Szerelemfüggők (erotikus regény) 23. rész

„Szürke minden teória, de zöld az élet fája” – írta Goethe. Szerencsére a zongoratanárnő rabságelmélete mellett módomban állt egy hitelesebb álláspontot is megismerni. Egy elvált apákkal dolgozó szociális munkásét, akire hatással voltak Csernus Imre könyvei. Ez a némileg biológiai-orvosi megközelítés, mely a lelki életet hasonló felépítésűnek tartja, mint a testit, közelebb állt hozzám.

- Tudnunk kell, hogy a válások többségét egy vírus okozza – ismertetett meg tapasztalataival a szocio.

- Egy vírus miatt? – kaptam fel a fejem, hisz eddig ez tűnt a „legtudományosabb” magyarázatnak, ami végre a tárgyilagos vizsgálat esélyét képezhette. Hiszen az európai kultúra alapja mégiscsak a vita, a logikai következtetés, az elemzés, az analizálás, az érvek ütköztetése. Ha van egy olyan probléma, ami mindannyiunkat érint: a családok széthullása, a válások és a kapcsolatok válsága, akkor azt hiszem, méltányos dolog ezt több oldalról megvizsgálni.

- Igen. Az a nő, aki válik, általában utálja az apját. Mivel gyerekkorában eltávolodik tőle, esetleg meggyűlöli, ezt a magatartást viszi magával a házasságába is. A vírus 8-10 év múlva hat újra, a lassú vírus nem azonnal bontja szét az új kapcsolatot, de a minta mindenképpen rögzül. A rossz minta miatt az új házasság sem lehet sikeres.

- Hacsak kegyelem által nem – vetettem közbe.

- Milyen kegyelem által?

- A keresztények szerint nem mindenki a neveltetésének és családi körülményeinek foglya. Egy bűnöző apa vagy egy hisztérikus anya gyermeke nem lesz automatikusan bűnöző vagy hisztérikus, mert Isten kegyelme által felülemelkedik ezen, új utat jár be, átlagos, jóravaló tagja lesz a társadalomnak. Nem emlékszik a „kódra,” nem érvényesül a múltja és teljesen más lesz, mint a szülei. S ehhez még csak hinni sem kell, elegendő, ha jó ember akar maradni.

- Ez inkább teológiai fogalom, és olyan nincs, hogy nem emlékszik a kódra. Legfeljebb eltakarja a lelki szemei elől. A te feleséged szerette az apját?

- Nem mondhatnám – feleltem őszintén. – Nem szerette, mert ivott, sokat járt el vadászni és nem igazán törődött vele. Nem tűrt ellentmondást. Mindkét lánya korán elmenekült otthonról. Az egyik egy házasságba, a másik egyetemre.

- Kitalálom. Egyetemre ment és megtalált téged, méghozzá elég hamar.

- Stimmt.

- Ritka, hogy a vírus ne legyen hatékony.

- Hozzátehetem, mindkét lány, a feleségem és a nővére is elvált az első férjétől.

- Mint ahogy egy alkoholista apa lánya is alkoholistához megy feleségül. Ez ennyire kódolt – vonta le a következtetést ismerősöm. – Én azért kívánok dolgozni, hogy a vírus működésére felhívjam a figyelmet és megszüntessem a vírus romboló munkáját. Először felismeréssel és tudatosítással. Talán az anyákban is tudatosítani lehet egy olyan gondolatot, hogy az egész válási hercehurcát a gyerek sínyli meg. Jól jár az ügyvéd, az ingatlanos, a lélekbúvár, a bútorkereskedő, a költöztető, sőt az élelmiszeripar is. Mindenki jól jár, csak a gyerek nem. Ő mindenképp vesztesen kerül ki a történetből és megszenvedi a válást.

Vesztesen kerül ki a magyar társadalom is ebből a játszmából. Ha ugyan érdeklünk még valakit mi, ha ugyan gondolkodnak még a sorsunkról az elit tagjai és a politikusaink. A nők jelentős szavazótábort alkotnak és szavazóként sem szeretik a kritikát, tehát ilyen gondolatokkal senkit se engednének a nyilvánosság porondjára, aminőket szociális munkásunk a fejében forgat. Talán késő is lenne felnőtt nőket és felnőtt férfiakat meggyőzni arról, ne legyenek körülményeik, neveltetésük, szokásaik foglyai – gondoltam.

