A kripta először csak üresen kongott.
– Szindbád úr! – kiáltotta be valaki még egyszer. Kisvártatva nyikorgás hallatszott, majd az egyik homályos boltozat alól neszezés. A kripta bejáratában álló férfi odavilágított az elemlámpájával. Egy koporsófedelet feszegettek belülről. Nem sok időbe telt, hogy teljes életnagyságban kimásszon a szúrágta faládából egy madárijesztőre emlékeztető, felöltözött, mumifikálódott csontváz.
– Ön Szindbád úr, a hajós?
– Személyesen – recsegte a csontváz, majd szemlátomást rögtön megindult rajta valamiféle változás, melynek során percről percre emberibb formát öltött. Mintha kiszikkadt bőre éltető nedvességgel kezdene telítődni.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Prózay János vagyok, a Magyar Írószövetség Prózai Szakosztályának vezetője. Örülök, hogy végre megtaláltuk önt! Nem volt könnyű, mondhatom. Kandúr Gyula, az ön száz évvel ezelőtti életre álmodója nem sok támpontot nyújtott számunkra a novelláiban. Boldog feltámadást kívánok! Igyék velünk ennek örömére egy kis papramorgót! – mondta az öltönyös úr, és belső zsebéből előhúzott egy fém laposüveget, lecsavarta a tetejét, és Szindbád felé nyújtotta: – Tessék…
– Köszönöm, de még várnék vele egy kicsit.
– Nem erőszak a disznótor – mondta Prózay, majd meghúzta az üveget, és eltette. Tessékelni kezdte Szindbádot kifelé, de az intett csontujjaival, hogy dolga van még. Az ajtóval szemközti falmélyedésben hosszában fekvő koporsóból, ahonnan kikászálódott, a selyempárna alól gyakorlott mozdulattal előhúzott egy kézzel írott táblát, s kiakasztotta a fadarabbal kitámasztott koporsó fogantyújára: “RÖGTÖN JÖVÖK”.
– Nehogy valami temetői csavargó betelepedjen a helyemre – magyarázta Szindbád –, ebben a mai elfajzott világban minden elképzelhető…
– Hát, akkor menjünk… – javasolta Prózay, résnyire húzódó szemmel kilépett a kora nyári verőfényre, majd megtorpant, s leszedegette öltönyéről a kripta bejáratánál ráragadt pókhálódarabokat. Aztán megindult egy nagy fekete autó felé, amely a temetői úton várakozott. Szindbád betette maga után az ajtót, s követte.
– Erre parancsoljon! – biztatta Prózay, és a füstüveg ablakú, hosszú automobil nyitott ajtaja felé intett.
– Köszönöm… – mondá Szindbád, és kétrét görnyedve bepréselte magát a járgányba. Szindbád magas volt, száznyolcvankilenc centi, mint Kandúr, de még korántsem volt kilencvenhárom kiló, mint egykor írója.
– No, akkor most már egyenesben vagyunk, kedves Szindbád, most már ihatik velünk egy kortyot. Az előbb a laposüvegben kotyogó szatmári szilvóriumot csak amolyan gyorssegélynek gondoltam, amíg az autóig érünk.
Szindbád valami gépezet diszkrét vinnyogását hallotta, majd az ülése mellett balról megjelent egy tálca, amely az automobil hátulja felől jött elő az utastérbe, rajta rengeteg sok üveg, amelyek enyhén egymáshoz kocogtak, akárcsak a két talpas, pohos konyakospohár meg a jégkockák egy hűsen párálló hosszú pohárban.
Szindbád megborzongott a jég láttán, még nem melegedett föl kellőképp a kriptai hideg után, de Prózay unszolását, hogy most már igazán igyék valamit, nem emiatt utasította el: – Egyelőre inkább nem, tudja, kedves Prózay barátom, nincs még kész a gyomrom, csak félóra múlva lesz terhelhető állapotban, addigra regenerálódnak a belső szerveim. Volt már részem néhány feltámadásban, az említett Kandúr 1915-ben egymás után írta azokat a novellákat, amelyekben újra meg újra feltámadok.
Szindbád most nézett csak körül a kocsiban, amely időközben elindult, és hangtalanul gurult ki tudja, melyik budapesti temető kijárata felé. Prózay a tálca másik oldalán ült, a sofőrt Szindbád nem látta, és a sofőr melletti ülésen ülő embert sem, aki – mint később Prózay felvilágosította – biztonsági őr, aki az Írószövetség megbecsült vendégeire vigyáz. Prózay előtt is és Szindbád előtt is lapos, téglalap alakú felület, amelyen mozgófilm ment, mindkettejük előtt ugyanaz. Apró emberek rohangásztak egy zöld pázsitos réten, kétféle mezben.
– Focimeccs, kedves Szindbád. Világbajnoki elődöntő – mondta Prózay, látva, hogy Szindbád tekintete a képernyőkre tévedt.
– A magyarok melyik mezt viselik? – kérdezte a hajós.
– Egyiket sem. Mi ki sem jutottunk a vébére.
– Akkor meg kit érdekel az egész?! – ripakodott Prózayra Szindbád. – Kapcsolja ki! Egyébként is, mi abban a jó, hogy összevissza futkároznak, mint veszett bodobácsok egy korhadó fatönkön?
Prózay gyorsan engedelmeskedett, bár őt érdekelte volna a mérkőzés. Hogy megbékítse Szindbádot, így szólt: – Kedves Szindbád, van egy kivételes alkalmakra tartogatott kincsünk is: igazi tokaji esszencia a nevezetes Dénesffy-pincéből. Abból a nedűből, amely pókhálós palackokban, befalazva várt az ön feltámadására százhét esztendeig… Na, mit szól?
– Hű, a kutyafáját! – csillant fel Szindbád szeme, amelyen épp az imént alakult ki újra a természet csodájaként a szivárványhártya. – No, az jöhet… az biztosan nem árt a gyomromnak…
– Ettől még a holtak is életre kelnek – tódított Prózay, és egy feketészöld, karcsú és homályos palackból töltött a konyakospohárba annyit, amennyit konyakból szokás. Az aranyvörös nedűt átnyújtotta Szindbádnak, magának pedig egy négyszögletes üvegből tunéziai fügepálinkát töltött. – Mmmmm… – élvezkedett, miután beleszagolt a saját italába.
– Már megtörtént – tette helyre Szindbád.
– Micsoda? – ocsúdott Prózay az afrikai oázisok illatából.
– Már életre keltem.
– Ja, persze… Bocsánat.
A hajós a tenyerében tartotta a pohár hasát, úgy szimatolta a nektárt. Majd lögybölni kezdte, és élvezettel nézte, mint folyik le olajos lomhasággal a pohár oldalán. Aztán Szindbád kipillantott az ablakon, és régi síremlékeket, korhatag fejfákat, jeltelen sírokat s nagy néha árnyas facsoport közepén egy-egy szürkülő kövű mauzóleumot látott.
