Kiskapitalista kalauz / szócikkek

'Á', mint Átverés:

Ami jól hangzik, az vagy nincs, vagy átverés. Ki nem tanulta meg még a leckét? Vegyen üdülési jogot, keressen állást vagy ingatlant, vegyen részt programjainkban és mi megszabadítjuk pénzétől! Az ezer kamu országában minden belvárosi bérházra jut egy kétes vállalkozás. Mióta acélvárosból Butapestre tettem hiszékeny fejemet, mániákusan próbálom elkerülni a kapualjakban székelő rendőrségi eseteket. De hitemre mondom, minduntalan beléjük botlok. A magamfajta filosz (illetve, Semmihaszna; lásd a szócikkeknél) ebből a szempontból fokozottan veszélyeztetett fajnak számít, ugyanakkor nincstelenként a legpimaszabb és a legnagyobb vérveszteséggel járó ~ektől védve vagyok.

Hát lássuk csak! Félek, egy idő után unalmassá válik a különböző jófajtájú ~ek egyhangú felsorolása. A szakirodalmat nem ismerőknek azonban tudniuk kell, mire számíthatnak, ha Butapestre látogatnak vagy itt szándékoznak élni. (Azért orzom el egy szócikk erejéig a műsorújság ismert rovatának címét, mert Pest minden bizonnyal első Európában a butaságkihasználás mértékében.)

Átverés¹: A fővárosba költözvén tüstént olcsó ingatlan után kezdtem kutatni. Nagy reményeket fűztem a híres magyar kiskapukhoz. Hamar kiderült azonban, hogy sem a dörzsölt ügyvédek, sem a közvetítők nem mozdultak a „kicsi pénzre.” Néhány nyomortelep (Maglódi út, ha végigmegyek rajtad én…) és lerobbant mosókonyha megtekintése után kissé elment a kedvem a hirdetések böngészgetésétől. Utam során életemben először láttam villanylopást és először illusztrálták nekem, hogyan fér el egy apró szobában hat ember.

Ezek után kis lakásokat kínáló ingatlanközvetítőkhöz fordultam. Párhuzamosan kettőhöz is. Öt-ötezer forintot kértek –előre. Most már tudom, amelyik ügynökség előre kéri a pénzt, az komolytalan. Ám akkor még szorgalmasan jártam a hamis címekre és bosszankodtam, amikor nem találtam semmit vagy amikor a tulajdonos arról számolt be, már eladta a lakást. Legyintettem és nem követeltem vissza a pénzt.

Mellékátverés: (Másokkal történt) Nálam tehetősebb ismerősömet néhány éve nagy öröm érte. Telefonon értesítették, hogy nyert, másodmagával két hétig ingyen lakhat egy európai szállodában. A helyszínt maga választhatja meg. Ehhez nem kell mást tennie, mint végighallgatni egy előadást és átvenni az utalványt.

Elfogadta az invitálást és részt vett a fantasztikus üdülési lehetőségeket kínáló bemutatón. Két fő részére a kéthetes főszezonbeli tartózkodás jogáért kétmillió kilencszázezer forintot kértek (ebbe nem számították bele a minden évben kifizetendő százharmincnyolcezer forintos „ügyintézési díjat.”) Nos, könnyen kiszámítható, hogy csak az „ügyintézési díjból” két hétig nyaralhattak volna bármelyik szezonban, hiszen egy középkategóriájú szállodában egy éjszaka legfeljebb tízezer forint. A többi tehát a bank haszna. Ráadásul semmilyen szerződést nem látott, amely igazolta volna, a szállodai szolgáltatást meg is kapja. De ha még így is lenne, nem a világ legnagyobb üzlete hárommilliót legombolni azért, amit a vevő maga is könnyedén elintézhetne magának?

Az emberek kilencven százaléka ezt hamar belátja, és a távozás hímes mezejére igyekszik lépni. De nem addig a’! Az átverők az előadást követő „fogadáson” tovább győzködték a kifelé sandító áldozatokat, akik, ha eljutottak az ajtóig, megdöbbenve vették tudomásul, hogy be van zárva! Végül aztán kinyitották, majd kelletlenül és szitkozódva („Nem értem akkor, minek jöttek ide?”) útjukra engedték az ügyfeleket.

Marketing magyar módra.