S ekkor, a megvilágosodás erejével hasított belém egy gondolat, miként lehetne mégis erőt venni a balsorsunkon. Nézeteim megosztását fontosnak tartva a Vörös Kolibribe siettem, ahol Robi, a hippipápa ülnökölt minden péntek este. Robi, bármilyen hihetetlen, magyartanárként kereste a kenyerét, sokszor hallgathattam kifakadásait az ifjúság érdektelensége miatt.

- Egyre többen kérdezik tőlem, mire mennek ezekkel a szövegekkel. Zavarja őket, hogy az irodalom csak kitalált dolgokkal foglalkozik, az a világ, amit ábrázol, nem létezik. Csak az érdekli őket, ami megfogható, ami előttük van. „Csak az orruk előtt füstölgő valóságot értik” – ahogy Márai mondja.

- Hát akkor mutassuk meg, hogy ez a világ nagyon is létezik! Vigyük be a párkapcsolati tematikát és a konfliktuskezelést a tantermekbe! Az alapoknál kell kezdeni, legkésőbb a középiskolában, amikor formálódik a személyiség. Nem is kell külön tantárgyként szerepeltetni a „szerelemtant” a tantervben, azt csak nyűgnek tartanák. A magyar irodalom keretén belül kitűnően el lehetne helyezni azt a tudást, amire szükségük van. Úgyis csak ásítoznak Arany János versein, tiltakoznak József Attila vagy Rimbaud ellen, mondván, miért kell pszichés betegeket és kábítószereseket tanítani és állandóan azt kérdezik, mire jó ez az egész. Hát akkor kapjanak valami mást, amit ha nem tanulnak meg, saját bőrüket viszik a vásárra.

- Már így is minimálisra csökkentettük az elméleti követelményeket! – replikázott a hippipápa.

- Nem csökkenteni kell a tananyagot, hanem mást kell tanítani. Például meg kell változtatni a kötelező olvasmányok listáját. Mindig mondod, hogy a mai fiatalok nem szeretnek filozofálni, nem szeretnek a társadalom súlyos kérdésein őrlődni, a szerelem, az élet és a halál problémáin agyalni. Olyasmivel azonban jobban meg lehet fogni őket, amivel biztosan szembesülnek. Azt hiszik, az életben nem találkoznak konfliktusokkal, ezért nem akarnak erkölcsi és egzisztenciális választásokon töprengeni, mint az irodalmi alakok. De nemi életet azért szeretnének élni, ennek pedig általánosan elfogadott kerete mégis csak a monogám párkapcsolat. Ahol azért a fránya konfliktusok is jelen vannak. Ebben segítségükre lehetünk. Mindegy, hogy csak a felszínt kapargatjuk, hisz mindent úgysem érinthetünk. Egyszerűbb, ha csak egy részterületre koncentrálunk. Szerelem, szex, házasság, család: ezek a legfontosabb kérdések.

- Kidobnád a legértékesebb műveket az irodalom hajójából? – rémüldözött Robi.

- Miért, talán hiányoznának valakinek? Te most az ókorra gondolsz – bocsájtottam előre, ismerve Robi ízlését és szakterületét – igen, sajnos Catullus hedonizmusán és a leszboszi szerelmen kívül más nehezen illeszthető a képbe. A középkorral ugyanez a helyzet. Legfeljebb a trubadúrköltészet érdekes nőimádata tehető jogos kritika tárgyává, a „nő túlértékelése,” mint téma érdekes lehet. Beszélhetünk ennek kapcsán a lovag valós életéről is, aki ezen rajongása mellett cselédlányokkal, prostituáltakkal élte ki vágyait, akiket egyáltalán nem eszményített. Boccaccio pajzán reneszánsz történetei önmagukért beszélnek. De igazából a XIX. századdal kezdődik minden. Az Anyegin maradhat, hiszen a beteljesületlen, hiúságból elszalasztott igaz szerelemről beszél. Tolsztojtól a Kreutzer-szonáta az Iván Iljics helyett, mivel egy kiüresedett, tragédiába torkolló házasság tanulságai a legelevenebbek. Anélkül pedig nem szabadna férjhez mennie egy lánynak sem, hogy az Anna Kareninát nem olvasta. Stendhal Vörös és feketéjében a nőalakok zseniálisan meg vannak formálva. Móricz Sáraranya a felszabadult szexuális erő tomboló hatalmát és kihasználatlan lehetőségeit mutatja meg. Kosztolányi Pacsirtájából megértjük, mit érez egy balszerencséjére csúnya lány és mit éreznek a szülei. Márai A gyertyák csonkig égnek című remekműve felhívja a figyelmünket arra, a szerelem mellett milyen fontos az is, hogy jól válasszunk barátot. És így tovább, egészen a maiakig.

