Egy kisfiú sírt az iskola udvarán. Másodikos volt s minden bizonyára azért sírt, mert apja – az orvos nem jött érte. Egyedül maradt. A tanárok is hazamentek. Roland – így hívták a kisfiút, kiment az udvarról az utcára. A kerítés rúdjait fogdosta. Egy gazdátlan kiskutya közelített feléje. Roland megsimogatta, a kutya meg hozzá simult és dörgölőzött. Roland az iskolatáskájából elővett egy kis, kerek kekszet, majd azt a kutya bekapta. Még szaglászott a kutya egy kicsit rajta, aztán tovább kullogott. A kisfiú meg várta az apját, de hiába. Amint zsebkendőjével megtörülte az orrát, egy férfi közelített feléje. Gyanúsnak tűnt. A férfi éppen sétált.

-Te miért állsz itt? – kérdezte

- A tanításnak már vége s nem jött értem az apám.

- Aha.

- Túl messze lakom, egyedül meg így nem indulok el.

- Mi az apád foglalkozása?

- Orvos.

- S így megfeledkezett rólad?

- Nem tudom. Talán túlórázik.

- Hát persze, biztos tudja hogy érted kell jönni.

- Az apám sokat törődik velem!

- Az jó!

Majd a férfi jobban szemügyre veszi a fiút. El akarta vinni magával.

-Nem jössz velem? – s meg akarta fogni a kezét.

- Nem, én az apukámat várom.

- S ha nem jön érted?

- Dehogynem!

Miklós, az apa már úton volt az iskola felé. A bácsi meg egy kis csoki darabot vett elő. Miklós épp megérkezik.

-Mit csinál maga?

A férfi hirtelen megijed. Visszateszi a csoki darabkát.

-Szia apu! – s rohant a karjaiba

- Jól van, na, túlóráznom kellett.

A hapsi menekülni próbált.

-Maga! – kiáltott rá Miklós

- Mi van velem? – védekezett a férfi

- Miért akart cukorkát adni a fiamnak?

- Csokit akartam adni!

- Az se jobb? Szóval miért akarta?

A férfi meg se szólalt.

-Na tűnjön innen, de futólépésben.

Lelépett.

-Ezt az embert jól ismerem a pszichiátriáról!

- Nyilván nincs ki a négy kereke!

- Nincs!

S hazaballagtak, miközben viharfelhők gyülekeztek az égen.

  Dinók Zoltán