, hogy ma Magyarországon a publicisztikák jelentős része rutinból születik. Ahonnan érthető is, hogy miért is hal meg azonnal és miért csak a Szily blogger jajveszékel a Bayer mélyinterjún. És az is értelmet kap, hogy a Mandineren tajtékzó „jobboldali komment értelmiség” miért pont úgy viszonyul egy-egy jobban sikerül félmondathoz, mint a NOL Blogon tanyázó „baloldali szabadegyetemet végzettek” nagy csoportja. Néha van egy olyan érzésem, hogyha ezt a kommentjátékot nem a virtualitásba játszanák, hanem mondjuk egy jobb kocsmába, az első komoly verekedés után még jelentős barátságok is születhetnének. Még akkor is, ha ők az olvasó, de meg nem értő célcsoportba tartoznak jobb esetben, de a jelentős része ultra. Márpedig ha ilyen a célcsoport, és ilyen, és ezt a publicisták nagyon jól tudják, nincs min csodálkozni, ha bevallottan rutinszerű publicisztikák születnek. Mert tényleg minek más?

Tóta W. egy kicsit egyházazik, keresztényezik oszt jó napot, Bayer elenged néhány félreértelmezhető félmondatot – sokszor nagy igazságokkal – és már meg is van az olvasó/kattintás szám, sőt még a nyomtatott is fogyogat. Teljesen felesleges mélyebbre menni, igazuk is van. Még a végén megzavarnák az olvasóikat.
Gondoljunk bele, hogy micsoda skandalum volna, ha a két ellentétes világlátású jó tollú publicista nem rutinból írná meg a heti penzumot, hanem felvállalná azt, amit a pályájuk kezdetén bizony nagyon is felvállaltak, és hívószavak nélkül írnának, jót. Elképesztő botrányba torkolna, ha kiderülne, hogy a konzervatív világnézet és a liberális látásmód még sincs olyan messze egymástól, ha hajlandóak vagyunk megérteni a másik félmondatait. Világbotrány volna, ha Tóta W. egyszer csak leírná, hogy tudja ő, hogy mára semmi jelentősége Magyarországon a keresztény egyháznak, de valamibe bele kell rúgni, mert a focimeccsen is a gól után a legjobb jelenet a páros lábbal hátulról való becsúszás. És minden bizonnyal a Bayert a Fideszből is kirúgnák, ha ki merné jelenteni, hogy úgy önmagában a magyar zsidósággal semmi baja, csak néhány magát zsidónak valló volt baloldali értelmiséggel van sokszor személyes konfliktusa.
Persze ilyet nem lehet. Inkább marad a rutinszerű publicisztika, ami olyan mit, amikor a pályán a játékos feldobja magát, amint a közelébe ér az ellenfél és négy percet jajveszékel, aztán mindenki megy a dolgára. A bíró pedig csak nagy ritkán mutat fel egy-egy sárgát.

Persze nem szerencsés Tóta W.-re és Beyer Zsoltra lesarkítani ezt a történetet, ahogy az sem szerencsés, hogy csak a negatív üzenetek nézzük. Egész nyugodtan kimondhatjuk, hogy tisztelet a kevés kivételnek opcióval a magyar publicisztika úgy szar, ahogy van. És igen azért mert a pártsemlegesség látszatát keltve ugyan, de teljesen egyértelműen próbál ideológiákhoz simulni, ahelyett, hogy a kétkedés és a valódi tényfeltárás eszközeivel élve, minimum jelenség legyen, ahogy annak lennie kéne.

Mondjuk én csak egy kiugrott íróféle vagyok, és jogosan merül fel a kérdés, hogy: ez a kis pöcs miért vakkant bele a nagyok dolgába, de ha már demokrácia, meg szólás és véleményszabadság van, gondoltam élek én ezen jogommal. Írásban. Olyan publicisztikaszerű írásban. Mert megvan a műfajelmélet és talán a szókincs is. A világot pediglen igenis Önmagamhoz képest vizsgálom. Tehát adottság vagyok. A mai magyar társadalomba pedig az ismertség nem szükségszerű ahhoz, hogy képes legyek kerek egész baromságokat leírni, teljesen magamtól, egyedül. Márpedig képes vagyok. Majdnem az óta, mióta elengedett kézzel ülök a budin.
Persze tudom, hogy ha rendszeresítem magam a publicisztikában, akkor éppen olyan rutinszerű leszek, de üsse kő. Úgyis olyan gyenge a felhozatal, hogy egy rutinszerűvel is benne lehetek az első húszban.

Szerző: Hortolányi Gábor