Szerelemfüggők (erotikus regény) 9. rész

A Sors néha csikktálcába nyomja az égő igazakat. Gyöngyvér révén megtanultam, milyen kevés hiányzik, hogy az ember átlibbenjen a másik oldalra. Megjártam a poklot, de túléltem, pedig szúrt, égetett a fájdalom hónapokon keresztül, szakadatlanul. Ettem a dühömet, szorítottam a tapaszt a sebeimre, öklömmel vertem a homlokomat. De lassan gyógyultam. Ahogy észleltem, a külvilágban semmi sem változott, keserves ábrázatomat és keserű szavaimat pedig unják már az emberek. Végül szinte belebotlottam Kittybe, akivel ellentmondásosan és körülményesen gyógyulgattam.

Egyszer megkérdeztem Adrianát, miért vállalja értem a kockázatot. „Akinek szárnya van, másnak is szeretne. Már csak azért is, hogy vele repüljön” – válaszolta sejtelmes mosollyal. Kamaszkora óta verselgetett, de alighanem ez volt a legköltőibb mondata.

Adrianáról sosem hittem igazán, hogy az enyém lehet. Ő viszont egy év után annyira átélte a szerelmet, hogy már nem tudott lefeküdni a férjével. A férjes asszonyok szenvedéllyel vetik bele magukat az új kapcsolatba, s míg a férfiak titokban „mindkét fűtőszálat hevítik,” addig az asszonyok természetének ellentmond ez a fajta kétkulacsosság. Az elején még csak-csak odaadta magát, de hamarosan közölte törvényes párjával, ő bizony nem kívánja a közeledését. A férj erre úgy reagált, nem baj, majd vár egy kicsit, amíg a feleségnek megjön a kedve. No hiszen, várhatott… Amíg én látogattam, addig Csaba koplalásra volt ítélve.

Végül megunta a szerzetesi életet, és a vacsoraasztalnál kifakadt:
- Én mindent megadok neked, semmiben nem szenvedsz hiányt. Házat építettem neked, szép kerted van, úgy járhattál, mint egy királynő. Gürcölök minden nap, hogy neked és a gyerekeknek boldog életetek legyen. Még a seggedet is kinyaltam. Hogy gondolod, hogy nem fekszel le velem? Azt hiszed, abból a hatvanezer forintból, amit keresel, meg lehet élni? Majd megtudnád, ha én nem lennék! Kapsz még egy kis időt, de ha nem lesz változás, fel is út, le is út!

Adriana túlságosan bátor volt ahhoz, hogy ettől megijedjen. És túlságosan ravasz.

Ám ettől fogva jobbnak látta, ha forró együttléteink fokozatos leépítésén dolgozik. Tudta azt is, nem fogok belenyugodni egyhamar, hogy a hívogató, meleg ölből kiessek. Utolsónak szánt szeretkezésünk minden eddigi élményt felülmúlt. Egy kis tégelyben olvasztott csokoládét hozott magával. A testemre öntötte és úgy nyalta le belső combomról, farkamról és golyóimról az édességet, mint a legfinomabb csemegét. Majd ő következett, a csokit minden intim helyre magára kente.
- Most nem vagyunk emberek. Tedd meg, amit csak akarsz velem. Kilépünk abból a szerepből, amit eddig elvártak tőlünk. Szeresd és nyald minden porcikámat!

Így tettem, s aztán addig döftem a farkammal, amíg csak tudtam. Szerencsére

megittunk egy egész üveg pezsgőt és ez visszatartotta vágyamat. Amikor éreztem, itt az idő, kihúztam belőle, ő gyorsan elém térdelt, tövig beszippantotta hímtagomat, kicsit dédelgette, kényeztette isteni szájával, majd a nyelvére, arcára engedte a forró nedűt.
- Ilyen jó még soha nem volt – ziháltam lihegve.

Ennek nagyon örült és még háromszor megismételtük a jelenetet, más variációkkal.

De a meglepetések estéje még nem ért véget, sajnos.

Miután mindketten kifáradtunk, Adriana lassan a jövőnkre terelte a szót. Azt kívánta, adjam fel fővárosi lakásomat és keressek állást a távoli iparvárosban. Mihelyt meglesz az állásom és a lakásom az általam egyáltalán nem ismert „vidéki székhelyen,” ő közli Csabával, ami úgyis elkerülhetetlen.
- Ha ezt megteszed értem, én máris ott vagyok nálad.

Tudtam, nincs reális esélyem, hogy magam mellett lássam. De azt is tudtam, mindent meg fogok próbálni, hogy minél tovább mellettem maradjon. Nem mondhattam le csak úgy életem legjobb nőjéről, még nem.