- Ez soha nem valósulna meg mai prűd világunkban. Képzelj el egy harminc éve tanító magyartanárnőt, aki vért izzad, hogy megkerülje az olvasmányokban rejlő szexualitást.

- De nem lehet megkerülni. Amikor katasztrófa közeleg, a legerősebb gátat kell megerősíteni. Ennek az országnak a hitét mégis csak az oktatók, és főleg a magyartanárok tudják visszaadni, feltéve, ha van előttük világos program. Velük minden magyar fiatal kapcsolatba kerül, ezért meghatározza a társadalmat, hogy mit mondanak. Gondolj arra, mi megy most, a csökkenő demográfiára, az alacsony házasodási kedvre, a válások magas számára, a szexuális kultúra hiányára, az abortusz…

- De miért gondolod, hogy az irodalmat kell feláldozni mindezek nevében? – vágott közbe Robi.

- Az emberek mindig jobban szeretik, ha közvetett úton jutnak el a szívükhöz. Mindig jobban hat az, ha szépen csomagolják és beburkolják az igazságot, mintha a képükbe vágják. Jézus tanítását is elvetették volna, és senki sem követte volna őt, ha azt mondja, magától jött rá az alapvető igazságokra. Ő azt mondta, magától a Mennyei Atyától kapta ezeket az igaságokat és elhitték neki. Az emberiség kultúrkincse tökéletesen alkalmas arra, hogy radikálisan megváltoztassuk, forradalmasítsuk nő és férfi viszonyát.

Egy pillanatnyi csönd állt be párbeszédünkbe, ami ritka pillanat volt vitáinkban, mivel Robi minden alkalmat megragadott arra, hogy beszéljen. Most azonban ő is érezte, hogy a Fortissimohoz érkeztem.

- Tolsztoj a Kreutzer-szonátában a legfontosabb kérdéseket teszi fel – folytattam – Mi a szerelem? – kérdi, majd válaszolnak, de sokkal fontosabb, amit ezután kérdez: szerelem, de meddig, egy hónapig, egy évig, hét évig? Meddig tart a szerelem? Merthogy örökké biztos nem.

- „Rövid, mint a nő szerelme.” – mondja Shakespeare. – idézte Robi egyik kedvenc citátumát.

- Mindannyian azt kívánjuk, hosszabbodjon meg – így én.

- A szerelem nem örök – vélte Robi – De azt mondják, a szerelem átalakul szeretetté.

- De nem, de nem alakul át! Kiábrándulnak egymásból és ha a nő kiábrándul, előbb-utóbb válik is. Persze az is előfordul, hogy elkeseredésében a férfi keres mellékutakat, talál egy szeretőt és a szerető kényszeríti ki a válást. Akárhogy is, ez a zűrzavar senkinek sem jó. Egyik gyerek ott, másik gyerek ott, energiánk, időnk nagy része arra megy el, hogy egyeztetünk, kétségbeesetten igyekszünk összeilleszteni ezeket a „patchwork-családokat.” A téma mégis tabusítva van. Ilyenkor nem számítanak a gazdasági érdekek.

Más kérdés, hogy amit Tolsztoj ajánl, az önmegtartóztatás, a tisztaság megőrzése radikális túlzás, rossz megoldás. Ám a művészet gyakran túloz, hogy jobban feltárja a bajt. „Mégiscsak úgy van, ha ezt mindenki magára nézve kötelezőnek tartaná, kipusztulna az emberiség” – mondja a Kreutzer-szonáta egyik szereplője. A főszereplő visszakérdez: „Miért lenne baj, ha az emberiség nem folytatódna?” De mi ugye azt akarjuk, hogy az emberiség folytatódjék? Ugye?

Kérdésemre nem vártam választ.