(Minden mindennel összefügg: vigyázat, az egész egy utcai kérdőívgyűjtőtől indult el.)

Átverés²: Hirdetés az újságban: forgatókönyvírói és szinkronszínészi tanfolyam egy amerikai-magyar cégnél. Jól hangzott, lépre mentem – mondok - megnézem, mi ez. Hatezer forint volt a belépti díj, ha mást nem, tanulságot nyerek. Sajnos sejtéseim beigazolódtak. Már az elején zavarba hoztam keresztkérdéseimmel a joviális külsejű, őszes hajú úriembert. (Később a „Kókusz” nevű negyedosztályú sörözőben láttam újra, az arca fel volt puffadva és hülyén vigyorgott. A jólszituáltságnak nyoma se. Legalább jó célra ment volna a pénz!) A mese így szólt: amerikai filmesek szeretnének forgatni ’56-ról, ebben a témában hirdetnek versenyt a forgatókönyvírók között.

Négy-öt hónapig találkoztunk, megnézte az írásaimat. Újabb és újabb feladatot adott, és végül kikerekedett a kezem alól egy ’56-os filmnovella. Akkor még megkért, bíbelődjek egy kicsit a részletekkel, és benyújtja a pályázatot elfogadásra. Hittem is meg nem is, mindenesetre alaposabban kidolgoztam a Köztársaság téri vérfürdő jeleneteit. Az emberemnek ezek után már megállt a tudománya a hazudozásban. Hamarosan „elutazott Skandináviába” egy hónapra. („Rám fér a pihenés”) Amikor a nagy utazást követően felhívtam, roppant szűkszavú volt és biztosított arról, „az amerikaiak most nem dolgoznak a projekten, de ha lesz valami, szól.” Azóta se láttam, csak a Kókuszban.

Utána jutott az eszembe, még az (ál)vezetéknevét se tudtam…

Mellékátverés: Mit tartsunk azokról a vállalkozásokról, amelyek nem a reménykedőket, hanem a reménytelen helyzetben lévőket vágják át? Gondolok itt a munkanélkülieket sarcoltató ál-munkaközvetítőkre, akik a válságos helyzetben lévők utolsó fillérjeit szedik el többek között az átverés¹ módszerével. Az átverés¹ diákok számára fenntartott változata még egyszerűbb, ráadásul kiegészülhet az áldozat tetszés szerinti sértegetésével, megalázásával is. „Te kis patkány, most elijesztetted az ügyfelemet!” „De egy szemétláda vagy, visszakéred a pénzt!” Hogyan vélekedjünk ezekről a jól képzett idegbetegekről, akik titkárnőnek álcázva ocsmánykodnak a fiatalkorúak terhére? És vajon a rendőrségnek mennyi idejébe telne őket meglátogatni? A jelek szerint sokba, hisz olyan magabiztosak, mint a magyar válogatott a soron következő vesztes selejtezőmeccs előtt.

Átverés³: Tanulságos, ám egyben időrabló és türelmet próbáló ~em volt Sz. ~e. Sz. nagy befolyással rendelkező liberálisnak hirdette magát. Politikamentes összművészeti lapot „szeretett volna” indítani, ezért meggyőzte egyik barátomat, hogy álljon a szervezmény élére. Ígért mindent, tévészponzort, reklámot, hírnevet, a rovatok élére neves személyiségeket. Az irodalmi rovat „vezetését” vállaltam.

Feltűnhetett volna, de nem tűnt fel, miért kell lemennünk mindig a föld alá, ha tárgyalunk. Világos lehetett volna, de nem volt az, miért maradnak el folyton asztalunktól a „körünkbe tartozó” híres emberek. Egyértelmű lehetett volna, miért húzza az időt, amikor a lap megindításának küszöbéhez érkezünk.

Valamennyien, akik a „magazin” szervezésében részt vettünk, dörzsölt rókáknak éreztük magunkat, mégis elhittük a mesét. „Álmodjunk nagyot” –szólított fel Sz., és mi hajlamosak vagyunk hinni az ál(m/n)oknak. Filoszhiba.

Veszteségek: a bt. alapításakor elhullajtott ötezer forint. Ötezer forint személyi kölcsön. A többiről nem tudok, csak a „főszerkesztő” barátom negyvenötezer forintjáról van tudomásom, aki közismerten bizakodó fajta, tőle nem is várhatott mást.

