Szerelemfüggők (erotikus regény) 40. rész

Talán a túl sok közös élmény, talán a hosszú, egymás nélkül és álmodozással töltött idő miatt, beleszerettem Rékába. Nem engedhettem el ígéret nélkül. Sejtettem, hogy hiába utaznék újra Kolozsvárra, semmit sem érnék el vele, ugyanilyen könnyű játszadozásokra számíthatnék, ehhez pedig nem fűlött a fogam. Felvetettem neki, december elején szívesen látnám vendégül, hogy kutatásait tovább tudja folytatni. Szállást biztosítok neki, sőt be is vásárolok, hogy legyen mit ennie, neki csak annyi a dolga, hogy bejárjon a könyvtárba és folytassa a munkát. Sőt, az utazási költségekbe is beszállok. Az esti társasjátékról hallgattam. Az ajánlat szerintem kedvező volt, Réka mégis elég egykedvűnek látszott. Megnéztem a naptáramat.

- Mondjuk december 5.-e és 12.-e között jó lenne, ha jönnél. Azon a héten tökéletes lenne – mondtam.

- Végleg? – értette félre szándékosan a célzást.

Nagyot nyeltem erre a kérdésre. Rövid, egyszavas mondata nagyon lényegre törően meredt rám, mindazonáltal nem lehetett félreérteni vagy kitérni előle. Akkor újra felteszi, és még egyértelműbben, de hisz amúgy is világos minden. Pedig nem is ismerjük egymást. Tényleg így van, no nem mintha ez őt zavarná… Még az intimitásban sem jutottunk el az általam elvárt szintig, a jelleméről ugyan nem is gondolkodtam, de annyit megállapíthattam, hogy ízig-vérig érdekember.

- Nem. Úgy gondoltam, arra a hétre, és ha ezalatt az egy hét alatt jól megismerjük egymást, akár végleg is – szóltam egy gondolkodásnyi szünet után.

Ma is úgy vélem, ez egy átlagos erdélyi lánynak jól csengő ajánlat lehetett volna. De nem neki, aki akkor még – most már teljes bizonyossággal meg vagyok győződve róla – szűz volt. Annyira lefoglalta a nyelvtanulás, a mindennapi magolás, az előbbre jutás, és annyira az érdekei felől nézte a férfiakat, hogy érintetlen maradt.

Nem tetszett neki a válaszom, de nem tette szóvá, s végül a szabályokra hivatkozva még a kollégiumból is elhajtott. Botor fejjel egyedül ballagtam haza hajnalban. A következő hetekben hiába kerestem telefonon, e-mailben, bárhogy, nem válaszolt, elérhetetlenné vált, még a számát is megváltoztatta.

- Hát igen, ez is hozzátartozik a székely néplélekhez, nemcsak a lelki tisztaság és a góbé találékonyság - fejtegette Robi, a hippipápa, aki mindenhez értett. – Azt mondják, a székely nem sokat búslakodik egy-egy lehetőség múltán, nem ragad le nála, rögtön vált. Megvonja a vállát és azt mondja: ha úgy nem lehet, akkor máshogy kell.

- Csakhogy ez nekem nem tetszik – harciaskodtam.

Csak gyülemlett bennem a bosszúság, olyannyira, hogy egy fél évvel később meg is

tréfáltam. Fiatal, házasulásra vágyó magyarországi vállalkozóként kerestem meg a neten, majd rövid levelezés után ledorongoltam, amiért nem elég mozgékony ahhoz, hogy az országba jöjjön, majd sértő módon kiadtam az útját. Ha így is jó, hát úgy is jó. Néha mi, kötelességtudó vállalkozóférfiúk is megengedhetünk magunknak egy kis tréfát.

