Szerelemfüggők (erotikus regény) 41. rész

Nem volt szükség arra, hogy megkötözzem vagy megostorozzam. Anélkül is át tudtunk élni mindent, a kínok okozása nem szerepelt a repertoárunkban, csak gyönyört akartunk szerezni egymásnak, szenvedést sohasem. Az az élet feladata.

Feleség mindenkiből lehet. De szerető csak igazán önzetlen nőkből válhat. Ők, a maguk önzetlenségében, önmagukat nyújtják, minden számítás nélkül; nem várnak öröklétig tartó viszonzást, semmi mást nem akarnak, csak együtt lenni a szeretett lénnyel, minél tovább és minél többször.

Így voltam Adrianával és ő is velem, bár én szőttem olyan terveket, amely az állandóság felé irányult, valójában a perc gyönyörére rendezkedtem be. Kivételes és rendhagyó alkalmak voltak ezek, törvény szerint nem volt jogunk egymáshoz, de teremtettünk magunknak alkalmakat, ahogy csak lehet.

Férjes asszonyok szerelmében az a végtelenül jó, hogy sosem kell megjátszanod magad. Nem kell taktikáznod, nem kell mindenképp érdekeset vagy szépet mondanod. Nem kell egyeztetned az értékrendszeredet vele, nyugodtan ellentmondhatsz, kockázat nélkül vitatkozhatsz. Elmondhatod a véleményed, úgy, ahogy valóban gondolod, szépítgetés nélkül. Nem baj, ha nem ugyanaz érdekel, ami őt. Nem kell mindig figyelned, de ha figyelsz, azért dicséret jár. Önmagad lehetsz végre.

Nem mert kipróbálni valamit a férjével, mert szégyellte? Veled megteszi. Taktikából nem akart mindenben a férje kedvére tenni? Veled másképp lesz. Adriana nem idegenkedett a rafinált szeretkezés gyakorlataival szemben, becsületesen végigment ezen az úton. Tanulás céljából maga is odakapcsolt a felnőtt csatornákra, hogy tanuljon. Arra volt kíváncsi, mi a férfiak vágya, milyen a fantáziájuk, mik a titkos vágyaik.

De meglehet, a férjének sosem javasolt volna ilyesmit. Vagy mégis? Számomra már mindegy, és akkor sem foglalkoztatott ez a kérdés. Élveztem a kiváltságaimat, amik nem illetnek meg minden férfit. Ahogy például egy nő imádtatja a punciját, úgy ritkán teheti meg ezt egy férfi. Pedig a belső comb környékén ugyanúgy megtalálhatók az erogén pontok, a herezacskók nagyon érzékenyek, nyaldosásukkal az őrületbe kergethetik a felizgatott hímet, annál pedig nincs fenségesebb érzés, amikor szájában végleg elmerülő, csontkemény farkam végleg megadja magát a vágynak. Sokszor nyomtam le dákómat a torkán, sokszor élveztem arcára, fenekére, mellére, ő pedig kéjesen megfürdött a nedvemben, ajkára, arcára, bimbójára kente a tekintélyes adagok cseppjeit. „Jót tesz a bőrnek” – mondogatta – „Semmi sem vesz kárba, minden rajtam szárad, még a bűnöd is.”

Nem volt szükség arra, hogy megkötözzem vagy megostorozzam. Anélkül is át tudtunk élni mindent, a kínok okozása nem szerepelt a repertoárunkban, csak gyönyört akartunk szerezni egymásnak, szenvedést sohasem. Az az élet feladata.

De ahol ilyen nagy a szenvedély és a szeretet, ott természetesen felmerül, hogyan válhatna mindennapossá a földöntúli kéj. Elválasztott minket néhány száz kilométer, emiatt és más okok miatt havi egy napba sűrűsödött minden. Adriana csak úgy tudta elképzelni a közeledést, ha én elköltözöm a fővárosból a válságkörnyéki iparvárosba. Hiszen „itt minden olcsóbb és a gyerekek is közel lennének.”

Ahogy a második fejezetben kiderült, a tervet én is jóváhagytam, mivel nem akartam elveszíteni életem legjobb nőjét. De Adrianánál jobban ismertem a magyar valóságot, ahol a katasztrofális munkaügyi helyzet miatt lehetetlen csak úgy átköltözni egyik városból a másikba. A társadalmi mobilitás alacsony, és teljességgel megalapozott az a magyarokban kialakult vélekedés, hogy nem érdemes mozdulni semerre, hisz sehol sem jobb. A rendszer úgy van kitalálva, hogy egy idegen ne kapjon semmilyen lehetőséget, akinek a helyiek közül nincsenek rokonai, ismerősei, az hiába is próbálna egy másik városban szerencsét. Én ezt jól tudtam, de nem siettem megvilágosítani magyar viszonyokban járatlan szerelmem elméjét, az igazi szerelem nem létezhet álmodozás nélkül.

Lett volna kedvem változtatni, hiszen egy válságkörzeti kisvárosban valóban olcsóbb az élet, és már a lakásomra felvett adósságom is szorongatott. Ha a messzi vidéken sikerült volna egy közalkalmazotti állást szereznem, egészen irányíthatóvá vált volna az életem. Egy ideig Adriana szeretőjeként éltem volna a napjaim, de mivel úgysem jött volna hozzám, így kerestem volna egy asszonynak való, rendes lányt… Nem is lett volna hülyeség.

Persze a valóság hamar rám cáfolt. Járhattam én hivatalról hivatalra, nem nagyon hatotta meg a helyieket a mesém. Arra hivatkoztam, hogy a barátnőm ebből a városból származik – ha sejtették volna, hogy férjes (ráadásul román) – és én itt akarok új életet kezdeni. Magyarországon szokatlan hangzása van annak, ha valaki valami újat akar – akár az életével – azonnal felmerül a kérdés, vajon miért nem ül nyugodtan a seggén. Az ilyen csak bajt hozhat ránk. Meg is mondták nekem, ők a szabad közalkalmazotti állásokra a munkaügyi központ által kirendelt helyi munkanélkülieket helyezik el, mert ezeknek van Start kártyájuk. Az államilag adott kedvezményt tehát ki tudják használni, legfeljebb egy év után ők is mehetnek az utcára, mivel akkor már nem jár utánuk kedvezmény. Nekik is csak ideiglenesen jár a segítség, de legalább addig sem elégedetlenkednek.