Meg a sok hazugság, amit elhittünk.

Mellékátverés: Minden irodalmár titkos vágya a lapalapítás. Ez olyasmi, mint a kétes vállalkozónak a pénzmosás. Karriermozdító és jövedelmező. A két óhaj találkozni látszott, mikor író barátom azzal állított társaságunkba, megvan a hőn áhított szponzor(a). Egykori osztálytársa, aki közben „nefirtasdmiből” meggazdagodott, irodalmi folyóirat elindítását határozta el. Erre hajlandó áldozni életét, vérét és –a magyar rendekkel ellentétben- zabot is. Havi fizetést a szerkesztőknek, igényes kiállítású lapot.

Barátom tüstént nekifogott a gárda kialakításának. Fáradságos munkával összeállította az első tematikus szám anyagát, és mindenkinek bőséges honoráriumot ígért.

Ezek után otthagyta tanári állását, és osztálytársa internetes sportújságának kialakításába kapcsolódott be. Két hónap múlva feltűnt neki, hogy a biztató jelek ellenére semmilyen fizetést nem kapott. Művész lévén hitt a szép szavaknak és nem gyanakodott a vállalkozó szavahihetőségében.

Kitalálják-e, mi történt? Írónk elvesztette minden hitelét a többi szerző előtt, hiszen a folyóirat soha nem jelent meg, az üzletember pedig adós maradt neki öthavi munkabérrel, vagyis négyszázezer forinttal. Amikor az adóhatóság vizsgálatot indított ellene, bezárta az irodát és meglépett. Tartózkodási helye azóta ismeretlen, talán még a vietnami pénzbehajtók se tudnák előkeríteni, nemhogy a rendőrség.

Átverés⁴: Az egyik főkereskedelmi csatorna főszórakoztató műsorának főgegmenjei által felbiztatott algegmenek kerestek meg egy éve. Ketten voltak a rémisztő viccesek. Hogyaszongya, ők tudják, hogy ilyen hülyeségeket írok, az ügynökségen mondták nekik, és ők most egy nagyon röhögséges, szórakoztató műsort szeretnének csinálni. Összehívtak féltucat írót, feladatokat adtak, és ötletbörzét tartottak a lakásukon. Munkáink néha frenetikus sikert arattak, de mindig új főszórakoztató ember jelent meg, aki mindig új (ki)fogásokat talált prózánkon. De végül –minden ellenkezés ellenére- kialakult a műsor gerince. A kézirattal algegmenék megkeresték a producert, és innentől kezdve nincs tudomásunk a történtekről. Azaz mégiscsak van, ám hamis.

Az egyik humortörpe másnap értesített engem, hogy jóváhagyták a műsortervet, az eddig elvégzett munka nem volt hiábavaló, egy rakás pénzt fogunk keresni. Ismert írók leszünk, csak győzzük munkával. A következő hónap ígérgetéssel telt el, a produkciót csak nem akarták műsorra tűzni, a türelmünk elfogyott, hiszen egy vasat sem láttunk, pedig (elvileg) az ország leggazdagabb televíziójának dolgoztunk immár három hónapja.

Ekkor a főszórakoztató menedzserek állítólag azt mondták a két humorculusnak: először menjetek el jópofáskodni a reggeli műsorba, aztán meglátjuk. Így legközelebb a reggeli blődlizés forgatókönyvét készíttették el velünk. Ám miután az adásidőt átmarhulták, kérészéletű karrierjük is félbeszakadt. Továbbra sem láttunk egy fillért sem, a „reggelit” szépen megetették velünk, majd elérhetetlenné tették magukat. Szélnek eresztettek minket anélkül, hogy sejtettük volna miért.

Néhány alkalommal még felismerhettem poénjaimat és örvendhettem ötletforgácsaim viszontlátásának, de lassan ezek az emlékek is elhalványultak.

Mellékátverés: lenne még, de úgy gondolom, az olvasó meglehetősen unja már, és amúgy is erről szól az élete, az olyas irodalmat pedig nemigen szeretik, ahol ugyanazt látják viszont, ami nap mint nap megesik… Így is ez lett a leghosszabb szócikk. (Talán nem véletlenül.) A szebb jövőre vágyóknak azt ajánlom, merüljenek el a valóságshow-k bódító világában. Akkor már csak egy dolog fenyegeti őket: ez pedig a valóság…