Iszonyatosan fel volt háborodva, mérges hangú levelében leparasztozta azt a szegény tatabányai üzletembert, Dudás Istvánt, de nem bántam. Annyiban azért ő is retro-nő volt, hogy életakarata, életvágya, nehéz helyzetekből való kitörési képességei a történelmi nőhöz hasonlították. Ezt jelzi, hogy kedvenc filmje a Zorba volt. Melyik mai nőnek kedvenc filmje egy 1964-es alkotás? De alapvetően ő is a mindenáron érvényesülni akaró nők típusába tartozott.

Mégis, mégis, az Ady-féle mégis-morál nem hunyt ki teljesen a mi kis Magyarországunkon sem! Példa erre Patrícia, akivel már hanyatló korszakomban, 2009 tavaszán ismerkedtem meg. Hozzám képest nagyon fiatal volt, mindössze huszonkilenc éves. Csinos, kissé naiv ábrázatú, bociszemű, vékonyka kis nő volt. Származásra és viselkedésre nézve katolikus arisztokrata volt, családja Erdélyből települt át Magyarországra a húszas években, birtokukat hátrahagyták a románoknak. Tavasszal gyakran találkozgattunk, moziba jártunk, parkokban és retrokocsmákban szellemes beszélgetésekbe merültünk, sokszor megcsillantotta humorát, de elég merev maradt. Azt hiszem, ez nála nem oktalan büszkeségből fakadt, s nem abból, hogy különbnek tartotta magát másoknál, hanem abból a tartásból és eleganciából, amit otthon sajátított el. Nem is haragudtam érte, türelmesen vártam, mi sül ki a történetből. Őszintén szólva már az is meglepett, hogy elfogadta a második meghívásomat és hajlandónak mutatkozott beülni velem egy sötét moziba.

Kapcsolatunk akkor vett fordulatot, amikor figyelmébe ajánlottam szakfolyóiratokban megjelent, Schopenhauerről szóló esszéimet. El kell mondanom, a szakma engem azért nem fogad el – mint láthatták eddig is, semennyire – mert nem száraz szaknyelven, idegen szavakkal teletűzdelve írok kedvenc gondolkodóimról, hanem gördülékenyen, meglepő fordulatokkal, Kosztolányi szavával élve „franciás szellemességgel.” Lehet, hogy ezért is lettem vonzó Patrícia számára, aki francia szakon végzett Szegeden, és a könnyed francia szellem is hatott rá. Könnyebben elfogadta az én különc eredetiségemet, mint azok, akik csak a térképen igazodnak ki Európán.

Midőn elolvasta ezeket az opusokat, felhívott és lelkesen ecsetelte kiváló szellemi képességeimet. Bele is pirultam, ilyesmiben régen nem volt részem, magyar embernek legfeljebb a pénzét dicsérik, az eszét nemigen. Gyorsan megbeszéltem vele egy randit és másnap este már szenvedélyesen csókolództunk az egyik retrokulthely előtt.

Katolikus neveltetés ide vagy oda, a szép és szeretkezésekkel teli éjszaka sem váratott magára, de minő fájdalom, csak egyszer ismételhettük meg a csodálatos szeánszt, mert váratlanul meggondolta magát. Nem kért időt és nem függesztette fel a kapcsolatot, hanem tragikus hirtelenséggel szakított. Annyit mondott, hogy „nem vagyunk egymáshoz valók.” Megpróbáltam vitát nyitni erről, de különösebben nem indokolta a véleményét és nem sem erősködtem sokáig. Csak megsértődtem, barátságra vonatkozó ajánlatát szinte azonnal visszautasítottam, amit ő megértéssel fogadott.

Mai napig rejtély számomra, hogyan tudnak a nők olyan gyorsan, meglepetésszerű rajtaütéssel szakítani, de hadd maradjon e titok a világ megfejtetlen rejtélyei közt. Ha csak ennyi rejtély lenne a világon, erre még felkészülhetnénk. Nemzedékem lassan-lassan kikopik a retro-nők ajándékaiból és a magunkfajtáknak nem akaródzik arculatot váltani.

A szemhatáron pedig nem látok feltűnni semmit, ami kárpótolná az emberiséget a történelmi nő elvesztéséért.